Kedves Csilla!
Ma lennél ötvenéves. Gyerekeid körében ünnepelhetnél, ahogyan én tettem nemrégiben az ötvenedik születésnapomon. Nevethetnél te is azon, nem is olyan drámai, hogy az éveid száma már nem négyessel, hanem ötössel kezdődik. Fogadhatnád az ilyenkor kijáró vicces-vigasztaló köszöntő üzeneteket, ahogyan én. De nem teheted. Tizenhét éves voltál, amikor elveszítettünk.
És csupán tizenhat, amikor 1985-ben megválasztottak Magyarország szépének. Bevallom, én, az akkori, szintén tizenhat éves lány szemével nem is találtalak annyira szépnek. Mert irigyeltelek, ezt most már elárulhatom.
Ma már gyönyörűnek látlak. És a mai fejemmel azt is tudom, hogy nem véletlenül néztél ki többnek, mint a tényleges korod. Nem azért, mert az öregebbnek, érettebbnek látszani vágyás ilyenkor mondhatni életkorral járó lélektani sajátosság. Én például ekkoriban egy negyvenes elvált nő fazonjára sminkeltem magam…
Hogy te hány évesnek akartál tűnni, nem tudjuk, mert senki sem kérdezte meg tőled, hogy mit szeretnél.
Abban viszont biztos vagyok, sokaknak állt érdekében, hogy ne ismerjék fel benned a gyereket. Nekik nő kellett, nőnek akartak látni. Felnőtt embernek, aki miatt kevésbé kell másnak felelősséget éreznie. Hogy a saját, a televíziónézők, mindannyiunk lelkiismeretét elhallgattassák. Így lettünk mi cinkosok. Hogy miben is?
Árucikk lettél, lettetek a közel ötvenévnyi szünet után először megrendezett szépségkirálynő-választáson részt vevő többi lánnyal együtt. Kemény szavak. Egy történész – akinek tudományos kutatási területe a szocialista időszak nőtörténete – mondta ezt ki, amit ma már mindannyian tudunk. Sok arca volt ennek az áruba bocsátásnak. A rendkívül előnytelen szerződés aláírattatása az első három helyezettel például, amely leplezetlenül csupán a szervezők üzleti hasznát szolgálta.
Apropó szocializmus. Tragédiádra még az akkori elvtársak is felfigyeltek, keresték a felelőst, és a következő szépségversenyt lefújták, miközben annak már a középdöntője zajlott. Mintha csak az lett volna a baj, hogy mindez a szocialista erkölcsünkkel ellenkezik…
Azt, hogy tárgyként kezeltek benneteket, alátámasztja egy egyáltalán nem jelképes, hanem nagyon is kézzel fogható „megtiszteltetés” is, melyet el kellett viselnetek. Egy szobrász gipszből öntötte ki alakotokat. Az elhíresült művekhez anyaszült mezítelen testeteket bekenték cementes trutyival, majd a testileg-lelkileg rendkívül igénybe vevő eljárás során kapott mintából öntötték ki másotokat.
Számomra az egyik legelképesztőbb momentum az volt, amikor a művész úr – még mielőtt nekilátott e procedúrának – megkért benneteket, vetkőzzetek pucérra, hogy megismerhesse a személyiségeteket.
Hát, eddigi életem során sok férfi sok mindent akart tőlem, de azzal még nem futottam össze, hogy valaki a siker érdekében ezzel a szöveggel próbálkozott volna. Egy dokumentumfilm rögzítette, ahogyan az egyik udvarhölgyed „modellt állt”. A később a mozikban is látható film alkotói egyébként a szépségkirálynő-választást és annak hátterét kívánták rögzíteni, azután azonban a sorsod továbbírta a forgatókönyvet…
Veled, benned mi történt mindeközben? Kevés biztosat tudhatunk erről, persze, ahogyan az már csak lenni szokott, mindenfelől érkeztek mindenféle információk. Különösen városodban, Fonyódon voltak vagy talán vannak ma is, akik sok mindent tudni vélnek. Amúgy éppen itt, Fonyódon történt a kevés őszinte, kedves gesztusok egyike, melyben részed lehetett. Amikor először hazatértél mint Miss Hungary 85’, a vasútállomáson igen sokan vártak, és volt olyan városbeli, aki virággal köszöntött. Büszkék voltak rád. Különben az a kilenc hónap, amíg a koronát viselted, valószínűleg inkább keserűséggel telt. Világhír helyett egy méltatlan Miss Európa verseny Máltán, fény és pompa helyett olyan felkérések is vártak, melyek során akár részegedő diszkóközönség között kellett szerepelned. És új frizurát, új hajszínt kellett viselned, mindezek azt üzenték: megválasztottak, hogy azután megváltoztassanak, hogy hiába vagy szép, a legszebb, mégsem fogadnak el olyannak, amilyen vagy. Hogy milyen fájdalmas lehet ez, többségünk valahol, valamikor már átélte. Én már csak tudom. Engem például a saját anyám próbált az ő fejében élő képre formálni…
Magánéletedbe sem menekülhettél, hogy feltöltődj, ellazulj. Szerelmedet – amennyire tudni lehet – egy nálad idősebb férfi iránt titkolnod kellett, kapcsolatotok állandó konfliktusok forrása volt még otthon is. Ebben szintén nagyon együttéreztem, -érzek veled. Első szerelmem huszonnyolc évvel volt idősebb nálam, nem ritka ez az apa nélkül felnövő lányoknál. Anyám oly harciasan lépett fel e kapcsolat ellen, hogy a végén már a dac tartott benne, amúgy csendben kihunyt volna, ahogyan az első szerelmeknél rendszerint lenni szokott, csupán szép emlékeket hagyva maguk után.
Aztán egy délután nem bírtad tovább, és rengeteg gyógyszert vettél be.
Hogy nem meghalni akartál, abban biztos vagyok. Csupán nem tudtál, nem akartál így élni tovább. Egy segélykiáltás volt. A süketségünkért te az életeddel fizettél.
Azt mindenki döntse el hite szerint, hogy látod-e fentről, mi történt azóta a családoddal. Édesapád elhunyt, öcsédnek dolga akadt a törvénnyel, édesanyád külföldön vállalt munkát, a régi házatokat albérlők lakják… Hogy neked sikerült volna-e összetartani a családot, sohasem tudhatjuk meg.
Most, neked írva előhalásztam egy fényképet tizenhat éves koromból. Emlékszem, akkoriban mindig szebb akartam lenni, mint amit a tükörben láttam, pedig most látom, hogy – persze nem egy verseny mércéjével mérve – valójában milyen szép is voltam. Se te, se én nem hittük el magunkról tizenhat évesen, hogy a tökéletesség szikrája ott van bennünk, akár viselünk koronát, akár nem. És erről nem mi tehettünk.
Boldog születésnapot, Csilla!