„Jöjjön be, csak kényelmesebb itt beszélgetni, mint ezen a pici teraszon! Kávét? Üdítőt? Gyümölcsöt? Édességet? – kérdezi József egy szuszra, én pedig kérek egy jó presszókávét. Megállapodunk, hogy tegezésre váltunk, mert „a magázás olyan snasszos”.
Körülnézek a pici lakásban, ami alig lehet több huszonöt négyzetméternél. Patyolattisztaság és rend. „A nyolcvan százalékát mi újítottuk fel, gyakorlatilag a tégláig vissza kellett bontani a falakat” – mondja József. „Megmutatta a párom, hogyan kell vakolni. Iparkodtunk, hogy minél hamarabb kész legyen” – teszi hozzá a férfi élettársa, Mária.
Ők ketten az interneten ismerték meg egymást, ezelőtt hat évvel. Mária Miskolcon lakott, József a fővárosban. A Keletiben beszélték meg az első találkozót. Mária szerint amint meglátta a férfit, tudta, hogy „jó eséllyel tartós kapcsolat lesz a dologból”. Mivel mindketten egyedülállóak voltak, hamar összekötötték az életüket. „Akkoriban egy családi vállalkozásban dolgoztam, a hegesztői munkáktól a fűnyírásig minden az én feladatom volt. Napi ötezret kerestem, nem volt éppenséggel rossz. Közben a tulaj téliesített házában laktam. Sokáig jól megvoltunk, aztán összevesztünk valami apróságon, ő pedig azonnal kidobott” – mesél József arról, hogyan maradtak fedél nélkül.
Lipkovich József és párja, Csiszár Lászlóné Marika
Mielőtt megismerte Józsefet, Mária egy hűtőgyárban dolgozott, „három plusz egy” műszakban. Hosszú ideig élt házasságban (gyerekük nem született), de az internetes társkeresőre már özvegyen regisztrált. Józsefnek a fiatalon kötött házasságából egy fia és egy lánya született. A válás okairól nem kertel: „Énmiattam mentünk szét. Habzsoltam az életet. Haverok, pia… Nem lehetett könnyű velem.”
A férfi korábban dolgozott betegszállítóként is, ennek köszönhetően ismerte meg későbbi élettársát, akinek három gyereke volt. Élhettek volna békében életük végéig, hacsak… Nem lett volna a már említett italozás. „2003-ban tettem le az alkoholt végleg – meséli erről az időszakról József. – Tudtam, hogy a családi élet rovására megy. Napról napra éltünk, közben fizetni kellett a kocsi részleteit. Bevallom, a veszekedések sem hiányoztak.”
Az absztinencia ellenére ennek a kapcsolatnak is vége lett, ekkor jött a már említett vállalkozó, akinek kis házában József évekig lakhatott, az utolsó évben már Máriával. A viszony megromlása után nem volt mit tenni, be kellett költözni egy időre a hajléktalanszállóra. Ott sem biztonságból, sem szabadságból, sem nyugalomból nem sok jutott.
„Találkoztunk egy hajléktalan párral, ők már évek óta az erdőben laktak. Meséltek az életükről, vonzóbb volt, mint a körülmények a szállón” – emlékszik vissza József. Belevágtak hát Máriával. Két hétig egy sátorban húzták meg magukat a Kőbánya szélén lévő erdőben, az alatt megépítették a mindössze tizenkét négyzetméteres kunyhót, fából ugyan, de „rendes nyeregtetővel”. A padlóra csempe került, az első havi segélyből vettek egy lomistól egy kályhát, amin Mária tudott végre egy jó paprikás krumplit főzni.
Fotó: Vörös Anna
A vízhordást és a lavórban mosakodást mindketten a történetük kevésbé romantikus részeként említik, bár egyetértenek abban, hogy „meg lehetett oldani ezeket is.” A ruháikat például a szállón mosták. „Ápoltak voltunk ott is, és mondhatom, hogy igényesek a külsőnkre, nem hiába csodálkozott mindenki, aki csak megtudta, hogy hol élünk. Volt, aki a kunyhóba lépés előtt is le akarta venni a cipőjét” – mondja Mária, ahogy a nappaliban lévő, kisuvickolt szőnyegre téved a tekintetem.
