Már megszoktam, hogy a kamaszok (minden ellenkező hiedelemmel ellentétben) hamar megnyílnak, sőt örülnek, ha azt érzik, hogy komolyan veszik, meghallgatják őket. A tizenhat éves, gimnazista Kindl Juli (16) is nyíltan beszélt arról, milyen az ő családjukban kamasznak lenni. „Szerintem összességében sok szabadságot és önállóságot kapok. Anyukámmal szinte mindent megbeszélünk, nem kell hazudoznom, ha este el akarok menni valahová. Persze sok kikötés van: akkor kell hazajönnöm, amikorra megbeszéljük, és előfordul, hogy felhív, amíg távol vagyok, de ez nem gond. Szerintem nem aggódik jobban, mint más szülő, meg azért néha jó érzés is, hogy féltenek. Vannak neki is rosszabb napjai, amikor nem akar elengedni, de elég hamar túllépünk ezeken a vitákon. Tudom, hogy én is sokszor vagyok elviselhetetlen, például, ha rossz a kedvem, vagy fárasztó napom volt. Ilyenkor legtöbbször anyán vezetem le a feszültséget. Pár perc múlva persze rájövök, hogy nem kellett volna gonosznak lennem vele. Odamegyek hozzá, megölelem, és beismerem, hogy igazságtalan voltam. De ez fordítva is így van: ő is bocsánatot kér tőlem, ha megbánt.” Juli bevallja, előfordul, hogy nehezére esik belekezdenie egy témába, mert tart az anyukája reakciójától. Szívesen megosztana vele valamit, de inkább hagyja, mert fél a konfliktustól. „Megkönnyebbülök, ha anya hoz fel valami olyan témát, amit én nem mernék. Például intim dolgokat. És ez egyáltalán nem erőltetett felvilágosítás, hiszen a saját tapasztalatait, érzéseit osztja meg velem. Akkor is tud tanácsot adni, ha szomorú vagy bizonytalan vagyok. Utána mindig sokkal jobban érzem magam.”
Telefon és tanulás: örök konfliktusforrások
Juli ugyanakkor szeretné, ha anyukája a tanulással kapcsolatban is megértőbb lenne vele. „Nem azzal van a bajom, hogy komolyan kell venni a sulit vagy a nyelvtanulást, de amikor délután van három németórám, másnap töri témazárót írunk és még egy verset is meg kell tanulni, akkor egyszerűen nem lesz időm mindenre. Inkább felkészülök rendesen a törire, és abból ötöst is írok, és nem zavar, ha a versre csak kettest kapok, de anyu mérgelődik rajta. Múltkor megnézte a jegyeimet, és nem volt túl boldog, pedig szerintem egész jól állok. Jobban megérthetné, hogy nagyon sokat kell tanulni, és képtelenség, hogy mindenből négyes-ötös legyek. Az is igaz, hogy nem szokott megbüntetni, ha kapok egy rossz jegyet. Inkább csak elbeszélgetünk róla. Sokat mesél arról, hogy milyen zűrös volt a fiatalkora, miután a szülei elváltak. Hogy túl hamar túl nagy szabadságot és önállóságot kapott, egyáltalán nem volt fontos neki a suli. És nem szeretné, ha én is elhanyagolnám a tanulást.”
Anya és lánya persze apróságokon is vitatkozik néha, Juli nem örül, ha Judy a viselkedését vagy az öltözködését kritizálja. „Múltkor a családi ebédnél telefonoztam, és anya rám szólt, hogy tegyem el. Persze, tudom, hogy nem illik, de halálra untam magam, nem volt kedvem beszélgetni. Az is rossz, amikor felöltözöm, és úgy gondolom, hogy na, most tök jól nézek ki, aztán ő beszól, mert valami nem tetszik neki. Ezzel annyira el tudja rontani a kedvemet!”
