Aktuális

„Hát, anya az ilyen?!” – így bélyegzik meg a nőt, ha az apánál maradnak a gyerekek

Egyrészt azt hallom, hogy a bíróságok túlzottan anyapártiak gyermekelhelyezési ügyekben, másrészt azzal szembesülök, hogyan ítélnek meg és el egy nőt, ha a gyerekeit mégis a volt férje neveli. Hogy miért érzékelem ezt a furcsa kettősséget szinte nap mint nap? Két gyermekem édesapjánál maradt a válásunk után…

Hol tartunk most? A gyerekek nyolc- és tízévesek, volt férjemmel két és fél éve váltunk el, tehát még kisebbek voltak, amikor elköltöztem addigi közös otthonunkból. Korlátozások nélkül láthatom őket, és látom is, minden péntek délutántól szombat estig velem vannak, és szinte minden héten találkozunk legalább egyszer hét közben is. Édesapjukkal közösen gyakoroljuk az úgynevezett szülői felügyeleti jogot, tehát a gyerekeket érintő minden lényeges kérdésben közösen döntünk. De tudjuk, „a kéz, amely a bölcsőt ringatja, a világot uralja”. Azaz: igen, én is tisztában vagyok azzal, hogy

a leglényegesebbekből maradok ki, a mindennapok sok öröméből és feladatából, tehát mindabból, ami ezer szállal köti össze szülőt és gyermekét.

És miként lehet egyáltalán ezt a helyzetet – melyet súlyosbít az alkalmatlan anya stigmája – elviselni, túlélni, sőt, olykor még boldoggá is tenni gyermekeim és a magam számára? Ennek megértéséhez talán érdemes közös történetünk elején kezdeni.

Mintha ollóval vágták volna el

Szerelmi házasság volt a miénk, kétségkívül. Már az első randevún megbeszéltük, hét gyerekünk lesz, és azonnal. A hétből kettő gyerek lett, az azonnalból pedig tizenkilenc évnyi önként vállalt várakozás. De jól van, jól volt ez így, vallom ma is. Ekkorra láttunk már mindent, amit akartunk. Jártunk már mindenhol, ahol akartunk. Elértünk már mindent, amit akartunk. Így a babák megérkezésekor valóban önfeledt boldogsággal vetettük bele magunkat a gyerekezés örömteli mindennapjaiba. Együtt csináltunk mindent. Így például, mivel mindkét babánk tápszert kapott, még ez is, az etetés is, abszolút „demokratikusan” megosztva történt a mi házasságunkban. Együtt fürdőztünk a szülőség csodájában. Hét évig. Aztán nyissz. Szinte egyik percről a másikra vége lett. Azt talán mondanom sem kell, nem az én kezemben volt az olló…

Rövid matekozással kiderül, igen, hosszú, pontosan huszonhat esztendőnyi házasság szakadt meg válásunkkal. Huszonhat év még ma is jóval több, mint az életem fele, és ez a huszonhat év szeretetben, meghittségben és bizalomban telt, szinte az utolsó napokig. Miközben az utolsó években én – így, amolyan számvetést készítve, belátom – hibát hibára halmoztam. Voltak, amelyekkel tisztában voltam, voltak, amelyekre csak később ébredtem rá. De éppen a feltétel nélküli bizalom állított csapdát nekem.

Bíztam abban, hogy volt férjem olyan feltétel nélkül fogad el, ahogyan csak egy szülő tudja a gyermekét. Ettől biztonságban éreztem magam.

Hogy ez a biztonság csak látszólagos volt-e, nem tudom eldönteni. Hogy volt férjem szintén hibázott-e, nem tisztem eldönteni. Amúgy az, hogy egy házasság jól működtetéséhez éppúgy két ember kell, mint az elrontásához, nyilvánvalóan igen leegyszerűsítő közhely, de azért elgondolkodhatunk ezen is… Mindenesetre abban biztos vagyok, exférjem nem jól tette, amikor az utolsó utáni pillanatig várt azzal, hogy jelezze, nem jól mennek a dolgaink, nem bírja, nem akarja így folytatni tovább.

Nem akartam elköltözni. Nem akartam elválni. Nem akartam az addig életemen változtatni. Pontosabban változtattam volna én akkor már bármin, bármi áron. Hogy képes lettem volna-e változni, változtatni? Nem tudom. De esélyt sem kaptam.

Jelenet a Tintahal és a bálna című filmből

Megzsarolva

Kidobásomkor – nem érdemes szépíteni, hiszen ez történt – volt férjem azonnal egyértelművé tette számomra, hogy a gyerekek vele maradnak. Ugyan én még tettem egy tétova kísérletet arra, találhatnánk esetleg más megoldást, és azt javasoltam, próbáljuk meg, hogy egy hétig vele, egy hétig velem vannak, de édesapjuk ettől is mereven elzárkózott. Igazából abban sem vagyok biztos, hogy teljes szívvel álltam-e egy ilyen formáció mellett. Hiszen ez az életforma szintén sok-sok kérdést vet fel, köztük azt is, jót tesz-e a kicsiknek a kétlakiság, miközben hiszem, ahol a szülőnek van az otthona, azt a gyerek is annak tekinti. Láttam jól működő példákat erre a hetente összepakolós és költözködős családi életre, és láttam balul sikerülteket is. Mindenesetre nálunk ez szóba sem jöhetett.

