Kedves Férjem!
Tudom, sokat kértelek már, hogy hallgass meg, és tudom, eleged van belőle, hogy folyton nyavalygok valamin, de máshogy nem megy. Meg kell értened, hogy nincs más módja annak, hogy tisztázzuk a dolgokat, csak az, ha beszélünk. Már hallom, ahogy azt mormolod, hogy biztosan megint valami piszlicsáré dologgal akarlak felidegesíteni, pont most, amikor aztán tényleg baromi sok dolgod lenne. Nem elég, hogy a könyvelőd is cseszeget, és az új ügyfelekkel is egyre több a gond, még én is kitalálok valamit, hogy otthon se legyen egy perc nyugtod se.
Ne haragudj, hogy nem fogom le a gyerekeket, akik kirohannak a garázsba hozzád, amikor meghallják, hogy megjöttél. Nem tudom, hogy éppen fontos telefont bonyolítasz le még az egyik üzlettársaddal. Honnan is tudhatnám? De a teljes igazság az, hogy azt hiszem, akkor sem szólnék rájuk, ha tudnám.
A két és fél óra alatt, amióta a kedvenc vacsoráddal hiába várlak, sajnos elfogyott minden lelkesedésem és házastársi lojalitásom.
Szóval, kérlek, ne tegyél úgy, mintha semmi sem történt volna, mintha nem mulasztottál volna. Ja, hogy fontos dolgod van, és egyébként is a családodért dolgozol ennyit? Hogy nekünk mindenünk meglegyen? Ezért a legnagyobb és legőszintébb tiszteletet érdemled. De mondd, ez mért zárja ki, hogy felhívj, ha már tudod, hogy nem érsz haza vacsorára?
Szerinted az én problémám nem probléma
Azt mondod, ez nem igazi probléma. Szerinted a problémák ott kezdődnek, ha valaki munkaképtelenné válik, vagy halálos beteg lesz a gyereke. Na, igen. Hálás vagyok, hogy nekünk nem kell ilyen súlyos helyzetekkel megbirkóznunk. Persze, azt a vacsorát meg lehet melegíteni, és abba sem halunk bele, ha te még a garázsban ülve is egy órát telefonálsz, miközben a gyerekek nekem hisztiznek, hogy apát akarják. De mondd, tényleg nem probléma az, ha én úgy érzem, nem vagyok annyira fontos, mint az üzleti partnered, akinek épp munkagépvásárlási tanácsokat adsz a telefonban? És ha én nem érzem elég fontosnak magam, és nem leszek elég jó fej, amit te nyilván észreveszel, és nem fogsz érteni, akkor az én problémámból nem lesz elég hamar közös gond?
Szavak nélkül (Profimedia)
Sok mindent megértek, tolerálok, de nekem is vannak nehezebb napjaim, amikor jólesne, ha úgy érezném, hogy te is megbecsülöd azt, amit én teszek a családunkért. Tudom, hogy sok mindent és mindenkit nagyra tartasz az életben, a legtöbb emberrel tisztelettel bánsz, és a legtöbbször nincs ez másként velem sem. Hidd el, én nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy a te feleséged lehetek, hogy négy ilyen szép és okos gyereket szülhettem neked. De hát éppen ez az oka annak, hogy harcolok, hogy nem akarok belenyugodni abba, hogy látszólag apróságnak tűnő dolgok mérgezzék meg a házasságunkat.
És ami a leginkább bosszant, hogy te vagy az egyik legokosabb ember, akit ismerek, mégsem akarod megérteni a problémámat. Mégsem látod be, hogy nem kellene sok ahhoz, hogy én tényleg jól érezzem magam, és odaadó feleséged lehessek.
Te valahogy nem akarsz lealacsonyodni arra a szintre, ahová kellene, ahhoz, hogy átlásd a helyzetemet. Inkább „onnan fentről” legyintgetsz, mert majd úgyis túllépek ezen is, kicsit dörmögök, aztán majd elfelejtem ezt is, ahogy annyi mindent mást. Legyintesz, és szőnyeg alá söpröd az egészet azzal a lendülettel. Csak mindketten pofára esünk abban a bumszliban.
Neked magától értetődő, hogy mindig várunk
Azt mondod, az sem probléma, hogy alig van időm magamra, és emiatt feszült vagyok. Hogy oldjam meg a négy gyereket, szervezzem le a nagyszülőkkel, mert neked biztos nem fér bele, annyi dolgod van. Miközben a saját hobbidra több időt fordítasz, mint a családi nyaralásokra. Nekem ez sem esik jól, de tiszteletben tartom, hiszen már akkor is komolyan foglalkoztál a túravezetéssel, amikor megismerkedtünk. Veled együtt jár, elfogadtam. Csak szeretném, ha te is fontosnak tartanád az én töltődésemet. Négygyerekes anyaként elfogadtam, hogy kevés idő jut magamra. De együtt vállaltuk őket. A legnagyobb már tizennégy éves, én pedig még mindig leginkább anya vagyok, aki nap mint nap megoldja az óvodába és iskolába jutásukat, a délutáni programjaikat, én vagyok velük, ha betegek, és általában este is én fektetem őket. Szeretnék kiteljesedni a szakmámban, amit tanultam, és amit szeretek, de a közeljövőben nem látok rá esélyt.
Szeretem, hogy nincs anyagi gondunk, hogy szép helyen lakunk, hogy nem kell hónapról hónapra beosztanom a konyhapénzt. És sokan irigyelnek is, tudom. Akár elégedett is lehetnék. Mégsem vagyok az. Mert nekem ez nem elég! Nekem az kell, hogy figyelj rám, hogy visszahívj, ha már vagy negyedszer próbállak elérni. De ha mégis elfelejtenéd, és én szóvá teszem, legalább ne tegyél úgy, mintha nem tudnád, miről beszélek, vagy úgy, mintha nem értenéd, miért akadok ki ilyen semmiségeken. Ha visszatámadsz, amikor én csak szeretném elmondani, hogy rosszul esik, ha úgy érzem, hogy a családod valahol nagyon hátul van a fontossági sorrendben, akkor azt fogom gondolni, hogy tényleg nem vagyunk fontosak. Csak magától értetődőek. Akik mindig várnak, bármennyit késel. Akikre büszke lehetsz mások előtt.