Jobban megérthetné, hogy nagyon sokat kell tanulni, és képtelenség, hogy mindenből négyes-ötös legyek. (Fotó: Vadnai Szabolcs)
Juli egyébként nagyon örül, hogy az édesanyja jól kijön a barátaival és a párkapcsolatát is támogatja. „Van olyan barátnőm, akinek a szülei megtiltják, hogy a barátjánál aludjon, és nem is jó a kapcsolatuk. Nálunk sosem volt ilyen gond, anyával meg lehetett beszélni ezt is, és mivel tök jóban van a barátommal, megbízik bennünk, nem tiltotta meg azt sem, hogy egymásnál aludjunk. Egyébként meg hiába tiltják meg más szülők is. És a bulikkal is így van. Egy ismerősöm kiszökött, mert nem engedték el. Szerintem sokkal jobb, ha el lehet mondani a dolgokat, és nagyjából meg is bíznak bennünk, mert akkor mi sem vagyunk rákényszerítve, hogy hazudozzunk.”
Az anya: „Sokat kell beszélgetni, hogy értsük egymást”
Judy, az anyuka szerint sok konfliktus egyszerűen azért van, mert a kamaszok állandóan hangulatváltozásoktól szenvednek, és sokszor nehéz velük kommunikálni. „Sok mindenről meggyőzhető vagyok, belátom, ha hülyeség tiltani valamit, még akkor is, ha elsőre zsigerből nemet mondtam” – ismeri be Juli édesanyja, az egykor élsportoló, ma edzőként tevékenykedő Baranyai Judit (49). „Nincs bajom azzal, ha programja van este, csak az kell, hogy tudjam, hova megy, kikkel, és mikor jön haza. Mindig megbeszéljük, hogy bejelentkezik, időben hazaér, és ha rám jön az anyapara, akkor fel kell vennie a telefont, vagy vissza kell hívnia, hogy megnyugodjak. Eddig nem volt gond, még sosem élt vissza a jóindulatunkkal. És belátja, hogy féltjük, hiszen látja, hogy a barátai szülei is aggódnak. Fontos, hogy meglegyen a bizalom köztünk, és ez sokszor nagyon nehéz, de arra kell gondolni, hogy a gyerekünk a saját nevelésünk. Más ma kamasznak lenni, ők állandóan elérhetőek, nem úgy, mint mi voltunk anno. De nem kellene, hogy azt érezzék, folyamatosan ellenőrizgetni akarjuk őket. És szerintem fontos, hogy ne tiltsunk meg dolgokat.”
Juli és édesanyja, Baranyai Judit (Fotó: Vadnai Szabolcs)
„Szerencsére mi hármasban is jókat beszélgetünk, Julival és a barátjával, mesélek nekik régi sztorikat. Azt hiszem, egészen jó a kapcsolatunk.”
Judy nem szeretné, ha a gyerekei kontroll nélkül maradnának, ahogy ő kamaszként. „A szüleim akkor váltak, leginkább magukkal foglalkoztak, én meg nagyon sok hülyeséget csináltam. Egyszer átsétáltam gyalog a befagyott Dunán a barátaimmal… Persze kerültem az iskolát, mindenféle zűrjeim voltak, egyáltalán nem érdekelt, mi lesz belőlem. Sokat gondolkodtam azóta ezen, és ma, ahogy a gyerekek nőnek, magamba kell szállnom, fel kell vállalnom a saját kamaszkoromat, már csak azért is, hogy hiteles maradhassak a szemükben. Hogy értsék, miért nem akarom, hogy elkallódjanak. Mert vicces, hogy azt papolom, hogy négyes-ötös a jó jegy, hiszen nekem sosem voltak jók az eredményeim. De azt tudom mondani, hogy ha többre akarja vinni, vegye komolyan.”
Judy is beismeri, kisebb viták persze mindennap adódnak. „Megőrülök a telefonozástól. Amikor leülünk ebédelni együtt, és a kamaszlányom külön életet él a sarokban. Szerintem nagy tiszteletlenség. És ehhez tartom magam, még annak árán is, ha összeveszünk. A másik a tanulás. Igen, beismerem, hogy nagyon sok a teher rajta, hiszen nyelviskolába jár, edzésre, és még másnapra is készül. Pont ezért úgy vagyok vele, hogy hagyom kikapcsolódni hétvégén. Ha át akar menni pénteken a barátnőjéhez, és ott akar aludni, nincs ellenemre. Mi felállítjuk a falakat és a kamaszoknak az a dolguk, hogy megpróbálják ledönteni. Állandóan szabályokat kell hozni, miközben mi is alakulunk a kapcsolatunk által.”
