Budapesti jelenség lehet ez: annyira elidegenedtünk egymástól, hogy hiába élünk együtt tizen-huszonéveket, addig sem jutunk el, hogy bemutatkozzunk egymásnak. Az is lehet, hogy csak nekem sikerült olyan környékre költöznöm, ahol nem divat a szomszédolás, esetleg én vagyok túl zárkózott hozzá, és ki van írva az arcomra, hogy „ne szólj hozzám”. Bár ez utóbbit kétlem, mert az ismerősi körömben többen is arról panaszkodnak, hogy nem tudnak kapcsolatot teremteni a szomszédaikkal.
Elmegyünk egymás mellett tíz éve, és épp csak egy biccentés, egy jó napot elmormolása erejéig sikerül kapcsolatba lépnünk.
Emlékeim szerint gyerekkoromban, a nyolcvanas években még nem így volt, sikerült úgy együtt élni a szomszédokkal, hogy tényleg együttélés volt belőle. Általános iskolás koromban nem haza, hanem a mellettünk lakó Szöszi néniékhez szaladtam suli után, mert ott mindig kaptam lekváros kenyeret, és nézhettem Jancsi bácsit, ahogy állandóan szerel valamit. Anyám nem aggódott, tudta, hogy jó helyen vagyok, a kisöregek meg örültek, hogy gyerekek ugrálnak körülöttük. Vagy például anyám egyik legjobb barátnője lett az a negyediken lakó hölgy, akivel nyáron együtt napoztak a tetőn. Most, felnőttként egy szál ilyen emléket sem tudok felidézni a szomszédaimról, maximum annyit, hogy felkopog az alattunk lakó, mert szerinte a gyerekek kibírhatatlanul hangosak, miközben rajzolnak a kanapén.
Ahogy megkérdeztem az ismerősöket, hasonló élményekről számoltak be:
„Van egy kedves szomszédasszony, akivel semleges témákról (macska, hogy vannak a gyerekek, időjárás) szoktunk csevegni, amúgy a többi lakónak csak lépcsőházban köszönés, mert azon kívül meg sem ismerném őket (4 emeletes panel).”
Köszönőviszonyban vagyunk a szomszédokkal, felismerem, aki az emeleten lakik. A közvetlen szomszédommal szoktam néhány szót beszélni, ha összetalálkozunk, de kb. ennyi.
„A velem egy emeleten lakókkal szoktam beszélni rendszeresebben. Plusz van még pár család, akikkel már összeismerkedtünk az évek során, és beszélünk pár szót, ha találkozunk a liftnél. De tízemeletesben esélytelennek tartom, hogy mindenkit megismerjek.”
2009-ben költöztem el faluról. Azóta nyolc helyen éltem, sehol sem ismertem, ismerem a szomszédokat.
„Itt, Budán csak látásból ismerem őket, név szerint csak néhányat, de néha beszélgetünk a folyosón, átjönnek, ha segítség kell. Nem vagyunk mindennapi kapcsolatban, de azért tudunk egymásról. Vidéken teljesen más a helyzet, ott mindenkit ismertem, és sokat beszélgettünk is velük.”
Az lenne az ideális, ha tényleg véd- és dacszövetség lehetne a szomszédok között (Részlet a Rossz szomszédság című filmből – Forrás: iMDb)
Mindig irigykedem, amikor vidéki ismerőseim mesélnek a szomszédokról.
Ha elfogy a tojás, kérnek a szomszédtól. Ha unatkoznak szombat délután, csak átugranak a szomszédhoz egy kerti sütögetésre. Nyilván itt, a panelban nem lehetne kerti sütögetést rendezni, de sajnos még a tojáskölcsönzésig sem sikerül eljutni. Ha gyerek vagy kutya van, kicsivel jobb a helyzet, mert közös témát adnak, legalább annyi kapcsolatot sikerül teremteni, hogy a gyerekhez/kutyához intéznek pár kedves szót az emberek. De ez sehol sincs attól, hogy szövetségben éljünk egymással.
Mi jóban vagyunk a szomszédokkal, segítünk is egymásnak apróságokban. Vidéki kisváros, négylakásos társasház.
„Budapest mellett élünk, rendszeresen összejárunk a szomszédokkal kávézni, egyidősek a gyerekeink, együtt szoktak játszani. És nem felszínes a kapcsolat, elég sok mindent megosztunk egymással.”
Fontos dolog, legalábbis vidéken. Ha elfogy a liszt, tej bármi, hadd ne menjek 20 km-t ezért. Meg segítség is. Persze elmondhatom, hogy jó szomszédaim vannak, ha komolyabb buli van, tuti hívom őket is.
„Vidéken élünk, családi házban, itt természetes, hogy mindent tudunk a szomszédokról, össze is járunk néhányukkal. De közben persze ez a hátulütője is, mert rögtön mindenki mindent tud rólad, aztán elindul a pletyka.”
Az lenne az ideális, ha tényleg véd- és dacszövetség lehetne a szomszédok között.
Meg kell osztanunk az életterünket, ezt dobta a gép, hogy együtt kell élnünk, olyan közel egymáshoz, mintha tényleg össze lennénk költözve, épp csak egy ajtó választ el minket. Hallunk mindent a másik életéből, önkéntelenül, nem hallgatózva is fültanúi vagyunk, ahogy sír a gyerek reggel, mert nem akar oviba menni, vagy ahogy a férj és feleség veszekszik, mert a férj belenézett a feleség laptopjába, és gyanús leveleket talált. A falon keresztül ismerjük egymást, de amikor találkozunk, akkor elmegyünk a másik mellett.
Milyen szép világ is lehetne pedig, ha a lakóközösségek tényleg közösségek lennének, amikben számíthatnak egymásra az emberek, nincsenek egyedül, nem magányosodik el az idős néni, és nem szakad meg a gyereknevelésben az elvált asszony sem. Egy kis egymásra figyelés lenne talán a megoldás, érdeklődés, hogy mi van a saját buborékunkon kívül. Készítek is egy tepsi süteményt, és átviszem a szembe szomszédomnak ma este, hátha kisül belőle valami. Csatlakozol?
