Kicsit múlt századi véleménynek érzem, hiszen nem igaz, hogy a nők nehezebben tudnának állni a buszon és villamoson, ha amúgy teljesen egészséges, két szép lábuk van. A nő ma már nem a gyengébbik nem – korábban is csak a szemléletben volt az –, és ha azt várjuk el a munkahelyen például, hogy egyenrangú félként kezeljenek minket a férfiak, akkor ugyanezt tartsuk érvényesnek akkor is, amikor délután zötyögünk haza a tömegközlekedéssel.
Nem gondolom, hogy a nőknek alanyi jogon járna az ülés a buszon és villamoson.
De azt igen, hogy minden felnőtt embernek, nemtől függetlenül, figyelnie kellene arra, ha egy kisgyerek, terhes nő vagy idős ember száll fel egy tömegközlekedési eszközre. A kisgyerekes élményből nekem is jutott már sokszor, amikor rám volt kötve kendőben a babám, vagy amikor még csak terhes voltam. Megkaptam még azt is, hogy ha ülni akarok, akkor menjek autóval. Az a helyzet, hogy nem saját maga miatt akar leülni a kisgyerekes és a várandós nő, hanem mert félti a gyerekét. Mert elég egy nagy fékezés, hogy a kissé még ingatagon álló kisgyerek vagy a terhes kismama elvágódjon úgy a buszon, hogy a vége akár tragédia legyen. Tényleg megéri kockáztatni ezt egy ülőhelyért?
Egy férfinak is fájhat a lába, lehet beteg, lehet annyira fáradt, mint egy nő. (Képünk illusztráció – Forrás: Unsplash)
Azt viszont nem gondolom, hogy csak a férfiak dolga lenne felállni. Egy férfinak is fájhat a lába, lehet beteg, lehet annyira fáradt, mint egy nő. De azt látni elég szívfájdító, amikor csupa fiatal felnőtt ember, férfiak és nők ülnek, az elesettebbek meg kapaszkodva próbálnak talpon maradni.
Nem létezik, hogy az összes üldögélő felnőtt épp most jön a kemoterápiáról, és eltörte a lábát is mellé.
Hát csak akad egy-kettő köztük, akinek kisebb balesetveszélyt jelentene álldogálni, mint egy gyereknek vagy egy kismamának. Felröppennek néha a közösségi oldalakon olyan megoldások, hogy csípős beszólogatással kérnek helyet maguknak és a gyerekeknek az anyukák. Nem tartom ezt sem jó útnak. A tömegközlekedés nem valami állóháború kellene hogy legyen. Lehetne úgy is, hogy alapból kedvesebben viszonyulunk egymáshoz. Meg lehet kérni szépen az üldögélő felnőttet, hogy hadd üljön már le az a gyerek, terhes nő, öreg néni, mert féltjük egy rossz eséstől. A legtöbb emberbe szorult annyi jóérzés, hogy nem direkt marad ülve, hanem csak figyelmetlenségből, mert el van veszve a saját gondolatai között, vagy belemerül a telefonjába, és nem gondol bele a másik helyzetébe.
Olyan viszont nincs, hogy kötelező átadni a helyet. Olyan sincs, hogy ha elérte valaki a hatvanéves kort, akkor már neki jár a hely. Mindenkinek ugyanúgy jár a hely, csak vannak olyanok, akiknek kicsivel nagyobb szükségük van rá. Együtt utazunk, és próbáljuk mind megúszni a viszontagságokat épségben. Az lenne az ideális, ha mindkét oldal figyelemmel lenne egymásra. Ha nem ellenségként és nem elvárásokkal szállnánk fel arra a buszra. Utópia, de azért még hiszek benne, hogy egyszer megvalósulhat.
