A rák. Azt mondja, tulajdonképp maga sem tudja, hogyan álljon hozzá, hogyan beszéljen róla úgy, hogy ne sajnálják. Neki még betegségtudata sincs igazán. „Inkább egy helyzetnek tekintettem, amit meg kell oldani. Nyilván én is megijedtem, de sokáig úgy vettem a dolgot, mint egy náthát. Tudtam persze, hogy hosszabb ideig fog tartani, mint egy nátha, de ugyanúgy kezelni kell.”
Ha azt mondom, úristen, rák, akkor mindenki úgy fog reagálni, hogy úristen, mi lesz.
Úgy kezdődött, hogy Rozinak mindenféle emésztési gondja volt, néha szörnyen fájt a hasa. A gasztroenterológiáról további vizsgálatokra küldték, ott derült ki, hogy rosszindulatú daganata van. „Kérdeztem az orvost, jó, akkor mi a következő lépés. Ő meg csodálkozott, hogy a lelkemmel nem is kell foglalkoznia. Vannak, akik a mai napig sírnak, pedig már rég túl vannak a műtéten.”
Kemoterápia következett meg sugár, aztán operáció, majd megint kemó. Egy hasnyálmirigy-gyulladás miatt egy éve életmentő műtétet hajtottak végre rajta, a beleit átmenetileg kivezették a hasfalra, Rozi sztómazsákkal élt két hónapon át. „Elájultam, amikor megláttam. Aztán már csak azt kérdeztem, hol tudom rátetetni a logómat” – viccelődik.
Rozi hasán végigfut a függőleges vágás. Negyvenkét kiló, ami egész jónak számít ahhoz képest, hogy a műtétei után harmincháromra fogyott. Ülni nem tud, és néha fájdalmai vannak, olyankor elengedik a munkából. „Tudom, hogy meg fogok gyógyulni, de annyira lassú ez a folyamat…”
Cs. Nagy Rozi (Fotó: Leéb Ádám)
Rozi abban hisz, hogy minden betegség mögött áll egy lelki probléma, és tudni véli azt is, az övé miből fakadt. „Sok volt a stressz. Úgy gondoltam, hogy már túl vagyok bizonyos konfliktusokon, aztán az élet hozott egy jó nagy pofont. Feldolgoztam, a testem viszont még csak most dolgozza fel” – magyarázza.
A fiatal nőnek fogalma sincs arról, hogy honnan származik. Csak annyit tud az iratokból, hogy Budapesten született. Mónosbélben, a bükki erdőség szomszédságában ma is működik az a gyermekotthon, ahol óvodásként élt. Az első emléke hároméves korából való. Volt egy mesekönyv (nem az ő mesekönyve; az otthonban minden közös volt) és benne egy rajzolt medve. „Azt gondoltam, az nekem kell, és kitéptem. Óvodáskorom óta rajongtam a képekért.”
Persze büntetést kapott, de azt mondja, megérte.
Sokáig megvolt az a picike medve, még akkor is, amikor kikerültem a gyermekotthonból. Lehet, még mindig megvan valahol.
Az egyik óvónőnek ő volt a kedvence. Gyakran vitt neki sütit és játékot, és ha ő volt bent, Rozinak nem kellett aludnia délután. De volt egy rosszindulatú óvónő is, aki mindig megbüntette. „Nagyon féltem a libáktól, nem tudom, miért. És neki volt egy libatolla, mindig azzal fenyegetett. Én meg hisztiztem, mert én mindig lázadok a rossz ellen. Ott is földhöz csapkodtam magam.”
Vagy húsz fotója maradt meg gyerekkorából. Ami hiányzik neki: egy babakori kép. Se anyjáról, se apjáról nem tud szinte semmit. „Apámról egy emlékem van: ahogy rúgja a labdát. De csak a labda meg a lábfeje van meg, az arcára nem emlékszem.” A papírok szerint mindkét szülője alkoholista volt, ez vezethetett ahhoz, hogy állami gondoskodásba vették.