Juli, Judit és Gizi (Fotó: Vadnai Szabolcs)
„A kamasz egyrészt meg van győződve arról, hogy mi, a szülei hülyék vagyunk, nem kíváncsi az értékeinkre. Volt, hogy megsértődtem ezen, nem esett jól, de rájöttem, hogy bele kell nyugodni ebbe az átmeneti állapotba, majd felnőttként úgyis máshogy látja. És érdekes, mert miközben úgy érzem, hogy tök hülyének néz, mégis megcsinálja, amit mondok. Talán mert tényleg ez a legmélyebb bizalom. Lázadnak, de közben tudják, hogy jót akarunk. És az is biztos, hogy nagy igazságokat mondanak, egyszóval ki tudják fejezni, hogy milyenek vagyunk. Ha sikerül ezt nem sértésnek venni, hanem elgondolkodni rajta, még épülhetünk is általuk.”
Judit sokáig haragudott a saját szüleire, amiért kamaszként gyakran egyedül érezte magát a problémáival. „Most már tudom, hogy megtettek mindent, amit akkor tudtak, nem akartak elhanyagolni, csak nem mindig volt rá lehetőségük, hogy velem legyenek. Azóta sokat beszélgettünk azokról az időkről anyámmal is. Neki sem volt egyszerű a fiatalkora. Nekem minden ilyen beszélgetés sokat segít abban, hogy megértsem a szüleimet és a saját gyerekeimet is. Miközben a kamaszok önállóak akarnak lenni, nagy szükségük van a szüleikre is. Nekünk az a dolgunk, hogy kibírjuk ezt a kettősséget. És egyébként nem is biztos, hogy a kamaszok jelentik a legnagyobb kihívást az életben: anyukámnak most ott van a nagymamám, aki sokszor sokkal meggondolatlanabb dolgokra képes, mint mondjuk a lányom. Csakhogy egy felnőttre, még ha nagyon idős is, nem kényszerítheted rá az akaratodat. Miközben úgy viselkedik, mint egy tini, és legszívesebben azt mondanád, hogy márpedig az lesz, amit én mondok, és kész.”
Fotó: Vadnai Szabolcs
A nagymama: „Tiszteletben kell tartani a titkaikat”
Gizi, Judy édesanyja, Juli nagymamája nem szívesen emlékszik vissza a gyerekkorára. A háború idején született, viszontagságos körülmények között. Egyéves korától a nagynénje nevelte, tizenhárom évesen vették magukhoz a vér szerinti szülei. Kamaszként nagyon nehezen viselte a változásokat. „Volt, hogy még öngyilkosságra is gondoltam, annyira mélyen voltam lelkileg – meséli a Berlinben élő Koppány Gizella (74), aki aktívabb éveiben kosztümtervezőként dolgozott. „Akkor teljesen más világ volt, nagy volt a generációk közötti különbség, nem is gondoltam arra, hogy a szüleimmel beszéljem meg a problémáimat. Felvilágosítás gyanánt például elöl hagytak pár szexuális témájú könyvet, amit a bátyámmal kíváncsian lapozgattunk. És míg ma egy csomó lehetőségük van a kamaszoknak is máshol segítséget kérni, ha otthon nem kapnak, akkor semmi nem volt, csak magamra számíthattam. Nagyon nehéz időszak volt, sokszor nem jártam iskolába, inkább a közeli erdőben sétálgattam. Aztán tizenhét évesen bekerültem egy baráti társaságba, és minden megváltozott. Együtt fedeztük fel a világot, rátaposva a tabukra. Nekünk nem beszéltek a szexről, mi fedeztük fel magunknak ezt a titkos világot. Kinyíltam, szerelmes lettem. A szüleimmel egy súlyos betegség változtatta meg a kapcsolatomat. Tizenkilenc évesen kórházba kerültem, életveszélyes állapotban, egy hasi műtétet hajtottak végre rajtam. Egy hónappal korábban egy, a szüleim előtt eltitkolt abortuszom is volt. Azt az orvos hozta szóba előttük, ők pedig meglepően megértően fogadták az egészet. Azt hiszem, örültek, hogy élek. Attól kezdve bármivel fordulhattam hozzájuk.”
