Kedves anyuka!
Nyílt levélben írom meg neked a véleményemet a viselkedésedről, mert ez pont az az eset, amikor az ember nem vagy nehezen szól bele személyesen az adott helyzetben. A bölcsiben, öltözködés közben szoktam hallgatni, ahogy a kislányoddal beszélsz, és már sokadjára fordul elő, hogy olyan hangnemben szólsz hozzá, olyanokat mondasz neki, hogy attól feláll a hátamon a szőr. De ilyen esetben mindig nagy dilemma, hogy szóljak-e, van-e nekem jogom ahhoz, hogy mások nevelési szokásaihoz kommentárt fűzzek. Viszont nem tudom megállni teljesen szó nélkül, mert szerintem amit te csinálsz, az már kimeríti a verbális bántalmazás fogalmát.
Első alkalommal annyit hallottam csak, hogy azt mondod a kislányodnak, hogy „milyen hisztis kis ribanc vagy!”
A mondat további részét elnyelte a gyerekzsivaj. Már ennél felvontam a szemöldökömet, mert mégis ki mond ilyet egy kétévesnek, de aztán elhessegettem a rossz érzéseimet azzal, hogy máskor is fültanúja voltam, hogy a szülők viccelődve lekurvázzák a gyereküket. Amivel mélységesen nem értek egyet, és szerintem kicsit sem vicces, de hát nem rám tartozik, más családokban mi a szokás.
Amikor másodjára fordult elő, hogy akaratlanul is meghallgattam, ahogy azt ecseteled a lányodnak, hogy ha hisztizik hazafelé, akkor kirakod az út szélére és elviszik az árvaházba, akkor már felháborodtam, és szívem szerint odamentem volna hozzád, hogy gondolkodj már, mielőtt megszólalsz. Felfogod, milyen károkat okozol a gyerekednek, amikor ilyeneket mondasz neki?!
Belegondolsz egyáltalán, hogy eshet neki, hogy az anyja árvaházzal fenyegeti? Mit szólnál hozzá, ha a férjed azzal zsarolna otthon, hogy ha nem teszed azt, amit mond, akkor kerít magának másik feleséget? Persze, nem tudhatom, lehet, hogy ilyen állapotok uralkodnak az otthonotokban, de ha így is lenne, még akkor sem kellene egy kétéves kislányon kitölteni a frusztrációdat.
Ott van a kezedben egy ártatlan kis lélek, és két kézzel téped szét. (Képünk illusztráció – Forrás: Unsplash)
Bántalmazás például az, amikor a másikról lekicsinylően beszélsz, gúnyolódsz rajta, sértő neveken hívod.
Te mind a hármat megteszed a saját gyerekeddel. Ez lenne a vicces? Ez minden, csak nem vicces. Ez hatalommal való visszaélés. Ez sértés. Ha leribancozod a gyerekedet, mert hisztizik, az vérlázító. Ha fenyegeted az árvaházzal, az pedig egyenesen bántalmazás.
A gyermeked a te torz tükrödben látja saját magát. Ha azt hajtogatod neki, hogy rossz, ribanc, árvaházba való, akkor el is fogja hinni magáról. Ott van a kezedben egy ártatlan kis lélek, és két kézzel téped szét, amikor ilyen borzasztó dolgokat mondasz neki.
Elmagányosodik tőle, bizonytalan lesz önmagában, kiszívod az összes önbizalmat belőle, és mire felnőtt nő lesz, lelkileg olyan sérüléseket szenved tőled, hogy nagy eséllyel egy bántalmazó kapcsolatban fog kikötni. Azt fogja gondolni magáról, hogy ő nem érdemli meg a szeretetet, hiszen az anyja sem tudta feltétel nélkül, akár hisztisen is szeretni. Tényleg ilyen sorsot szánsz a saját gyerekednek? Ugye nem?
Olyan egyszerű lenne pedig, csak tisztelni kellene a saját gyerekedet. Minimálisan. Csak annyit kellene betartanod, hogy nem hívod olyan gúnyneveken, amiket te sem szeretnél magadra hallgatni. Nem mondasz neki olyat, ami neked is rosszul esne. Nem bánsz vele úgy, ahogy te sem szeretnéd, ha veled bánnának. Ha már csupán ennyit betartanál, sokkal jobb sora és jövője lenne a gyerekednek, verbális bántalmazás nélkül.
