Tamáséknak a három gyerek mellett kevés megtakarításuk van, ezt pár hónap alatt felélik, amikor a férfi elveszíti az állását, és utána nincs hova költözniük. Rokontól rokonig vándorolnak, aki csak tud, segít nekik, de évek alatt felemészti őket a szorongás és a holnap miatti aggodalom. Egy hajnalon megfogják a gyerekek kezét, és önként besétálnak egy budapesti gyermekotthonba, hogy otthagyják a fiúkat. A gyerekek semmit sem értenek, a szülőknek pedig megszakad a szívük. Ettől kezdve minden erejükkel azon vannak, hogy ez csak átmeneti megoldás legyen, csak pár hónapba teljen, míg rendezni tudják az életüket, és újra egy család lehetnek. Eltelik közel négy év, mire legközelebb együtt vacsorázhatnak.
Borzasztó érzékeny határok
Tamásék története nem ritka Magyarországon. Ha egy család elszegényedik, és elveszíti az otthonát, nem sokat tud tenni a szociális alapellátás, hogy együtt maradhassanak. A szülők ideig-óráig rokonoknál húzzák meg magukat, egyre olcsóbb albérleteket néznek, ha pedig van egy kis szerencséjük, felveszik őket valamelyik átmeneti családotthonba, ahol a törvény szerint másfél évet maradhatnak szigorú napirend és szabályok mellett. Hiába mondja ki nemzetközi és hazai jogszabály, hogy gyerekeket pusztán a szülők szociális nehézségei miatt nem lehet elszakítani a családjuktól, ahogy arra egy 2017-es ombudsmani jelentés is rámutat, a szakellátásban élő gyermekek harmadát ma is pénzhiány miatt szakítják el a hatóságok a családjuktól. Az anyagi okok miatti kiemelés tipikus példája, amikor haza sem engedik a kórházból a csecsemőt, mert úgy ítélik meg a hatóságok, hogy a szülők megfelelő körülmények híján nem fogják tudni őt ellátni. Ez persze így helyes akkor, ha ezek a bizonyos körülmények veszélyeztetik a kicsi egészségét, netán életét. Ugyanakkor nagyon fontos lenne, hogy ezek a családok segítséget kapjanak a helyzetük javításában, és mielőbb maguk nevelhessék a gyermeküket.
Gyerekek ebédhez készülődnek a Cseppkő utcai gyermekotthonban.
MTI-fotó: Máthé Zoltán
Tamásék most a Menedékház Alapítvány átmeneti otthonában élnek, immár a fiúkkal közösen. Egy évbe telt, hogy Pintér Bettinának, az alapítvány családgondozójának segítségével visszaszerezzék a gyerekeket. „A legkisebb fiú most négyéves, a legnagyobb nyolc, és alig vannak közös emlékeik a szüleikről. Baromira megviselte őket ez a helyzet. Nagyon félnek még most is sokszor. Gyakran kérdezik, hogy ha rosszak lesznek, akkor mennek-e megint az intézetbe. Komoly nyomokat hagyott ez a családon” – mondja Bettina.
Ebből csak hátrányok adódnak
Az elmúlt két évben havi egy alkalommal találkoztak a gyerekek a szüleikkel egy-két órára, ami a családgondozó szerint semmire sem elég. A gyerekeknek magatartási problémáik vannak, nehezen alakult ki a szülő-gyerek kapcsolat náluk. A nagyobbiknak pszichológusra van szüksége, bár ő értette talán a leginkább, hogy mi folyik körülötte. A beilleszkedés sem megy könnyen, a gyerekek először Budapesten voltak gyermekotthonban, majd vidéki nevelőszülőkhöz kerültek, most pedig újra Budapesten kell óvodába és iskolába járniuk. „Rengeteg a lemaradásuk. A szülők iskolai fejlesztésre viszik őket, mindenben együttműködnek velünk, de a lakhatásukat egyszerűen nem tudják megoldani. Nézik az albérleteket, lakáspályázatokat adnak be az eszközkezelőhöz, az apának rendszeres jövedelme van, egyelőre még sincs reális esély arra, hogy valahova költözni tudnak majd” – mondja Bettina.
Tévéznek a Bolyai Gyermekotthon lakói. MTI Fotó: Kollányi Péter
A családok átmeneti otthonában másfél évet maradhatnak együtt a családok, ami Bettina szerint minden tekintetben nagyon kevés idő. „Mivel mi országos befogadók vagyunk, rengeteg családdal találkozom a szabolcsi cigánytelepről érkezőktől kezdve a XI. kerületi albérletüket elvesztett családokig. Óriási a szórás. Azokkal, akiknek a fővárosban van kapcsolatrendszerük, a másfél év nagyjából arra elég, hogy előtakarékosságot folytassunk, mert a gyerekeknek van iskolájuk és óvodájuk, a szülőknek munkahelyük. A vidékről érkezőknél viszont mire eljutunk odáig, hogy minden papírt beszerzünk, a szülők elhelyezkednek, és a gyerekek megfelelő oktatást kapnak, már le is telik a védett idő. És akkor még nem beszéltem az igazi nehézségekről. Például volt olyan családom, ahol az egyik fiú már nyolcadikos volt, de nem tudott három sort elolvasni. Ez az előző iskolában fel sem tűnt. Ilyenkor nehéz a jövőre koncentrálni, mert még a jelent kell összeraknunk.”
