Kétszázhatvan kilométer, két és fél, három óra. Az útvonaltervező szerint ennyi a távolság a fővárosi III. kerület és a gilvánfai Csupaszív Óvoda között. Megjártuk az utat, és mondhatjuk, a végére sokkal kevesebbnek éreztük a távolságot, közben viszont néha áthatolhatatlannak.
Az egész azzal kezdődött, hogy a munkahelyünkön az emberek egyre morcosabban méregettek minket. Ugyanis hetek óta csomagok szállingóztak a szerkesztőségünkbe, egészen addig, hogy lettek kollégák, akik kiszorultak a szobájukból, mások pedig egyre keskenyebb folyosón tudták csak megközelíteni az asztalukat. Az utolsó napokban a recepciós már óránként szólt fel, mi meg futottunk: tudjuk, csomag jött!
Többségetekkel nem is tudtunk találkozni, mert csak ott hagytátok a portán a hatalmas papírdobozokat, kék zsákokat. De azért volt, akivel összefutottunk. Jöttek anyák, apák, baráti közösségek képviselői, sőt még egy teljes óvoda, a Zuglói Kerékgyártó Óvoda képviselői is (ott az egész nevelőtestület és a szülők is összefogtak a gyerekekért). És gyűltek a babák, autók, építőkockák, kifestők, könyvek – mind a gilvánfai gyerekeknek, és mind pontosan úgy, ahogyan az ottani óvónők kérték tőlünk, mi pedig tőletek.
Fotó: Neményi Márton
Mert a faluban ezekből is – mint még sok mindenből – kevés van. Majdnem négyszázan laknak ott, és a lakosok fele gyerek. Így már az egyetlen óvoda egyetlen csoportszobája is elég szűkös az olykor akár harmincnégy kicsinek.
Azt mondtuk, messze vannak Budapesttől. Pécs csak harminchat kilométerre fekszik Gilvánfától, de olykor oda sem könnyű eljutni. Kétszer megy busz arrafelé: fél tízkor és háromkor. „A felnőttek sem nagyon tudnak elmozdulni a faluból” – mondják az itteniek. Az intézményben nincsen internetkapcsolat, de még telefonvonal sem.
„Itt nem működik bolt, nincs könyvtár, mozi, orvosi rendelő, piac, hogy a gyerekek személyesen tapasztalják meg az életet” – mondta nekünk Kranzné Molnár Judit óvodavezető, aki így kollégáival együtt játékokon keresztül próbálja ezeket a másnak mindennapos dolgokat megismertetni velük.
Az óvodában hatan dolgoznak. Két óvónő, két dadus, egy konyhai kisegítő és egy takarítónő. „Arra nem is merek gondolni, hogy kit tudunk majd felvenni a várandós kolléganőm helyett, hiszen a szomszédos településekre sem találnak senkit már évek óta” – tette hozzá a vezető.
„Nagyon imádjuk az óvodánkat – mondják mégis, minden nehézség ellenére a pedagógusok –, igyekszünk mindent megadni a gyerekeknek, ami az erőnkből telik. Nagyon fogékonyak, ugyanazt meg lehet tanítani nekik, mint egy városi óvodában. Ők is megérdemelnék legalább megközelítőleg azt a színvonalat, mint egy ottani óvodás…”
Ezzel nagyon is egyetértettünk, és bár több buszjáratot, több munkalehetőséget, fejlesztőpedagógust és nagyobb épületet nem tudtunk Gilvánfára vinni, azért valamit megpróbáltunk. Külön-külön személyes csomagokat készítettünk a lányoknak és a fiúknak, és vittünk egy kis jókedvet is az első havazáson átvágva: Vig Balázs meseíró mesélt nekik.
Vig Balázs (Fotó: Neményi Márton)
Ám a legnagyobb meglepetés az volt, amit ti adtatok össze nekik. Ahogy válogattuk és pakoltuk az ajándékaitokat, elképzeltük, ahogyan becsomagoltátok őket, és azt is, hogy mit jelentettek egykor nektek. Ott voltak azok a mackók, társasok és kisautók, amiken látszott, hogy valakinek – egy másik kisgyereknek – valamikor nagyon fontosak voltak. Láttuk, hogy szeretettel készítettétek össze őket – hátha most is olyan örömet okoznak. De ott volt az a rengeteg bontatlan érték is, amiért elmentetek a boltba, és külön a messzi ovisokra gondolva vettétek meg. Kisollók, műanyag dobozok, színes papírok, festékkészletek, egy rend fogas, minden, ami egy óvodában jól jöhet. Szépen, átgondolva. Köszönjük nektek.
Jelentjük: minden célba ért, a lehető legjobb célba. Láttuk a gyerekek örömét, és most végre nektek is megmutathatjuk.
