Hodász András a házasságról és az örök szerelemről

Ha van valami, amiről híres a katolikus egyház, az az, hogy szigorúan veszi a jegyesek oltár előtt tett ígéretét, miszerint csak a halál vethet véget a kapcsolatuknak. Túlzásnak tűnhet ez egy olyan világban, ahol a házasságok több mint fele válással végződik. Ám az Egyház mindig is idealista volt, ami azt jelenti, hogy sosem a legrosszabb forgatókönyvre koncentrált, hanem az ideára, az elérhető legjobbra. Tanítani, buzdítani, eszmény iránt lelkesedést szítani, utat mutatni csak így lehet. Ki venne komolyan egy motivációs trénert, aki közölné a hallgatóságával, hogy a kutatások fényében valószínű, hogy az elhangzottakat csupán az ott ülők elenyésző százaléka fogja átültetni a gyakorlatba? Muszáj optimistának lenni. A pesszimizmus maradjon meg a gazdasági elemzőknek és a humoristáknak.

Mi ez az idea? Az Egyház, amikor a házasságról beszél, abból indul ki, ami – hite szerint – a Teremtő Isten eredeti terve: mégpedig, hogy az igazi szeretet örökké tart. És ez nem csak egy tündérmese. Ha ugyanis valaki nem hisz Istenben, de őszintén a szívébe néz, megsejtheti, hogy ő is erre vágyik. Ez ugyanis mindannyiunkba bele van kódolva. Kiteljesedett, boldog életet élni, biztonságban érezni magunkat csak egy jól működő, hosszú távú kapcsolatban lehet, amiben megélhetjük a feltétel nélküli és örök szeretetet. Ahol nem kell félnünk, hogy elhagynak minket. Csak ilyen kapcsolatban tudjuk teljesen odaadni magunkat a másiknak. Ezt jelképezi a nászéjszaka, ami tulajdonképpen annak az igennek a testi kifejezése, amit az oltár előtt mondott ki a szerelmes pár. Olyan teljes önátadás ez, ami nem tart meg semmit magának, mindent odaad. Önmagát, úgy, ahogy van. És teljes olyan értelemben is, hogy nem csak egy rövid időre szól, hiszen a jegyesek – legyenek hívők vagy nem – amikor házasságot kötnek, azt az álmot dédelgetik magukban, hogy az ő szerelmük örökké fog tartani. Csak meg kell nézni a közösségi médiában megosztott képek alatti hashtageket.

Hodász András (Fotó: Csomádi Ferenc)

Milyen tehát az igazi szerelem? Ki a nagy ő? Olyan kérdések ezek, amelyekről mindenkinek megvan a véleménye. Egy amerikai pszichológus híres szerelemháromszög elmélete szerint a beteljesült szerelemnek három összetevője van, amelyeknek egyaránt jelen kell lenniük a kapcsolatban. Ezek az intimitás, a szenvedély és az elköteleződés (Sternberg, 1986). Az intimitás kialakulásához időre, bizalomra és önfeltárásra van szükség. Arra az érzésre, hogy  lehetünk önmagunk, szeretve vagyunk minden hibánkkal együtt. Ez hosszú hónapok kitartó munkájával érhető csak el. Elég bátornak kell lennünk ahhoz, hogy egyre többet mutassunk magunkból, ezzel egyre sebezhetőbbé téve magunkat. A szenvedély a kapcsolatnak az érzelmi része. A vágyakozás, a vonzalom, tágabb értelemben a szexualitás. Az a hajtóerő, ami élővé teszi a kapcsolatot. Ez legtöbbször a kapcsolat elején már jelen van, sőt, akkor a legintenzívebb. Azért viszont már dolgoznia kell a párnak, hogy évek múltán is megmaradjon. Az elköteleződés pedig a kognitív komponens, ami az érzelmileg hullámzó kapcsolatnak megadja a folyamatosságot. Hiszen ha minden alkalommal szakítanánk, amikor neheztelünk a másikra, egyik házasság sem maradna fent túl sokáig. Az elköteleződés tulajdonképpen az a döntés, hogy a másikat választom akkor is, amikor az érzelmeim ezt nem támogatják. Hiszen az eszemmel tudom, hogy a párom, aki most nyűgös, vagy érthetetlenül viselkedik, tegnap nem ilyen volt, és holnap sem ilyen lesz, amikor majd meg tudjuk beszélni a problémáinkat, tehát most türelmesnek kell lennem, ha fontos számomra a kapcsolat. A hűség tulajdonképpen ezt jelenti. Nietzsche megfogalmazásában: az „akarat emlékezete”.  Egy olyan világban, ami sokszor a kellemességet és a kényelmet teszi meg legfőbb értékévé, talán nehezen érthető, hogy miért kéne kitartanom valaki mellett a nehézségek ellenére, de ha megkérdezünk idős párokat, hogy mik voltak a kapcsolatuk legjobb pillanatai, gyanítom, hogy legtöbben azokat a nehézségeket fogják felsorolni, amelyeken közös erővel túl tudtak lendülni. Ne becsüljük tehát alá ezt a küzdelmet.

Manapság a fenti háromból sokszor csak az érzelmi összetevőt emeljük ki, és ha egy kapcsolat már „kihűlt”, azt gondoljuk, hogy tovább kell állnunk, hogy újra megtaláljuk a szerelem érzését valaki más oldalán. Ez ideig-óráig sikerül is, hiszen minden új kapcsolat új szenvedélyt hoz az életünkbe, de az évek múlásával ez óhatatlanul csökken. Így aztán sokan élnek magányosan, egész életükben keresve a „nagy Ő”-t, és nem értik, hogy miért nem találják. Egyszerű: mert ilyen nincs. Nincs egy ember a hétmilliárdból, akit meg kell találnunk. Nincs tökéletes pár. Nagy ő az lesz, akivel kölcsönösen dolgozunk a kapcsolatunkon, és így lehet végül részünk az örök szerelemben. Merthogy a szívünk mélyén a legtöbben valóban erre vágyunk. És itt térnék vissza a kereszténység tanítására.

Fotó: Getty Images

A Biblia első mondatai között ott van, hogy „nem jó az embernek egyedül lenni”. Ott, ahol arról ír, hogy Isten a saját képmására teremtett minket. Ő, aki a keresztény hit szerint Szentháromság, azaz három személy, Atya, Fiú és Szentlélek tökéletes közössége, olyan embert teremtett, aki zsigerileg vágyik arra, hogy kapcsolatban legyen. Méghozzá olyan kapcsolatban, ami ezt az örök és tökéletes isteni szeretetet jeleníti meg. Kutatások tucatjai igazolják a magány egészségromboló hatását. Az ember társas lény, nincs kétség. Belénk van kódolva, hogy szeretetre, kötődésre vágyunk. Ezt a vágyat pedig csak az örök szerelem töltheti be igazán. Az Egyház szerint – nevezzük bár idealistának – létezik ilyen szerelem, és házasságnak hívják. Ezért felbonthatatlan. Ebből természetesen nem következik, hogy magától működik, és nem kell megdolgozni érte, ahogy az sem, hogy a pár öt év után is ugyanazt fogja érezni, mint az első néhány hónapban, és az végképp nem, hogy benne kell maradni egy bántalmazó kapcsolatban. De ezek már egy másik cikk témái lehetnének.