Ezeknek a kemény férfiaknak az arcán egyszer csak megindulnak a könnyek – nincs több Mesekör a börtönben

A Tévelygőkért Alapítvány munkatársaival a Feldmár Intézetben találkoztam nemrég. A Mesekör egyik létrehozója, az intézet igazgatója, Büky Dorottya és az alapítvány vezetője, Huszár Annamária meséltek az elmúlt évek során a balassagyarmati végrehajtó intézetben szerzett tapasztalataikról, gondolataikról. És velünk volt Oláh Attila egykori fogvatartott is, akihez a beszélgetés végén csatlakozott a családja a kétéves kislányával – legszebb élő bizonyítékként, hogy a Mesekörnek nagyon is van létjogosultsága.

Balra középen Büky Dorottya (Fotó: Facebook)

Ezt támasztják alá a számok is: Magyarországon a börtönből szabadultak több mint fele újra visszakerül a rácsok mögé. A Mesekörben hét év alatt megfordult hatvanöt ember közül – a szervezet tudomása szerint – mindössze öten estek vissza.

„Segítség nélkül nagyon nehéz, szinte lehetetlen új életet kezdeni. És nekünk csak a Mesekör volt. Gondolj bele, kijössz a börtönből öt-tíz év után tizenhétezer forint szabadulópénzzel, azt annyi. Menjél, kezdjél új életet!” – mondja Oláh Attila, aki nagyjából kilenc évet töltött büntetés-végrehajtási intézetek falai között. Az ő története egészen kicsi korában kezdődött: anyja alkalmatlan volt a gyereknevelésre, egyszer majdnem végzett a gyerekeivel (ez a megrendítő életesemény adta Attila életrajzi könyvének a címét: És volt nála egy balta is…), végül le is mondott róluk, ahogy az apjuk is. A fiú két lánytestvére intézetbe került, őt végül a nagymamája vette magához. Később kiderült, hogy céljai voltak a gyerekkel: lopásra kényszerítette, ha pedig nem engedelmeskedett, éheztette, bántalmazta. Attila végül megszökött, Pestre ment, és kiskamaszként az utcára kerülve bűnbandákhoz verődött, ahonnan egyenes út vezetett a fiatalkorúak börtönébe.

„Amikor bekerültem a Mesekörbe, visszafogtam magam. Jó, nem az első alkalom után, de mindegyik péntek után változtam egy kicsit. Mindegyik péntek után. Persze akkor is voltak vitáim emberekkel, de már nem érdekelt” – írja könyvében Oláh Attila, akit Balassagyarmaton évekig az ötödik emeleti szigorított zárkák egyikében tartottak fogva, ott, ahol a legkeményebb elkövetők töltik büntetésüket. Büntetés ez a börtönön belül a kezelhetetlen, agresszív raboknak. Attila pedig a Mesekörnek köszönhette, hogy jó magaviseletéért visszakerült a harmadik szintre.

Oláh Attila (Fotó: Feldmár Intézet/Facebook)

Katartikus élményt jelent egy-egy előadás

„A Mesekör foglalkozásai alatt nem éreztem magam börtönben, nem elítéltként kezeltek, hanem ugyanolyan emberként, mint most – teszi hozzá Attila. – Amikor kijöttünk az előadásunkkal az Akváriumba, az nekem hatalmas erőt adott. Felállva tapsoltak, sírtak az emberek. Én is sírtam. Nagyon jó érzés volt azt látni, hogy nem félnek tőlünk.” A Mesekör civileknek tartott előadásai 2013-ban debütáltak az Akváriumban – a programot kezdeményező parancsnok lehetővé tette, hogy többször is tartsanak kinti helyszíneken előadásokat civileknek. Rendkívül fontos, érzékenyítő események voltak ezek. Az egyik önkéntes, Nagy Zsuzsanna, aki a Feldmár Intézet Nyári Egyetem nevű táborában látta a Mesekör előadását, így mesélt az élményről: „Katartikus volt, nem hiszed el, hogy ilyen létezik. Érzed, ahogy árad a szeretet, egyszerre van sírás és nevetés. Mindenki euforikus állapotban van, a résztvevők, a családtagok, a nézők. Önkéntesként is részt vettem egy programon: egy kertben tartottunk rendezvényt a fogvatartottaknak és családjaiknak. Szerveztünk játékokat a gyerekeknek, főztünk. Az alapítvány önkénteseként végig azt éreztem, hogy ezért érdemes tenni, ennek van értelme. Bennem korábban sem volt sok előítélet, de mostanra semmivé foszlott az a kevés is. Meg lehet érteni ezeknek az embereknek az útját. Szomorú, hogy nincs más esélyük, és most ezt a kapaszkodót is elveszik tőlük.”