Tinikoromban apám beleolvasott a noteszembe, és akkor megfogadtam, hogy én soha nem nézek bele a gyerekeim titkos naplójába, leveleibe. (Fotó: Vadnai Szabolcs)
Gizi reméli, hogy a lánya nem neheztel már rá azért, mert nem tudott mindig mellette lenni. Judy tizenkilenc éves volt, amikor Gizi Németországba költözött a két kisebb gyerekével. „Ő az apjánál akart lakni, de nagyon sokszor jött hozzám, szinte napi szinten találkoztunk, amíg Magyarországon laktunk. Szerettem volna, ha velünk jön Németországba, persze nem erőltettem, megértettem a szempontjait. Én mindig úgy éltem, hogy hittem benne, hogy ha nekem jó, akkor nekik sem lehet rossz.”
Gizi mindig tiszteletben tartotta a gyereki magánéletét, titkait. „Tinikoromban apám beleolvasott a noteszembe, és akkor megfogadtam, hogy én soha nem nézek bele a gyerekeim titkos naplójába, leveleibe. Ha rám tartozik, elmondják, vagy ha észre tudom venni, az jó. Ha meg nem veszem észre, hogy valami baj van, vagy szerelmesek, az baj. Most már tudom, hogy jó lett volna segíteni annak, akinek nem vettem észre a problémáját, amit nem mert nekem elmondani. Emlékszem, a fiam magára csukta az ajtót, én meg nem mertem kopogás nélkül bemenni hozzá. Folyton a számítógép előtt ült. Aztán a születésnapomra letett elém egy novellás kötetet, és később dramaturg lett belőle.” Gizi ritkán szólt bele a gyerekei életébe, csak akkor lépett közbe, ha úgy látta, rossz irányba haladnak, vagy kárt tesznek magukban. „Volt, hogy eltávolodtunk, éreztem, hogy nem hallgatnak rám. Persze jött egy nagy veszekedés, aztán egy darabig csönd volt. Aztán békésen megbeszéltük a problémát, és ment tovább minden a normál kerékvágásban.”
Fotó: Vadnai Szabolcs
Mindenkinek a saját életét kell élnie
A nagymama szerint mindenki máshogy próbálja csinálni a gyerekeivel, de minden gyerekkel másként is kell csinálni. „Hozzuk a saját gyerekkori mintáinkat, tapasztalatainkat, és persze saját elveket, különösen azzal kapcsolatban, ahogy mi nem akarjuk csinálni. Végül úgyis a felnőtt gyerekeink fogják megmutatni, hogy milyen szülők voltunk. Szerintem a lányomnak most zseniális kapcsolata van az unokámmal, jó látni, ahogy mindent meg tudnak beszélni egymással. Persze nem könnyű megállni, hogy nagymamaként ne szóljunk bele a gyereknevelésbe, de én már elég régen rájöttem, hogy mindenkinek a saját életét kell élnie, beleszólni pedig nem szabad, még akkor sem, ha tapasztaltabbnak érezzük magunkat. Mert ezek az én tapasztalataim. Megtanultam, hogy a saját családtagjainktól nehezebben fogadunk el bármilyen tanácsot, mint egy idegentől. És most már csak akkor mondom el a véleményemet, ha kíváncsiak rá a gyerekeim. De idáig el kell jutni. És jó látni, hogy miközben mindenki éli a saját életét, szabadon, nagyon összetartunk, bármikor bárkire számíthatunk a családban, még ilyen távolságokból is. Azt hiszem, ezt mindegyikünk érzi.”