Átmenet – de meddig?!
A legtöbb átmeneti családotthon nagyon szigorú együttélési szabályok és napirend szerint működik. Ezek egy része indokolt, hiszen például a Menedékházban 21 család osztja meg a mindennapjait főzéssel, takarítással, gyerekneveléssel és nem kevés konfliktussal együtt. De van, hogy a szigorú szabályokat nem tudják betartani. Bettináékhoz is került úgy család, hogy a korábbi otthonból csak azért tették ki őket, mert az alacsony jövedelmük mellett nem tudtak félretenni. „Mi két dolgot veszünk nagyon komolyan, a gyermekbántalmazást és az alkoholfogyasztást. Mindkettővel kapcsolatban a zéró tolerancia elvét képviseljük. Volt olyan egyedülálló anya, aki nyolc gyerekkel került be hozzánk vidékről. Minden szépen haladt, dolgozott, voltak tervei. Amikor azonban az egyik szakgondozó számon kérte az alkohol miatt, az anya először tagadott, majd agresszíven viselkedett, kiabált, letépte a ruháit, nagyon kiborult, idegösszeomlást kapott, és a pszichiátriára került. Intézményként ilyenkor csak úgy tudtunk dönteni, hogy ki kell költöznie. Engem rendkívül megvisel, amikor azt látom, hogy lenne lehetőség a családdal dolgozni, ők is szeretnék ezt, viszont a mi körülményeink ennyit engednek meg. Nehéz ilyenkor elengedni a kezüket, és azt mondani, hogy sajnálom, a rendszerbe ennyi segítség fér csak bele.”
A Szent Ágota Gyermekvédelmi Szolgáltató helyi gyermekotthona felújított lakásotthonainak lakói Bácsalmáson. MTI-fotó: Ujvári Sándor
Általában mire a családok eljutnak egy átmeneti otthonba, már nagyon sok rossz tapasztalatuk volt a szociális szakemberekkel és az ellátórendszerrel, ezért bizalmatlanok. Bettina szerint az a legnehezebb, amikor nem fogadják el a családok a felajánlott segítséget.
„Ha nincs jövedelmük, sok mindennel tudunk segíteni, például élelmiszercsomaggal, pelenkaadománnyal. De félnek a szülők, hogy ha elfogadják, akkor rájuk kerül a szégyenbélyeg, hogy nem alkalmasak a gyereknevelésre. Kicsit úgy vannak ezzel, hogy ha nem fogadják el a segítséget, az olyan, mintha nem ismernék el a problémát. És persze félnek, hogy elveszítik a gyerekeket, mert az, aki segít nekik, azonnal jelzi majd a gyermekvédelem felé, hogy a család bajban van. Pedig nem hatóság vagyunk, én például még sose jeleztem szegénységgel kapcsolatban, mert azt megoldjuk.”
A családok átmeneti otthona – ahogy a nevében is benne van – csak átmeneti megoldást jelent. Továbbra sem megoldott, hogy ezek a családok valódi otthonra találjanak, miután kikerülnek az ellátórendszerből.
„Ebben a rendszerben a családok elveszítik az autonómiájukat. Bekerülnek az otthonba, ahol olyan szabályoknak kell megfelelniük, amik egyáltalán nem biztos, hogy passzolnak az életritmusukhoz. Meghatározott időben mosnak, takarítanak, fektetnek, gondozzák a gyerekeket, szabályozzuk az életük egy jelentős részét, úgyhogy nem csoda, ha egy idő után elfelejtik, hogy milyen érzés önállóan háztartást vezetni. Mindig akad valaki, aki felhívja helyettük a gyerekorvost, ha belázasodik a kicsi, aki szerez egy szöget, ha valamit fel kell tenni a falra. Könnyű beleszokni ebbe, hospitalizálódni és elveszíteni az önállóságot. Egyáltalán nem tartom jónak, hogy ilyen körülmények közé kerülnek be a szülők, és gyerekként vannak kezelve. Mert az önállóságra később sokkal nagyobb szükségük lesz, mint amíg mi foglalkozni tudunk velük.”
Több hasonló történetet is olvashattok a gyermekvédelemről az SOS Gyermekfalvak által működtetett Gyereksorsok blogon.
