Az idézőjel használata azért indokolt, mert az út javítását parancsba adó, illetve az azt kivitelező emberek körülbelül annyira vannak tekintettel bárki másra, mint az egységsugarú szakik, akiket gyomortájéki szorítással hívunk fel, akárhányszor elromlik a mosógép, a cirkó, ha felújítjuk a lakást, vagy más hasonló projektbe vágunk, ahol – elvileg – más szakember szaktudására is szükség volna.
Na, az ilyen mesteremberek – tisztelet az egyre ritkább és feltehetően már külföldön dolgozó kivételnek – azok, akikkel az ember megbeszéli, hogy szerda reggel kilencre jönnek, majd péntek délután telefonálnak, hogy „hát, csókolom nem tudtunk menni, de akkor mennénk holnap reggel hétre, jó lesz?!” Aztán csodálkoznak, sőt, megsértődnek, ha elküldjük őket a halál szobafestő pemzlijére.
Körülbelül ekkora körültekintéssel végzik a munkájukat azok, akik az útfelújításokat, egyéb útburkolati munkákat tervezik és kiosztják. Nehéz lenne ugyanis mással magyarázni, hogy a XXI. században Budapest egyik kerületéből közel négy óra alatt lehet bejutni a belvárosba. Nem tévedés, ezt a néhány kilométert 2018-ban tovább tart letudni, mint elrepülni Budapestről Párizsba vagy épp Londonba.
Mindez azért történhetett, mert a környékbeli utak – mindegyik más-más szervezet fennhatósága alá tartozik, csak, hogy még jobban látszódjon a körültekintés és a mások iránti figyelem tökéletes hiánya – felújítását egyszerre kezdték el, anélkül, hogy esetleg tájékozódtak volna, hogy ezzel hány tízezer ember vérnyomását fogják az egekig pumpálni. Azzal pedig ne jöjjön senki, hogy de hát most volt itt az ideje, mert a magyar utak állapotát ismerve ez körülbelül 5-10 évvel ezelőtt lehetett, most meg kapkod mindenki, mint tót a kárbejelentő papírja után, egy tengelytörő kátyúval való találkozást követően.
Ezek után pedig felvirradt a mai reggel, amikor az észak-pestieknek is megmutatták, hol lakik az útkarbantartók úristene. Nem túlzás, ha azt állítom, hogy a szűk egy kilométer hosszú Árpád hídon háromsávnyi autó poroszkált lépésben Pestről Budára húsz percen keresztül, egyetlen huncut csatornafedő karbantartása miatt. Mert hát mikor is kell karbantartani, ha nem a reggeli csúcsban, hogy tényleg minden arrafelé közlekedő érezze a törődést, és lássa, hogy a homloka verejtékével megkeresett adóforintjait szorgos kezekre fordítja a gondoskodó állam/főváros/közútkezelő – attól függően, hogy épp melyik útfelület javítása miatt fontolgatja épp, hogy kocsijával belehajt a Dunába vagy az első adandó téglafalba.
Ma reggeli állapotok az Árpád hídon
Itt merülhetne fel az az egyébként jogos észrevétel, hogy de ha most vált balesetveszélyessé a csatornafedő, akkor azt azonnal ki kell cserélni, nehogy valakinek baja essen. Ez így is van, de lássuk be, hogy egy ilyen objektum jó esetben nem pattan ki az úttestből egyik pillanatról a másikra, hanem jó előre látszik, ha elkezd körülötte kátyúsodni a kiváló minőségű magyar aszfalt. Ha pedig ez így van, akkor be lehetne tervezni a karbantartást, cserét valami olyan időszakra, amikor nem tolonganak hosszú tömött sorokban az iskolába, munkahelyre igyekvő autók. Persze tudom, hogy bilibe lóg a kezem, elvégre abban az országban élünk, ahol komolyan felszólítják a demonstratív kátyútömést foganatosító viccpárt aktivistáit a kátyúk visszaállítására. Abba most ne menjünk bele, hogy mennyire szakmaian vagy szakmaiatlanul végezték ezt a munkát – rohamtempóban toldozott-foldozott, két nap múlva már ismét megjelenő kátyúknál biztos nem rosszabb minőségben –, de az a tény, hogy 2018-ban Magyarországon megíródhatott az ezzel kapcsolatos hivatalos felszólító levél, remekül rávilágít arra, hogy milyen messzire hagytuk már magunk mögött a józan észnek nevezett valamit.
Zárszóul innen üzenném mindenkinek, aki a jövőben Magyarország területén útépítést vagy útkarbantartást tervez, megrendel, utasításba ad, hogy tessenek már egy picikét gondolkodni, ne csak az egyszeri vízvezetékszerelő szaki mentalitásával odahányni valamit, hogy majd jóleszazúgy, legalábbis amíg a kedves ügyfél fizet, mint a katonatiszt, és megadóan viseli a következményeket, elvégre nem tehet mást. Hadd ne legyünk a saját országunkban a lehúzott palimadarak, akikkel szemben a szolgáltató elsődleges fegyvere a nézzeuramozás/asszonyomozás és a bicskanyitogató „így jártál” félmosoly. Se otthon a négy fal között, se a közutakon járva, elvégre mindkettő karbantartását mi fizetjük. Az efféle munkákat megtervező és engedélyező közszolgákkal együtt.