Vannak, akik a mai napig sírnak, pedig már rég túl vannak a műtéten
Az általános iskolát már Pesten, az Aga utcai otthonban kezdte, „ami akkoriban a legjobbnak számított”. Erre nagyon készült, mert tudta, hogy ott végre nem lesz egyedül. Mondták neki, hogy ott lakik két testvére, egy nála idősebb ikerpár, egy fiú és egy lány. Nagyon várta a találkozást, de csalódás volt. „Letagadtak engem. Azt mondták, nem vagyok a testvérük, és nem is álltak szóba velem. Pedig a nevünk ugyanaz.” Apja állítólag többször is járt a gyerekotthonban, de csak a testvérei találkoztak vele. Mikor ő odakerült, akkoriban már nem jött.
„Mikor értesítettek, hogy meghalt, adtak egy stóc papírt, válasszam ki, mi kell belőle. Azok közt volt egy, amelyen az állt, hogy talált gyerek. Szóval lehet, hogy mégis jogos volt a testvéreim érzése, talán mégsem vagyunk rokonok… hát, nem is hasonlítunk.”
Mivel az otthonban ő volt a legkisebb, azt meséli, neki sose volt új ruhája, mindig a többiektől örökölte. De így is vigyázott a dolgaira. „Emlékszem, már mindenkinek volt rotring ceruzája, amikor egyszer csak én is kaptam egyet. A mai napig megvan.”
Az otthonra nem panaszkodik, bár mint mondja, a fél agás életét a fürdőszobában töltötte, az volt a büntetőhely. „De amúgy nem bántak rosszul velem. Összesen egy pofont kaptam, azt is véletlenül. Eldugtam egy labdát a szoknyám alá, a nevelőnő meg azt hitte, azt játszom, hogy babát várok. És akkor ütött meg. Azt mondta nekem megvetően, hogy én leszek a csoportból az első, akinek gyerekei lesznek. Mert roma vagyok. Ezen több éjszakán keresztül sírtam. Az a nevelő nagyon gonosz volt velem. Minden héten jutalmat kapott az, aki jó volt. A jutalom egy üzenet volt, amiben szerepelt, hogy mit kap az illető. Nekem egyszer sikerült, és a nevelő azt írta bele: megsimogathatod Tökmagot. Tökmag egy kutya volt, akitől nagyon féltem, ezt mindenki tudta.”
Ahogy a családi háttere, úgy származása is homályos. Gyerekkorában mindenki „romázta”, azt mondja, talán a neve miatt gondolták. Ugyanakkor sokan fürkészték az arcát, és leszögezték: biztosan nem lehet az.
Később, mikor a fejébe vette, hogy újságíró lesz, jelentkezett egy roma médiaiskolába. A felvételin kérdezték, milyen cikket írna legszívesebben. Mondta, hogy szeretne meginterjúvolni egy festőművészt. Azt kérdezték, romát vagy nem romát? Ő meg nem értette. Nem mindegy? Végül eltanácsolták, azt mondták, azért, mert semmilyen szempontból nem tekinthető romának. „Egy kék szemű, szőke, angol nő volt a bizottságban, ő mondta ezt. A bőrszínem alapján, meg mert nem tudtam a választ a cigányságról szóló kérdésekre. Jó, de akkor mi az isten vagyok?! Kértem, hogy adjanak papírt erről. Nekem amúgy mindegy, én mindkettőnek örülnék, csak tudjam.”
Én nem tudom, milyen, mikor az embernek van családja, ezért nem éreztem hátránynak, hogy nekem nincs.
Ha nagyon firtatják, hogy akkor ő most micsoda, azt szokta mondani, perui indián. A népszavazáson is ezt írta az adatlapra. „A testvéreim teljesen mások külsőre: ők tipikus romák. Szóval szerintem nekünk csak az egyik szülőnk ugyanaz.”
Már gyerekkorában meg akarta változtatni a nevét, és mikor tizennyolc elmúlt, meg is tette. „Szép név az, hogy Rozália, csak nem nekem. Nem éreztem magaménak. A Rozi jobban illik hozzám: vagány, talpraesett, magabiztos.”
Új vezetéknevet is kapott, merthogy a régihez – mint mondja – olyan emberek kötődnek, akik semmit nem jelentenek neki. Megpróbálta az anyja nevét is kitöröltetni a születési anyakönyvi kivonatából, de a hivatalban azt mondták, azt nem lehet.
Miért nem lehet odaírni, hogy az állam, vagy bármi? Ő csak megszült, és ennyi. Vagy ki tudja? Lehet, hogy nem is ő szült.