Közben mindketten Csepelre jártak dolgozni, József akkoriban volt ötvenhét, Mária ötvenhat éves. A magtárban a terméseket először külön kellett válogatni, majd jöhettek a zsákok. Amikor nem volt munka, üvegeket, petpalackokat gyűjtöttek, utóbbiért darabonként egy forintot lehetett kapni… A pénzhiány ellenére kifejezetten lelkesen beszélnek erről az időszakról, bár… „Kétszer megloptak minket, sosem felejtem el, még a fésűmet is elvitték. Hogy mi volt a legnagyobb veszteség? A kis, elemes rádió és Józsi flexe” – mondja Mária, majd hozzáteszi, hogy az sem volt éppen könnyű, amikor Józsit kórházba vitték stroke-kal, ő pedig magára maradt az aggodalommal és a favágással. „Nem mondom, hogy nem voltak ezek nehéz időszakok, de egyetlen pillanatra nem veszítettük el a lélekjelenlétünket. Sem a reményt, a bizalmat, hogy egyszer jobb lesz. Addig pedig, ahogy tudtunk, segítettünk magunkon” – mondja József.
A sarokban hűtő duruzsol, a kis konyhaszekrény tetején kosár, tele gyümölcsökkel. Szemben egy hófehér gáztűzhely, a nappali sarkában tévé, télre pedig egy működő radiátor. Leírhatatlan kontraszt a múlthoz képest.
Tulajdonképpen hogy kerültek ide? „Az erdőbe kijárt hozzánk egy szociális munkás, Bende Anna, A Város Mindenkié csoporttól, aki elmondta, hogy kiírtak egy lakáspályázatot, amit, ha van kedvünk, meg lehetne próbálni – idézi fel József. – Hogyne lett volna kedvünk! A hírt, hogy nyertünk, szintén Anna hozta el. 2015 tavasza volt. A mai napig beleborzongunk, ha eszünkbe jut!”
Ha pedig mindez nem lett volna elég ok a boldogságra, akadt egy igen jónak tűnő munka is József számára. Ősz óta koordinálja az építési munkákat az Utcáról Lakásba Egyesület, valamint a Lakhatást Most! Alapítvány Mobilház Programjában .
„Olyasmi vagyok, mint az építésvezető, aki összefogja és irányítja az önkéntesek munkáját – magyarázza József. – Jó, hogy átadhatok valamit az évek alatt felhalmozott tapasztalatból. Ahogy az is, hogy megbecsülnek. Úgy érzem, a beköltözőknek mi vagyunk a minta. Míg élek, nem felejtem el, hogy nekem is mennyire jól jött a segítség! Tudod, utcára kerülni könnyű, a visszaút az, ami pokolian nehéz!”
A Mobilház projekt során az önkéntesek, valamint a két jótékony szervezet munkatársai apró skandináv típusú mobilházakat húznak fel egy Soroksári úti telken, amikbe később hajléktalan emberek költözhetnek. A bérlők lízingszerződést kötnek az alapítvánnyal, amely év végén egy összegben átadja a bérleti díjat a befektetőknek. (Egy ház ára egy év alatt megtérül.) A bérlők kezét az ULE és a Lakhatást Most Alapítvány munkatársai a beköltözés után sem engedik el: intenzív szociális munkával és munkához jutással segítik a boldogulásukat.
A programot jelenleg a Biggeorge Holding két tagja, az Otthon Centrum és a Biggeorge Property, valamint a Polgár Alapítvány támogatja. Magát a telket a Lakhatást Most szociális lakásügynökség tőkéjéből, valamint az ULE kampányai során gyűjtött több száz adományozó támogatásából vásárolták meg. Jelenleg a telken két ház áll, még kettő készül el. Az alapítvány munkatársai szerint a mobilházak ugródeszkát jelentenek majd a rászoruló embereknek.