Ha őszinte vagyok önmagamhoz – olyan őszinte, mint még korábban soha –, belátom, nagyon valószínű, önként is amellett döntöttem volna, hogy a gyerekek maradjanak az apjukkal, legalábbis még egy jó ideig. De nem dönthettem. És ami még elviselhetetlenebbé tette szétvert életem miatti fájdalmamat, az az, hogy meg is lettem zsarolva.

Az a férfi fenyegetett meg, akiben a legjobban bíztam a világon, akiben jobban bíztam, mint önnön magamban.

Azt mondta, ha nem egyezek bele az általa diktált feltételekbe, ennél is többet veszíthetek. Akkor ugyanis kezdeményezni fogja, hogy ő gyakorolhassa kizárólag a szülői felügyeleti jogot, ami nemcsak azzal jár, hogy semmi beleszólásom nincsen a gyermekeimet érintő döntéseibe, de még tájékoztatnia sem kell ezekről. Sőt, odáig kulminálhat megfosztottságom anyai mivoltomban, hogy a bíróság akár úgy is rendelkezhet, hogy mondjuk csak kéthetente láthatom a gyerekeket, egy délutánra, felügyelet mellett… A férfi, akit huszonhat évig szerettem – hogy ő meddig szeretett, nem tudom, de hál’ istennek már nem is igen érdekel, szavainak azzal adott nyomatékot, hogy belengette, ha nem vagyok maximálisan együttműködő, az előbb vázolt ördögi forgatókönyv megvalósulásáért minden eszközt bevet. Köztük például azt: a bíróságra tanúk végtelen sorát fogja beidéztetni, hogy viselt dolgaimról számot adjanak, s lejárató kampányomhoz mindenkit fel kíván használni. Barátaimat éppúgy, mint egykori főnökeimet. Nem voltak kétségeim afelől, hogy szándéka határozott, és valóban elszánt mindennek véghezvitelére. Hát ilyen nyomás alatt történt a mi „közös megegyezéses” válásunk. Minden papírt aláírtam, amit az orrom elé tolt, a gyerekelhelyezésről, a lakásomról való lemondásról, mindenről. De azt sem gondolom, hogy jobb lett volna a bíróság előtt feltárni válásunk okait és a döntést a hivatal kezébe adni. Amit mi elrontunk az életben, kár a jogtól várni, hogy megjavítsa. Mert egyszerűen nem arra való. Vitás kérdésekben ugyan adhat némi keretet, de a megoldást remélni ettől az intézménytől gyermeki, vagy ha úgy jobban tetszik, alattvalói attitűd lett volna. Ráadásul a hosszú bontóperi procedúra – különösen sárdobálással tarkítva – lélektanilag is nagyon megterhelő lett volna, miközben amúgy is nehéz élethelyzetben voltunk mindketten. Jobb volt ezt kihagyni.

„Én ezt nem bírnám ki”

Aztán valahogy felépítettem ebben az új helyzetben is a hétköznapjaimat, sok-sok gyerekekkel együtt töltött idővel, mert az tudtam, jelen kell lennem, amikor csak lehet. Pedig jó pár dolog sodort abba az irányba, hogy feladjam. A lakásomból való kizárástól férjem rokonainak „hatalomátvételéig”, megannyi fájdalmas vagy éppen megalázó epizód.

És ezeknek az új hétköznapoknak a része lett a szembesülés azzal, hogyan is tekint rám szűkebb és tágabb környezetem, mint gyermekeitől külön élő anyára. A néhány beavatottat leszámítva,  akik pontosan ismerték az idevezető utat, csaknem mindenki furcsa módon zavarba jött – azt hiszem ez a legjobb jelző rá –, amikor megtudta, a gyerekeket édesapjuk neveli. És zavarukban még a kérdést sem merték, merik feltenni, hogy miért alakult így, pláne a véleményüket elmondani. Így jobbára az érzéseimre hagyatkozhatom csak: azt éreztetik velem, mintha valami sötét titok lappangana a háttérben, mintha valami olyan súlyos bűn terhelné a lelkemet, amiről jobb nem is tudni, nemhogy beszélni róla, különben hogyan is lehetne, hogy két ilyen kicsi gyerek a válás után nem velem maradt. Tehát ők nem kérdeznek, én meg nem magyarázkodom. De azért egy-egy elejtett mondat igen árulkodó tud lenni. „Hát ebbe jól beletenyereltem” – mondta például új munkahelyemen egy kolléganő, amikor megkérdezvén, mikor indulok a gyerekekért az óvodába-iskolába, én röviden vázoltam, hogy hetente csupán egyszer az én reszortom ez. Persze, ebben a megjegyzésben volt együttérzés is, feltételezve, hogy ez bizonyára fájdalmas számomra, talán beszélnem is nehéz róla, de az szintén benne volt kitapinthatóan, hogy itt valami nagyon nem oké, és ő valami nagyon zűrös, szégyenteljes ügyre kérdezett rá.

