Remélem, mindenki életében eljön az a pont, amikor a nagyszüleit szeretné faggatni a múltjukról, és lehetőséget is kap rá. Én 2016 telén, egy cikk miatt kérdezgettem a nagymamámat arról, milyen volt a világháború éveiben karácsonyozni. A legrövidebb, néhány perces beszélgetésben is egészen megrendítő tud lenni, ahogy a biztonságos távolságban tudott történelem hirtelen eleven lesz, és kényelmetlenül közeli, szinte besűrűsödik a levegő a szobában.
Nagyi Projekt (forrás: ELF Pictures)
Az idősek általában szívesen beszélnek a múltról, élesebben, tisztábban emlékeznek a kamaszkorukra, mint arra, mit csináltak egy évvel ezelőtt. Csak az egyik nagymamám él, rajta azt szoktam érezni, hogy van egy szilárd képe, koherensen felépített története a múltról, ha viszont a gyerekei – anyám vagy a testvérei – belekérdeznek a sztorikba, mert máshogy emlékeznek valamire, akkor hajlamos kötni az ebet a karóhoz. Nagyon fontos neki, hogy úgy emlékezzen a múltra, ahogy ő akar. Nyolcvan fölött már senki ne akarja őt rávenni, hogy átértékelje, ami vele történt.
A Nagyi Projekt legnagyobb vállalása – ahogy az a legjobb dokumentumfilmek esetében, a Thin Blue Line-tól Az ölés aktusáig lenni szokott – nem művészi jellegű, hanem az igazság feltárásához van köze. Az, hogy jó film szülessen a nagymamák és unokáik beszélgetéséből, szinte másodlagos. A legfontosabb, hogy ezek a késő húszas, kora harmincas éveikben járó srácok szorosabb és mélyebb kapcsolatot alakítsanak ki a nagyszüleikkel, jobban megértsék őket, és ha sikerül, a nagymamákban is megérjen valamiféle újfajta viszonyulás a saját múltjukhoz.
Három idős nő beszél arról, mi történt velük a második világháború éveiben. Az egyikük, Lívia, Révész Bálint rendező nagymamája holokauszttúlélő, az ő története részben arról szól, hogyan vészelte át óriási szerencsével a gettósítást, az elhurcoltatást, és hogyan dolgozta fel a családja meggyilkolását. Gudrunt, a német nőt gyerekként elvarázsolták a Harmadik Birodalom teátrális jelképei, lelkesen énekelte a hazafias dalokat, és csillogó szemmel nézte a lobogó horogkeresztes zászlót. Nem volt náci – hogy lehetne náci egy nyolcéves gyerek? –, de lenyűgözte valami, amiről később megtanulta, hogy némi túlzással maga volt a gonosz. Líviával és Gudrunnal ellentétben az angol Rosanne a történelem „jó oldalán” találta magát, sőt aktívan tett is a győzelemért: hírszerzőként, kódfejtőként dolgozott a háború alatt.
Nagyi Projekt (forrás: ELF Pictures)
A három nőt teljesen más jellegű kérdések és emlékek nyomasztják, abban viszont hasonlóak, hogy meg szeretnék értetni a saját igazukat az unokáikkal. Révész Angliában járt filmes iskolába, ott ismerkedett meg az angol fiúval, Meredithszel és a német operatőrrel, Rubennel. Hét évig készítették közös dokumentumfilmjüket, amelyben külön-külön és együtt is beszélgetnek a nagymamákkal.
A Nagyi Projekt tele van olyan pillanatokkal, amelyekről már látatlanban biztosra vesszük, hogy helyet kapnak a filmben, és pont emiatt gondolnánk őket sablonosnak vagy mesterkéltnek. A német fiú kimondatja a nagymamájával, hogy imádta a horogkeresztes zászlót. A magyar fiú elviszi a nagymamáját az egykori láger helyszínére. Az angol srác rákérdez a nagymamájánál, hogy ártatlanok is meghaltak-e annak következtében, hogy német kódokat tört fel.
Nagyi Projekt (forrás: ELF Pictures)
A történelmi traumák feldolgozása szempontjából nyilván ezek a kulcspillanatok, a Nagyi Projektből mégsem ezekre a jelenetekre fogok a legélesebben emlékezni. A film igazi erénye, hogy olyan kommunikációs csatornákat nyit a történetben szereplő nagymamák és unokáik között, amelyeket máshogyan nagyon nehéz vagy egyenesen lehetetlen lett volna megteremteni.
Nézőként nem azért könnyű sírni a filmen, mert a nagymamák az őket ért szörnyűségekről beszélnek, hanem azért, mert az unokájuk végighallgatja őket, és látjuk, milyen mélyen megérintik őket a hallottak. A legmegrendítőbb jelenetnek nincs is semmi köze a világháborúhoz: Zan, az angol nő képtelen leplezni a kamerák előtt egyre súlyosbodó szenilitását. Nem ismeri fel Bálintot, és a saját unokája nevét is eltéveszti.
Nagyi Projekt (forrás: ELF Pictures)
A filmbe számos ilyen intim és nagyon fájdalmas pillanat került, amelyek ugyanakkor megmaradnak keresetlen és egyszerű jeleneteknek. Ennek az oka a három fiatal srác tiszteletlen és laza hozzáállása. Akivel beszéltem a filmről, és nem annyira tetszett neki, azt pont a három készítő attitűdje idegesítette. Miért játszanak náci katonásdit a bérházban, ahonnan régen tényleg elhurcolták Líviát és a családját? Jópofa, ha Hitler-bajuszkát jelképező dominót tesznek egy idős holokauszttúlélő szája fölé? Talán a Merry becenevű angol fiú a leggátlástalanabb, neki nem gond a nemzeti bűntudatot firtatni, amikor német barátjával beszélget, sem egy Insta-sztori stílusában beszámolni róla, milyen izgi, hogy a dachaui koncentrációs táborba látogatnak.
Valójában viszont éppen ez az alkotói attitűd vezet ahhoz, hogy ráébredjünk, nem kell különösebben körültekintőnek vagy óvatosnak lennünk a nagyszüleinknek feltett kérdésekkel. Meredith azért mutatja idiótának magát, hogy megmutassa: ha ő képes volt közel kerülni a nagymamájához, és tartalmas, őszinte beszélgetéseket folytatni vele, akkor bárkinek sikerülhet ugyanez. A Nagyi Projekt tehát elsőrendűen a nemzedékek közötti párbeszéd lehetőségeiről szól, és csak másodsorban a történelem által meghatározott emberi sorsokról. Súlyos és komoly témák egy könnyed, lendületes és vicces dokumentumfilmben. Ez tulajdonképpen művészi eredményként sem kevés.
A Nagyi Projektet november 1-jétől vetítik a mozik.