Büky Dorottyáék az évek alatt összesen tizenegy mesejátékot állítottak össze a rabokkal. Az előadások az elítéltek saját élményei alapján jöttek létre, és ezeket a különleges beszélőkön alkalmanként ötven-hatvan gyereknek adták elő a fogvatartott apák. A hagyományos beszélőn nincs fizikai érintkezés, plexifal van, őrök mindenhol, kutyák. A Mesekör előadásai teljesen más körülményeket nyújtottak a családoknak. Ott rendesen együtt lehettek apák, gyerekek, feleségek. „Teljesen más szerepben látják ilyenkor a gyerekek az apjukat – mondja Dorka. – Amikor utoljára találkoztak, éppen leteperték az apát a rendőrök, üvöltöztek a családdal. Erősen traumatizált gyerekek a fogvatartottak gyerekei, akiknek általában titkolni kell, hogy a felmenőjük bűnöző, hiszen a társaik, a közösségek megvetik őket emiatt. Teljesen ambivalens viszony fűzi őket a börtönviselt szerettükhöz: szeretik és szégyellik is egyszerre. 

És ez az apa egyszer csak ott áll a színpadon, játszik, énekel, mosolyog, utána ad egy csomó ajándékot.

Ez egy teljesen más apa, akit nem bántanak, aki a gyereket sem bántja, mesél, játszik. Egy-két ilyen találkozás után teljesen megváltoznak a kapcsolatok. És a metamorfózist az eredményezi, hogy átélik az élményt. Úgy lehet ezt elképzelni, mint amikor a filmekben áttörik egy óriási betongát. Először csak a hajszálrepedés van, aztán néhány másodpercen belül ömlik a víz. De azt nem tudjuk, kinél mekkora ez a gát, milyen vastag a beton. Ami biztos: más módon nem tud kinyílni, csak az érzelmi élménnyel. És így van ez a sírással is. Ezeknek a kemény férfiaknak az arcán egyszer csak megindulnak a könnyek.”

Fotó: Tévelygőkért Alapítvány/Facebook

Szinte mindent újra kell tanulniuk

Az érzelmi reintegrálás mellett praktikus segítségnyújtásra is nagy szükség van. Ha valaki öt-tíz év után kilép az utcára, azonnal problémák sorozatával szembesül: az elsők között néhány kellemetlen aprósággal, például azzal, hogy lejárt a személyije. Vagyis egy átlagembernek ez apróságnak tűnhet. „Persze ez csak az első rendőri igazoltatásnál derül ki – mondja Annamária. – A börtönviselt nem érti, miért nem él az okmánya. És ha nincs segítsége, aki elkíséri egy okmányirodába, akkor megint belekerül egy számára szokatlan, frusztrációt keltő szituációba. A börtönben nem készítik fel őket az ilyen helyzetekre, egész más életmódot szoknak meg, befeszülnek. Ha van ott valaki, akkor nem éri az egykori elítéltet az a megalázó érzés, hogy selejt vagyok, még ezt sem tudom elintézni. Hiszen mi sem feltétlen tudjuk, akik kint élünk, annyira gyorsan kell alkalmazkodni. Ők sokszor még az internetet sem ismerik, főleg azok, akik régóta vannak rács mögött. Lehet, hogy okostelefonnal sem találkoztak.”