Jelenet a Tintahal és a bálna című filmből

A bátrabbak és a valóban az igazságra kíváncsiak azért megkérdezik, miért döntött így a bíróság.

Ám amikor elmondom, hogy ez közös elhatározásunk volt a kicsik édesapjával, amivel én egyetértek, mert szerintem is most ez a legjobb a gyerekeknek, ez a megoldás szolgálja leginkább a javukat, és én képes vagyok arra, hogy érdekeiket a magam elé helyezzem, totális megrökönyödésbe és elutasításba futok bele. Egyszerűen elfogadhatatlannak tartják, hogy egy nő legjobb belátása szerint dönthet így, hogy lehet a felelősség vállalásának ez is érvényes formája.

„Szegénykém, ezt én nem bírnám ki”, hangzott egy másik, szintén sajnálatba burkolt, de valójában végletig lesújtó ítélet. Úgy éreztem, amikor ezt meghallottam, mintha ha az illető azt sugallná, azzal, hogy még egyáltalán életben vagyok az így kialakult helyzetben, tulajdonképpen magam adom ékes bizonyítékát annak: mint anyával valami valóban nagyon nem stimmel velem.

Vasárnapi anya

S ha a fentiek nem adnának elég feldolgozni, túlélni valót, rendszeresen találkozom a volt férjemet tömjénezők táborának hangjával is. Mely szerint szegény kisgyermekeit egyedül nevelő apuka…, milyen nehéz dolga van…, mégis milyen derekasan helytáll… Azért terheltebb napjaimon ezektől szintén ki tudok borulni. Pedig én is átérzem, hogy az exemnek sincs könnyű dolga, és azt szintén elismerem, valóban a tőle telhető lehető legjobban csinálja hármójuk közös életét. Mindegy. Ezt is el kell viselnem.

De a volt férjem sem ússza meg: az előre gyártott, negatív sztereotípiák őt is ostorozzák. Igaz, rá a csapások másik irányból érkeznek. Ugyanis amikor a gyermekeink elhelyezési ügye kapcsán kiderül, hogy ő ügyvéd, rendszerint sokatmondó „vagy úgy, így már értem” szavakkal jelzik beszélgetőpartnereim, hogy képben vannak ám ők, hát, persze, hogy nekem, mint amatőrnek esélyem sem lehetett kiállni magamért egy hivatásos ellenféllel szemben. Pedig a gyerekeim apjának erőfölénye – amely kétségtelenül megvolt, és megvan a mai napig is – egészen máshol rejtőzik…

Hát, így ítéltetünk mi meg mindketten, miközben gyermekeim édesapjával igyekszünk a lehetőségkehez képest a legjobban kezelni a helyzetet. Mert mint volt feleség, úgy érzem, igen elbánt velem, de mint szülőtársat, mint édesanyát – nyilván a gyerekeink érdekében – abszolút támogat. Attól kezdve, hogy semmilyen módon nem gátolja a kapcsolattartást a gyerekekkel, sőt kezdeményezi, segíti, egészen az apró, de számomra nagy jelentőséggel bíró gesztusokig. Utóbbiakra példa, hogy amikor kórházban voltam, hárman együtt meglátogattak, és a „gyerekek” hoztak nekem tortát, vagy anyák napján virággal érkeztek hozzám.

És ebben, az olykor mind a négyünk számára nehéz helyzetben, sokat könnyít a szívünkön, hogy volt férjemmel sziklaszilárdan kiállunk egykor és ma is vallott közös értékeink mellett, és ők ezt látják mindkettőnktől. Mert egy házastársból ki lehet ábrándulni, de a szabadság és a türelem eszméiből soha.

És a jövő? Egyelőre nem beszélünk róla, de hozhat meglepetéseket, hiszen a nagyobbik gyermekem már tízéves. Négy év múlva középiskolás, nyolc év múlva nagykorú… Mint annyi minden másban, ebben az anyaság-dologban is a többséggel szembe megyek az úton, és még ha közben viselnem is kell a skarlátbetűt – amit amúgy kezdek egészen megszeretni –, ugyanúgy célba érek, mint ők. Addig is kiélvezem a vasárnapi szülőség előnyeit, mert azok szintén vannak, közös kis titkok, huncutságok, cinkos elhallgatások a gumicukor-hegyekről, a gyorséttermi ebédekről, az esti kólázásokról… Ezek az én kiváltságaim.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top