Rozi tizenkét éves kora óta ősz. Mégis, a gyerekkoráról azt mondja, inkább csak mások látják nehéznek vagy épp szomorúnak. „Én nem tudom, milyen, mikor az embernek van családja, ezért nem éreztem hátránynak, hogy nekem nincs. Ez egy állapot, amiből a lehető legjobbat kell kihozni, és ez nekem nagyjából jól megy gyerekkorom óta. Egész életemben helyzeteket kellett megoldanom, valószínűleg ezért tudtam jól kezelni a betegséget is. És valahogy szerencsém van; mindig jól jövök ki a rossznak tűnő helyzetekből is.”
Később még két féltestvér előkerült. A gimnáziumban, ahová sok hátrányos helyzetű fiatal járt, két fiú is volt Rozi vezetéknevével, és valóban: kiderült, hogy rokonok. Mégsem kereste meg őket. „Nem akartam befurakodni vadidegen emberek családjába. Talán ott elvárások is lennének, amiknek nem tudnék megfelelni.”
A külvilágnak való megfelelésről eszébe jut, hogy sosem volt igazán „lányos”. Amikor tinédzser szobatársai mind a tükör előtt sminkeltek, őt ez egyáltalán nem érdekelte. Azóta sem használ semmit. „A fiúk azzal bántottak, hogy nem köszöntöttek fel nőnapon, azt mondták, én nem vagyok nő.”
A gyermekotthonban a vezetőség azon volt, hogy mindenki szakmát tanuljon, bár nem sok minden közül lehetett választani. „Cukrász szerettem volna lenni, de azt mondták, ahhoz buta vagyok. Úgyhogy varrónő lettem kényszerből, de épphogy átmentem kettessel. Az irodalmat nagyon szerettem. Sajnos magyarórán ketté voltunk osztva jókra és gyengébbekre, és engem csak azért tettek a gyengébbek közé, mert gyermekotthonos vagyok.”
Nem akartam befurakodni vadidegen emberek családjába. Talán ott elvárások is lennének, amiknek nem tudnék megfelelni.
Az intézményi gyám nemcsak a tanulásra helyezett nagy hangsúlyt, de arra is, hogy a fiatalok valahogy elinduljanak az életben. Úgyhogy Rozinak már tizenhat éves korában lett egy önkormányzati bérleménye. A pénzből, amit nagykorúságakor kapott az államtól, felújításra költötte.
Az álláskeresés már nehezebb volt. Mivel a szakmunkásképzőben varrni tanult, sokáig ő javította a gyermekotthonban lakók ruháit. „Utána nem tudtam, hogy merre tovább, és többet ragadtam ott, mint kellett volna.”
Ekkortájt nagy szerencse érte. Megismerkedett az egyik legismertebb magyar színésznővel, aki munkát adott neki: nyolc évre a kislánya bébiszittere lett. „Néha még beszélünk, de valahogy azt érzem, a betegség hírével nem tudott mit kezdeni.” Úgyhogy mára egy gyorsétteremben dolgozik, évek óta.
„Igen, leszbikus vagyok, de kit érdekel. Amikor az osztálytársaimnál a Brad Pitt volt a nyerő, én az osztáyfőnöknőmért voltam oda. Nálam amúgy elfogadják az emberek, mert érzik, hogy nekem sincs bajom vele.”
Bár volt pár barátnője, azt mondja, nem tudja elképzelni magát egy hosszú kapcsolatban. „Szerintem én sose voltam szerelmes. Gyerekkoromban nagyon ragaszkodtam emberekhez, de a tesóim elvesztése után elhatároztam, hogy senkihez nem fogok kötődni többé. Bár a kislánytól, akire vigyáztam, sokat tanultam a szeretetről. Csak nekem a szeretet nem olyan, mint neked. Nem olyan mély. Vagy hogy mondjam. Például nem tudok örülni.”
Belül örülök, de nem látod.
Rozi hobbija a fényképészet, főleg embereket fotóz. Emellett, azt mondja, tanítani szeretne. Először saját magát, aztán maga által a többieket. „Hogy hogyan legyünk figyelmesek másokkal, és magunkkal is. Mert most csak elmegyünk egymás mellett az utcán, és hátra sem nézünk.”
Gyerekre nem vágyik. „Ha valaki szülne nekem, azzal kibékülnék. De szerintem nekem nem lesz. Nem ez a dolgom ebben az életben.”
*A fekete-fehér képek a szerző önarcképei.