„Az állam működtet utógondozást végző pártfogói hálózatot, és vannak reintegrációs programok is, de a civil kezdeményezéseknek az utóbbi években egyre szűkült a mozgásterük – teszi hozzá Büky Dorottya. – A fiam Kanadában dolgozik pszichológusként egy olyan félutas házban, ahová már fél évvel a szabadulás előtt kiköltözhet a fogvatartott, és ahol fokozatosan integrálódik, szakemberekkel és önkéntesekkel is találkozik. Mi is úgy tapasztaltuk, hogy kell fél évnyi civilekkel való kapcsolat, hogy kialakuljon, helyreálljon, elfogadható szinten működjön az önbizalom. Legalább ennyi ideig kellene támogatni ezeket az embereket, elkísérni őket az állásinterjúkra, segíteni a beilleszkedésüket – a teljes társadalom érdekében. Erről szól a B-Terv program. Hiszen sokkal többe kerül az államnak, a társadalomnak a bűnismétlés, mint ezeknek a lehetőségeknek a biztosítása.”

Fotó: Tévelygőkért Alapítvány/Facebook

Attila azt meséli, mostanra érzi teljesen szabad embernek magát. „Tegnap kimentünk szünetre az egyik kollégámmal, és azt gondoltam, basszus, milyen jó érzés, szabad vagyok. Most jutottam el odáig, hogy nem félek attól, hogy betesznek egy rendőrautóba. Majdnem öt év után.” Attila pizzaszakácsként dolgozik, boldog párkapcsolatban él három éve, és van egy kétéves kislánya, Lili. Azt mondja, miattuk érdemes csinálni. Persze rögös út vezetett idáig. „Mentem állásinterjúra, és folyton belém tiportak. Sokkal keményebb, mint egy rendőrségi kihallgatás vagy a bíróság. Amikor mondtam, hogy péntekenként szabadnapot kérek, mert tapasztalati munkatársként dolgozom a Feldmár Intézetnél, furcsán néztek rám. Jött a kérdés, hogy mégis hogy kerültem oda? Nem akartam hazudozni, tudtam, hogy rosszabb, ha utólag derül ki. Bevallottam, hogy ültem kilenc évet. Elutasítottak azzal, hogy betelt az állás. Aztán csak sikerült elhelyezkednem. Igaz, a mostani helyemen utólag vallottam be, hogy bűnöző voltam. Kihívtam az üzletvezetőt, aki csak annyit reagált, hogy »Ennyi? Akkor menj vissza, dolgozzál!« A tulajok meg megvették a könyvemet, és kérték, hogy dedikáljam.”

A munkába állás az egyik legnehezebb feladat az új életet kezdőknek, ezért is örültek az alapítványnál annak, amikor nemrég az egyik kereskedelmi áruházlánc megkereste őket azzal, hogy foglalkoztatnának szabadultakat. „Egyrészt a fogvatartottakat kellene felkészíteni a munkára, másrészt a többi alkalmazottnak kellene érzékenyítő programokat tartani – avat be Huszár Annamária. – Ez a projekt nagyon megkönnyítené a börtönviseltek reintegrációját. És jól illeszkedne a B-Tervbe: egy olyan munkalehetőséget nyújtó hálózat, amellyel a szabadulók el tudnak indulni. Elsősorban fedél kell, munka és család, vagy a családot pótló baráti kör, amely átsegíti az embert ennek az egésznek a pszichés nehézségein.” Attila korábban az áruházlánc kérésére tartott előadást az ottani HR-dolgozóknak is. „Az elején megkérdeztük, hogy ki az, aki cigányokat alkalmazna. Talán ketten tették fel a kezüket. Aztán arra a kérdésre, hogy olyat ki venne fel, aki kilenc évet ült, persze már senki nem jelentkezett. Akkor elmeséltem a történetemet. Az előadás után minden résztvevő véleménye megváltozott.”

