Előre leszögezném, hogy minden esetben elítélem a testi fenyítést a gyerekeknél, nincs olyan, hogy kezet emelünk egy gyerekre, legyen bármennyire is irritáló a viselkedése. Márpedig harminc gyerek egy osztályban biztos, hogy irritáló tud lenni a tanárok számára. Joguk azonban ma már nem sok maradt a fegyelmezésre, talán ezért harapódzott el az is, hogy a magatartásra tantárgyi jegyeket osztanak sok esetben. Hogy volt ez régen?
Mini közvéleménykutatásomban olyan emberek nyilatkoztak, akik jellemzően a 80-as, 90-es években voltak iskolások. Amikor arról kérdeztem őket, hogy milyen történetet tudnának mondani, ami arról szól, hogy régen más jogaik voltak a pedagógusoknak, mint manapság, a többségnek a fegyelmezés jutott eszébe.
Rögtön tudott mindenki példákat hozni arra, hogy a tanárok milyen testi fenyítést alkalmaztak a gyerekekkel szemben, leginkább általános iskolás korukban.
„Nálunk az általános iskolai osztályfőnöknek az volt a szokása, hogy a fiúknak büntetésből »vaníliás kiflit« adott. Ez azt jelentette, hogy a pajeszukat megragadta és erősen fölfelé húzta, ami eléggé fájdalmas dolog. Minden joga megvolt hozzá, sőt ciki lett volna otthon elmondani, hogy valaki kivívta a haragját. Amúgy az a durva, hogy jó tanár volt, és ennek ellenére is szerettük legtöbben, és mivel nagyon művelt és okos volt, sőt igyekezett gondolkodásra nevelni, tisztelte is mindenki, a rossz tanulók is. Ellentmondásos, ma nehezen érthető helyzet ez.”
„Általánosban a rajztanár kiállított mindenkit a rajzbak elé, szigorú tekintettel mindenki szemébe nézve ment körbe egy bottal, és ha valaki elpillantott vagy lenézett a földre, azt megdobta, megütötte vele. Félelmetes volt. Sosem dicsért, mindenkit bírált.”
„A fejünket ütötte a pecsétgyűrűjével. Akkor ez még belefért.”
A zeneiskolában a zongoratanár simán rácsapta az ujjaimra a zongora fedelét, ha rosszul játszottam. Volt akinek a kezeire csapott, leüvöltötte, és elzavarta.
„Az énektanár rendszeresen a beszélgető gyerekekhez vágta a kulccsomóját. Fájdalmas volt, mert jó nagy kulcscsomója volt.”
„Volt tanárunk, akinél pálca volt. Adódott, hogy a padon csattant, a kezünk előtt. Sosem ütött meg minket, csak hogy is mondjam, »figyelemfelkeltett«. Tesitanár, akinél nem fájhatott a hasad, különben egész órán futhattál, a fiúkat stírölő öreg, szottyadt fizikatanárnő…”
„Az énektanár rendszeresen a beszélgető gyerekekhez vágta a kulccsomóját.” (Részlet a Bajos csajok című filmből – Forrás: iMDb)
„Gyakorlati tanárunk, István bá:
- hatalmas láncos zsebórája volt,
- pálcával csapott hatalmasat a nem figyelő asztalára,
- hatalmasakat üvöltött is,
- aki rosszat tett: simázás, műtét vagy beírás.
Simázás: delikvens megkapaszkodik a pad szélébe, és mindenki ráver a seggére. Ha nem csupasz kézzel, vagy kicsit ütsz, te következel. Műtét: felfekszik a padra, István bá zsebóráján méri az időt, vezényszótól vezényszóig. Ha valaki időn túl üt, ő következik. (Fiúcsoport volt.) Látszatra bunkó szigorú volt, de csak játék volt, imádta mindenki.”
Félméteres varázsceruzával írni tanító Gyöngyi néni: »Ricsi fiam, vedd le a szemüveged, durr.« 1989, második osztály.
A saját 80-as években szerzett általános iskolás emlékeim között is szerepel a technikatanár, aki a méteres favonalzóval ütött minket, ha nem álltunk rendesen az ebédlő előtt a sorban. Vagy a fizikatanár, aki könyvet vágott ahhoz a tanulóhoz, aki beszélni merészelt az óráján. Meg a tesitanár, aki medicinlabdával dobálta a rendetlenkedőket és ha rohangáltál a folyosón, akkor simán elkapott, és felkent a falra, hogy embereld meg magad.
De természetesen amikor a pedagógusjogokról beszélünk, akkor nemcsak a testi fenyítést kell idecitálnunk, hanem azt is, hogy régen sokkal inkább „pótszülői” jogokat kaptak a tanárok. Az iskola egy második család volt, ahol a pedagógus szava ugyanolyan szent volt iskolán belül, mint a szülőké otthon. És a felelősség is nagyobb volt a tanárok nyakában.
Az is ott van a mérleg serpenyőjében, hogy mindenféle külön papír meg engedély nélkül vihettek a tanárok minket mindenhova (ki az iskolából, múzeumba…) és a felelősség természetesen az övék volt. Meg az is jog, ha meggondolom, hogy kötelezhettek iskolai korrepetálásra (a kötelező tanidőn túl), ami sokszor nagyon hasznos volt, ma már ez elképzelhetetlen, nincs is iskolai korrepetálás.
Számtalan tockost kaptunk tanároktól, és örülhetünk, hogy nem nagyanyáink korában voltunk gyerekek, amikor még a körmös és a kukoricán térdepeltetés is megengedett volt az iskolában.
„A közoktatási törvény 10. § (2) bekezdése szerint a gyermek, illetve a tanuló személyiségét, emberi méltóságát és jogait tiszteletben kell tartani, és védelmet kell számára biztosítani a fizikai és a lelki erőszakkal szemben. A gyermek és a tanuló nem vethető alá testi fenyítésnek, kínzásnak, kegyetlen, embertelen megalázó büntetésnek vagy bánásmódnak. Hivatalunkhoz több olyan panasz érkezett, amelyben a szülők azt sérelmezték, hogy gyermeküket az iskolában testi fenyítésben részesítették. Álláspontunk szerint a legsúlyosabb jogsértés, amely oktatási intézményben előfordulhat, a fizikai bántalmazás.” Forrás: Oktatási Jogok Biztosának Hivatala
Ahogy az Oktatási Jogok Biztosának Hivatala oldalán is írják, ma már természetesen tilos a testi fenyítés, de persze ez még nem jelenti azt, hogy ez maradéktalanul érvényesülne a gyakorlatban is. Még ma is hallunk olykor olyan híreket, hogy feljelentenek szülők egy-egy tanárt, mert megütötte a gyereküket. Ezen a téren tehát kevesebb fegyelmezési eszköz áll a pedagógusok rendelkezésére. Jó lenne, ha ez a szülőkre is igaz lenne – nem csak törvényi szinten.
A UNESCO és a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet 1996. október 5-én fogadta el a pedagógus jogokról szóló, 150 paragrafusból álló határozatot. A pedagógusjogok világnapja az emlékezés napja – azokra a tanárokra, akik meghatározó szerepet játszottak életünkben.
