Nagyon úgy néz ki, hogy műanyag van a testünkben. Mindannyiunknak. Ezt eddig is gondolhattuk, most viszont egy osztrák tanulmány igazolta is: mikroműanyagot mutattak ki emberi ürülékben. Nyolcból nyolcban – ugyanis ennyi 33 és 65 év közötti, különböző nemzetiségű ember vett részt a Bécsi Orvostudományi Egyetem és az osztrák Szövetségi Környezetügyi Hivatal vizsgálatában.
Az alanyok egy héten át feljegyezték, mit esznek, majd átadták székletmintáikat a kutatóknak, akik laboratóriumban kilenc különböző típusú, az 50-től az 500 mikrométeresig terjedő műanyagot találtak. Embernél ez újdonság, ám állatvizsgálatok során már sokszor tapasztalták a jelenséget.
A mikroműanyagot ne úgy képzeljétek el, mint egy nagyon kicsi műanyagdarabkát, akkorát, mint mondjuk, egy toll kupakja vagy egy radírdarabka. Nem. Sokkal-sokkal kisebb, egészen pontosan legfeljebb öt milliméteres részecskékről van szó.
De hogyan kerülnek ezek a szervezetünkbe? A válasz: mindenhogyan.
– Beszívjuk a levegővel.
– Megisszuk a vízzel.
– Megesszük a halakkal, rákokkal és hasonlókkal (akik korábban megisszák a vízzel).
– A levesünkbe szórjuk asztali tengeri sóval.
– Megesszük bármilyen, műanyag csomagolású élelmiszerrel.
– Magunkra kenjük a kozmetikumainkkal.
De hogyan kerül a műanyag a levegőbe, a vízbe, az ételünkbe úgy, hogy nem is látszik?
Először még látszik. Nylonzacskó, PET-palack, szívószál, egészségügyi betét, műszálas ruha, halászháló. Csupa olyasmi, aminek semmi keresnivalója a csatornarendszerben, folyókban, tengerekben, mégis ott vannak. És egyre több van belőlük. Az erős áramlatokban, a hánykolódásban, súrlódásban aztán elaprózódnak, akár a homok. Viszont soha, de soha nem semmisülnek meg, lévén műanyagok. Műanyagpor lesz ezekből a vizeinkben úszó tárgyakból – és innen már értitek.
Ennél is kisebbek (Profimedia)
Amikor ruhát mostok, műszál kerül a csatornába. Amikor megveszitek azt a nagyon vonzó bőrradírt az aranyszínű kis golyócskákkal, akkor részben műanyagot vesztek. Olyan műanyagot, amit a megfelelő állag eléréséhez más műanyagokkal (lágyítószerek, adalékok) kezelnek. Például ftaláttal és BPA-val. (Oké, pontosan mi sem tudjuk, mit jelentenek, de nem pont úgy hangoznak, mint amiket egyáltalán nem szeretnénk a szervezetünkben tudni?!)
De tulajdonképp… miért is ne lenne műanyag a testünkben?
Miért ne lenne bármilyen olyan mikroanyag a testünkben, ami gyakorlatilag mindenhol megtalálható a környezetünkben? Részei vagyunk a globális körforgásnak, úgyhogy egyértelmű: ha mérgezzük a környezetünket, előbb utóbb magunkat is mérgezzük.
Igaz, hogy a németországi Szövetségi Kockázatelemző Intézet szerint a jelenlegi kutatások alapján a mikroműanyagok nem jelentenek egészségi kockázatot az emberre nézve. Csakhogy a „jelenlegi kutatások” kis volumenűek és kezdetlegesek – ahogyan a téma egész kezelése, hiszen még alig egy évtizede annak, hogy egyáltalán foglalkoznak a jelenséggel. Úgyhogy ez kábé olyan, mint a „bizonyítottság hiányában felmentve” – szóval attól még a gyilkosság megtörténhetett. Ebben a pillanatban nemcsak mi, de maguk a kutatók sem tudják, mire lehet számítani.
Ami konkrétumot ezzel kapcsolatban olvasni lehet, az nagyjából ennyi: vannak arra utaló jelek, hogy a műanyagrészecskék vagy az általuk okozott gyulladás károsíthatja az emésztőszerveket. „Jót biztosan nem tesznek” – szögezi le Urbán Csilla, a Humusz Szövetség elnöke. „Pici szemcsékről beszélünk, ám fajlagosan nagy a felületük, és mint a szivacs, képesek felszívni szennyező anyagokat, illetve ezek megtapadnak rajtuk. A ftalát és a BPA endokrin rendszerre gyakorolt hatása például már bizonyított. Ezek az anyagok az ösztrogénhez hasonlóak, így felboríthatják a hormonháztartást, aminek következménye lehet például a nemzőképesség romlása.”
„Mostani ismereteink szerint maga a mikroműanyag nincs ránk káros hatással, de nagyon kevés a rendelkezésre álló információ – emberi vonatkozásban tulajdonképpen semmi” – ismeri el Bordós Gábor, a területeken ökológiai méréseket végző Wessling Tudásközpont projektmenedzsere. „Ami biztos, az az, hogy rengeteg műanyaghulladék van körülöttünk, és csak mostanság fedezzük fel, hogy nemcsak a látható tartományban. A Tisza, a Rába és az Ipoly szennyezettsége körülbelül megfelel más európai folyóvizek állapotának, ám a Dunán kimagasló értéket mértünk: 50 részecske/köbméter az átlagos 10-20-hoz képest.”
Ráadásul van itt egy érdekes vetület: ami szennyeződést most találnak, az nem az aktuális évek, hanem sokkal régebbi korok terméke, hiszen a műanyag elporladásához nem kevés idő kell. „Nemrég például a Dunát vizsgáltuk ebből a szempontból, és amit találtunk benne, az lehet, hogy csak pár hete került a Dunába, de sokkal régebben keletkezhetett. Úgyhogy amíg nem csökkentjük drasztikusan a műanyag-felhasználást, addig egyre komolyabb lesz ez a probléma.”
Vagyis a saját testünk ebben az életben már nemigen lesz műanyagmentes, viszont ha nem veszünk pluszzacskókat a kasszánál, a gyerekeinké (unokáinké?) talán igen. Habár a nemzőképesség meg, ugye…
Amit ma megtehetsz
- Ne használj egyszer használatos műanyagot!
- Ne használj műanyagot! (Na jó, ne sokat, és ne feleslegesen.)
- Ne igyál PET-palackból üdítőt!
- Ha ételt akarsz csomagoltatni, vigyél dobozt!
- Ne fogadd el a szívószálat!
- Ne hordj műszálas ruhát, vagy csak akkor mosd, ha tényleg muszáj!