Büky Dorottya és Scherer Péter (Fotó: Tévelygőkért Alapítvány/Facebook)

Az előítéleteket csak élményekkel lehet elmosni

Annamária főállásban igazságügyi szakértő Nógrád megyében. Bevallja, az elején nem volt biztos benne, hogy jól fog elsülni a program, amiben akár olyanok is részt vehetnek, akiknek az ügyét egykor ő szakértette. De később teljesen elmúltak a kétségei. „Az adott bűncselekményt nem magyarázzuk, nem azt nézzük, csak az embert. Ember találkozik az emberrel – magyarázza ennek kapcsán Dorottya. – Mintha gyerekek lennénk, önfeledt, előítéletektől mentes gondolkodással, elfogadással. Ilyenkor nem számít, ki hova született, hogyan nőtt fel. Ezzel az élménnyel dolgozunk a mesekörös előadások alatt is. Így kell együtt lenni, így működhet hatékonyan a program. Tudod, a gyermeki tisztaságunk egy létező állapot, csak nem vagyunk hozzászokva. Másrészt az előítéleteket csak élményekkel lehet megszüntetni.”

Óvodások írták a meséket, egy apuka megrajzolta – így született Manó-zug

A Mesekör csak önazonos emberekkel képes sikeresen működni. „Fontos, hogy a mi attitűdünk mindig az, hogy szeretjük a civil életünket. Hogy élvezzük a pillanatot – folytatja Dorka. – Ha a fogvatartottaknak nem lenne vonzó alternatíva az, ahogy mi élünk, akkor nem lennének együttműködők. Nem az »erkölcsi jót« kell megtanulni, hanem azt, hogy az élet jó.”

Beszélőn (Fotó: Tévelygőkért Alapítvány)

Az igazgató azt is hangsúlyozza: mindamellett, hogy az eddigi számok magukért beszélnek, nem tűznek ki sikercélokat. „Annyi apróságon múlik, hogyan alakul egy-egy ember sorsa. Az egyik három éve kint van, remélhetjük, hogy jó úton halad, a másik megint drogozik, tudjuk, hogy csak idő kérdése, és újra rács mögött lesz. Mindannyian felnőtt emberek, akik a saját döntéseik mentén haladnak, nem tudunk helyettük élni, csak lehetőségeket kínálunk. Ki tudja, lehet, hogy már attól az öleléstől, amit a börtönbe lépve egymásnak adunk, megváltozhat minden. De mi együtt zenéltünk, közösen énekeltünk, közös sikereink vannak. Sosem leszünk olyanok, mint azelőtt.”

A Tévelygőkért Alapítvány munkatársai most kivárnak, de nem akarják magukra hagyni a fogvatartottakat, lobbizni szeretnének azért, hogy újra működhessen a Mesekör és a B-Terv.

Most Attilán és a Kis Mesekörön a világ szeme

Oláh Attilát már több intézmény is megkereste, hogy tartson foglalkozásokat, előadásokat gyerekeknek. Ahogy korábban a Szent Miklós Iskola és Gyermekotthonban, jelenleg a Salkaházi Sára Általános, Szak- és Szakközépiskolában vezet bűnmegelőzési programot és mesekört. „Sok balhés gyerek van, többen már fél lábbal a börtönben. És sajnos sokat gyógyszerekkel tömnek, amitől még agresszívabbak lesznek – mondja Attila. – Nem lehet mindenkit megmenteni, egy tizenhét éves fiúnak már két év hat hónapja van, de az egész családja a sitten ül. Talán bent majd tanul. Rájön dolgokra, arra, hogy mit cseszett el. Kinyílik a szeme, a szíve, ahogy az enyém is. Addig viszont a Kis Mesekörben érezzük jól magunkat, legalább ott ne az legyen, mint ami amúgy a világban van.”

Fotó: Tévelygőkért Alapítvány/Facebook