Sokat beszéltünk mostanában a nyitott kapcsolatokról, a poliamoriáról, arról, hogy a hosszú távú vagy épp véglegesnek tervezett monogámia sokak számára egyre inkább zsákutcának tűnik. De biztos, hogy a monogámiával van a gond? Jobb lesz attól hosszú távon, ha a párunk mellett mással vagy másokkal is intim kapcsolatot folytatunk? Boldogabbak és elégedettek lehetünk attól, hogy azt, amit nem kapunk meg az egyiktől, egy másikkal próbáljuk pótolni? Hova vezet ez? És hosszú távon milyen hatása lesz a kapcsolatunkra?
Senki sem tudja a választ. Nem azért, mert nincs elég beszámoló arról, hogy mennyire működnek azok a kapcsolatok, amelyekben kettőnél többen vesznek részt. Hallottunk már kudarcokról és sok pozitív élményről is. Mint ahogy élethosszig tartó, boldog együttélésekről és sok éven keresztül küzdő házaspárokról is, akik végül hosszú, a gyerekeik életét is megkeserítő válási procedúrának tették ki a családjukat. Csakhogy azok a történetek másokkal, más körülmények között történtek meg. Nem tudhatjuk, hogy mi azokban a helyzetekben hogyan éreztük volna magunkat.
Nemrég dr. Mészáros Ádám párkapcsolati mediátor osztotta meg meglátásait a nyitott kapcsolatokról, és számos, elgondolkodtató nézőpontra hívta fel a figyelmet. Ezek közül emeltünk ki most néhány fontosat.
Így is lehet (Profimedia)
Valóban valami újra vágyunk?
Egy hosszú évek óta tartó kapcsolatban nem nehéz belefutni abba, hogy az ember (tisztelet a kivételnek) olyasmit tegyen, leginkább a párjával szemben, amire utólag egyáltalán nem büszke. Olyan dolgokat, amelyek miatt lelkiismeret-furdalása van, és nem néz jó érzéssel a társára. De nem a másik miatt, hanem saját etikátlan viselkedése okán. A titkok, hazugságok eltávolítanak minket egymástól, és azt érezhetjük, hogy mással valami jobbat, tisztábbat élhetünk meg. Ilyenkor gondolhatjuk azt, hogy valamivel fel kellene pezsdíteni az ellaposodott kapcsolatot. Miközben lehet, hogy az a megoldás, ha azokat a dolgokat, amelyek eltávolítottak minket, szépen, sorban megbeszéljük.
Nem az a baj, hogy céltalanná váltunk?
Ádám sok olyan párral találkozott, akik szerették volna valamivel felturbózni az életüket, és úgy érezték, unalmas a kapcsolatuk, ezért nyitottak mások felé. De mi állhat valójában az unalom hátterében? Nem lehet, hogy céltalanná váltunk, hogy nincs elég kihívás az életünkben? Mi lenne, ha célokat tűznénk ki, ha a saját kiteljesedésünket keresnénk ahelyett, hogy a boldogtalanságunkat a párkapcsolatunkra vetítjük? Ahelyett, hogy a párunkat hibáztatva egy harmadikkal keresünk új, felvillanyozó élményeket?
Fogadjuk el, hogy poliamorok vagyunk, és kész?
Mintha egyre többen vállalnák fel, hogy nem képesek monogám kapcsolatban élni. Tény, hogy vannak olyan emberek, akiknek szükségük van arra, hogy egyszerre több emberhez kötődjenek. Ezt el kell fogadni, a poliamoria létező jelenség. A probléma azzal van, ha a poliamor típusú ember nem tudja magát elfogadni, felvállalni, és aztán nem is képes jól kezelni a kapcsolatait. Aki poliamorként korrekt és etikus, az csak úgy megy bele egy kapcsolatba, hogy felelősséget vállal a saját igényeiért, és azokkal nem okoz fájdalmat senkinek. A szakember szerint azonban gyakran gyerekkori sérülések állnak a poliamoria hátterében, ezért érdemes terápiában utánajárni az okoknak. Ha valaki mondjuk folyton éhezte valamelyik szülőjétől az elfogadást, akkor azt felnőttként is pótolni akarja majd, és nem lesz elég számára egy ember szeretete. Mindenesetre önigazolásként vagy mentségként hivatkozni a poliamoriára nem felelősségteljes viselkedés, a fájdalmat nem írja jóvá.
Valóban lemondást jelent, ha nem próbáljuk ki a nyitott kapcsolatot?
Az egyszerű válasz az, hogy igen. De ha jobban belegondolunk, döntésekről van szó, amelyeket a saját értékrendünk alapján hozunk meg, ideális esetben a párunkkal egyetértésben. Szóval, ha a nyitott kapcsolat mellett döntünk, akkor lehet, hogy egy időre izgalmasabb életünk lesz, de valójában akkor is lemondunk egy olyan dologról, amely a valódi kihívást jelentheti manapság: ez pedig a tartós, monogám kapcsolat. Aki nyitott házasságban él, sosem fogja megtapasztalni, milyen érzés egy ember mellett kitartani, egy ember mellett leélni egy életet.
Biztonság kell, vagy változatosság?
Az igazság az, hogy mindkettőre szükségünk van ahhoz, hogy teljes életet élhessünk. Legjobb, ha a kettőt váltogatjuk. Ha nem nyitunk mások felé, ha a párkapcsolatban az állandóságot választjuk, akkor csak a biztonságot éljük meg? Igen, könnyen lehet, de ez is csak rajtunk múlik. Ádám szerint ügyesen kell keverni a kettőt, és rövidebb-hosszabb időre el kell mozdulni egymás mellől, hogy aztán később felfrissülve, „idegenként” térjünk haza. Nem jó, ha annyira megszokottá válunk egymás számára, hogy szinte testvérként élünk a kapcsolatban. Ilyenkor túlsúlyba kerül a biztonság, ami egy ideig nagyon kényelmes, de idővel unalmassá válik. Vannak, akik ilyenkor a kapcsolat nyitásában látják a megoldást. Logikus, hiszen akkor valóban megvan a biztonság és a változatosság is. De hogy megéri-e kockáztatni a biztosat egy bizonytalanért, az csak utólag fog kiderülni. A nyitott kapcsolatok hosszú távú hatását azok minden résztvevőjére lehetetlen előre megmondani.
Bárhogy is döntünk, érdemes a saját motivációink, igényeink egyre pontosabb megismerése mellett tanulni arról, hogyan tudunk egymáshoz közeledni, a kapcsolatot építeni. Ha pedig egyéni céljaink listája egy teljesen üres lap, egyáltalán nem biztos, hogy a párkapcsolatunkban kell keresni a hiányosságokat.
