A gyerekkorom a verés–rettegés–reménykedés háromszögében telt. Még engem jobban kíméltek, az öcsém gyakrabban kapott, általában szíjjal a mostohaapámtól. A karácsony különösen érzékeny időszak volt mindig, valószínűleg azért, mert össze voltunk zárva, egy fedél alatt kellett lennünk négyünknek, pedig nem bírtuk elviselni egymást. Vagyis a szülők nem bírtak elviselni minket, gyerekeket. Túl hangosak, túl izgágák voltunk, és sosem csináltuk azt és úgy, ahogy kellett volna szerintük.
Ha pedig nem feleltünk meg az elvárásaiknak, akkor jött a pofon–fakanál–nadrágszíj.
Milyen furcsa egy gyermeki lélek: mindezek ellenére rettenetesen vártam mindig a karácsonyt. Az ajándékozás, a vacsora, a dekoráció mind elbűvölt, és évről évre elfelejtettem, hogy igazából milyen terror alatt vagyunk ebben a pár napban. Mindig úgy kezdődött, hogy anyám idegesen ébredt 24-én, mert olyan sok a dolog, takarítani, főzni, díszíteni kell egyszerre, ami számára rendkívül frusztráló volt, úgyhogy mi már arra keltünk, hogy kiabál mérgében a mostohaapámmal, aki persze agresszív ember lévén szintén kieresztette a hangját. Mindig eljutottak még délelőtt odáig, hogy összeverekedtek, és a mostohaapám elviharzott otthonról, gondolom valamelyik kocsmában keresett csendet és nyugalmat.
Anyámat innentől kezdve semmi sem akadályozta meg abban, hogy minden haragját rajtunk töltse ki. Ez valahogy úgy nézett ki, hogy segítenünk kellett neki az előkészületekben, ám mivel még gyerekek voltunk, nyilván nem tudtunk tökéletesen porszívózni vagy panírozni, ami miatt aztán beindult az ordítozás és pofozkodás nála. Mindig alig vártuk a szentestét, mert akkor legalább két-három óráig eljátszották a szent családot, hogy mennyire szeretjük egymást, és nem verekedett senki senkivel. Furcsa, de
amíg benne éltem gyerekként, nem láttam tragikusnak a helyzetet.
Elvégre kaptunk ajándékot, volt finom étel az asztalon, feldíszített karácsonyfa mellett ünnepelhettünk, ez már bőven elég kell legyen a boldogságra. Jó, hát kicsit furcsa volt, hogy nem szabad senkinek sem beszélni arról, mi történik otthon, de gyerekként az ember elhisz mindent a szüleinek szinte fenntartások nélkül. Mi elhittük, hogy nekünk az a jó, ha a legközelebbi barátainknak, óvónéniknek, nagyszülőknek, tanároknak nem mesélünk a verésekről és veszekedésekről.
Képünk illusztráció – Forrás: Profimedia
Most már persze másképp látom. Ahogy felnőttem, úgy tudatosult bennem, hogy bántalmazás volt a javából az, amit anyám és mostohaapám művelt velünk. Aztán, amikor megszülettek a saját gyerekeim, elemi erővel gyűrt maga alá az érzés, hogy egy anya mégis hogy bír ilyet tenni a gyerekeivel, mint a miénk velünk.
Állítólag a bántalmazott gyerekek lemásolják a szüleik mintáját, és bántalmazó szülőként funkcionálnak felnőtt korukban. Ezek alapján az a jövő várt rám, hogy a saját gyerekeim karácsonyát is pokollá változtatom. De nem ez történt. Sőt épp az ellenkezője igaz, már anyaságom legelejétől kezdve: kínosan ügyelek rá, hogy még véletlenül se bántsam őket – ünneptől függetlenül.
A bántalmazó gyerekkoromnak is köszönhetem, hogy jó anya lettem.
Közben azért a rettenetes karácsonyi emlékek miatt épp ezt az ünnepet nem volt olyan könnyű boldoggá és felhőtlenné tenni a saját gyerekeim számára. A legnagyobb problémám az volt az elején, hogy egyáltalán nem volt karácsonyi hangulatom. Mintha nem tudtam volna, mit is kell csinálni, miért kell felhajtás az ünnepek körül. Felnőttként, mielőtt megszülettek a gyerekek, nem is állítottam karácsonyfát magamnak, annyira nem érdekelt az egész. Hirtelen a semmiből kellett saját hagyományokat, saját ünnepi hangulatot varázsolnom, amiben semmilyen tapasztalatom nem volt. De azért azt éreztem, láttam a tévében, hallottam mások beszámolóiból, hogy lehet csodálatos ez az ünnep, úgyhogy minden tőlem telhetőt megtettem, hogy széppé tegyem a gyerekek számára.
Követtem el hibákat, volt, hogy kicsit túltoltam a karácsonyi szekeret, és olyan is előfordult, hogy elhalasztottuk a szentestét, mert semmivel sem készültem el időben, és ott ültünk a lakás romjain melegszendvicset nyammogva, úgy bontogattuk az ajándékokat. Szerencsére még kicsit voltak a gyerekek, talán nem emlékeznek majd rá, csak arra, hogy együtt voltunk, és vidáman telt az esténk. Az biztos, hogy a szeretet nem hiányzott belőlünk és a mai napig olyan karácsonyaink vannak, amik talán nem tökéletesek, nincs az asztalon töltött káposzta és zserbó sem, de szeretjük egymást, jókat beszélgetünk, és senki nem bántja a másikat. Végül is, nem ez a karácsony lényege? Higgyétek el: néha ennyi pont elég.
