Hodász András véleménye a gyerekükről posztoló szülőkről

Én még abba a generációba tartozom, akik internet és okostelefon nélküli világban nőttek fel, ezért a gyerekkoromról csupán tucatnyi fekete-fehér képet és néhány némafilm részletet őrzök, amiket családi délutánokon a fiatalabb generációnak lehet mutogatni. Az én szüleimnek pénztárcába rejtett kopottas, gyűrött fotók álltak rendelkezésükre, ha el akartak büszkélkedni a munkahelyükön a kollégáiknak azzal, hogy felálltam a kiságyban. Ezek messze nem voltak vállalható minőségűek, sőt gyakran éppen életlenek és fakók voltak, de a célnak megfeleltek: megoszthatóvá tették a fontos pillanatokat. Amikor elindult az internet forradalma, aztán nem sokkal utána az okostelefonok is megjelentek, egyszerre lett lehetőségünk számolatlan mennyiségben, és egyre jobb minőségben készíteni és megosztani képeket, egyre szélesebb közönséggel. Jó volt, hogy így alakult? Igen is, meg nem is.

Ahogy anno mondjuk az ipari forradalomnak, vagy az autók feltalálásának is számos pozitív és negatív következménye volt. Az ipari forradalom következtében sokan elvesztették a munkájukat, viszont a termelés olcsóbb, és megbízhatóbb lett. Az autók felgyorsították a közlekedést, ámbár rengeteg emberéletet követelnek évről évre. Vita tárgya lehet, hogy a mérleg serpenyője melyik esetben merre billen. Így vagyunk az internet korszakával is. Megszámlálhatatlan előnnyel, és talán még több veszéllyel járt a feltalálása, és mivel lényegében még mindig az elején vagyunk, az emberek többsége nem tanulta meg tartani a határait és megvédeni magát azoktól a veszélyektől, amelyek nagy részéről fogalmunk sincs. Ez egy dolog, hiszen felnőttek vagyunk, viseljük a döntéseink következményeit, de mi van akkor, ha a gyerekeink szenvedik el ezeket a következményeket?

Fotó: Getty Images

Az én gyerekkori fotóim, amelyek csak azon kiválasztottak számára voltak elérhetőek, akiket édesanyám vagy édesapám arra méltónak tartott, a szülői büszkeség megnyilvánulását követően visszakerültek a viseletes műbőr tárcák biztonságába. Ha valaki meg akarja őket nézni, el kell látogatnia a házunkba, és feltúrnia a múltamat őrző fiókokat. Az internet megjelenésével valami gyökeresen megváltozott. Ma már szülők, nagyszülők posztolják korlátlanul a gyerekekről készült képeket, amelyek az online térben könnyen rossz szándékú emberek számítógépén landolhatnak.

Az elsőre ártatlannak tűnő fotók, amelyeken a gyermek ruhátlanul pancsol a strandon vagy épp viccesen kínos helyzetbe kerül egy családi eseményen ki tudja milyen kontextusban kerülnek majd újra felhasználásra? Valahonnan Kaleta Gábor is összegyűjtötte azt a csaknem húszezer gyermekfotót, ami a rendőrség által lefoglalt számítógépén volt. Ebbe is érdemes belegondolni, mielőtt megnyomjuk a megosztás gombot. És ezek – ellentétben azokkal a régi, megsárgult, gyűrött képekkel szemben, amelyek az én gyerekkorom pillanatait őrzik – örökre nyilvánosak, és bárki számára hozzáférhetőek maradnak. Mintha a szüleim anno több ezer példányban kinyomtatott strandolós képeimmel plakátolták volna ki Budapest utcáit. Illetve bocsánat, tévedtem. A plakátok ugyanis egy idő után megadják magukat az időjárás viszontagságainak, kifakulnak és szétfoszlanak, ellentétben digitális társaikkal.

Érthető a szülői büszkeség, és empatikus tudok lenni azzal a dopaminéhséggel, ami arra késztet mindannyiunkat, hogy a lájkok vonzásában olyan képeket osszunk meg, amiről azt gondoljuk, hogy majd pörgeti az algoritmust. Én is használom a közösségi médiát, és jó érzés figyelni, ahogy kúszik felfele a lájkszámláló. De mi az ára? És mi van, ha ezt az árat nem mi fizetjük meg, hanem az, aki számunkra a legfontosabb, aki az utolsó lenne azok sorában, akiknek ártani akarnánk?

Szóval mi a teendő? Semmiképp nem az, hogy remeteként kivonulunk az online világból. Néhány egyszerű lépéssel biztonságossá tehető ez a területe is az életünknek. Első lépésként ellenőrizzük a beállításainkat! A legtöbb közösségi oldalon lehet szabályozni, hogy a bejegyzéseink kik számára láthatóak. Szánjunk rá időt, és állítsuk be, hogy a családi fotókat ténylegesen csak azok lássák, akik valóban közeli barátok! Ha valakit nem szívesen látunk a nappalinkban, akkor nincs helye a közeli ismerősök listáján sem.

Minden fotó feltöltése előtt alaposan gondoljuk át, hogy az valóban olyan-e, amit közzé akarunk tenni. Sose hirtelen lelkesedésből posztoljunk, hanem mindig azzal a körültekintéssel, hogy számba vesszük, ki mire használhatja fel! Olyan ez, mint egy digitális lábnyom, amely jelentős, hosszú távú következményekkel járhat a gyermek identitására és jövőbeli lehetőségeire nézve. Egyszer – nem is olyan soká – fel fog nőni. Biztos, hogy örülni fog kamaszként is azoknak a képeknek? Valóban mi akarunk bullying alapanyagot szolgáltatni a vicces kedvű leendő osztálytársainak? A mesterséges intelligencia alapú képszerkesztőkkel ráadásul ma már lényegében korlátlanul módosítható bármilyen fotó. Nem veszélytelen az a világ, amiben élünk, ne legyünk naívak.

Hodász András (Fotó: Csomádi Ferenc)

És amikor majd gyermekünk elmegy élete első állásinterjújára, ahol a reménybeli munkáltatója rákeres a nevére, vajon milyen hatással lesz az esélyeire, amit talál? Ki akarna megérkezni egy olyan megbeszélésre, ahol előtte a tárgyalópartnerek azon kuncogtak, hogy milyen cuki volt másfél évesen a strandon? A gyerekek később szégyenkezhetnek vagy kényelmetlenül érezhetik magukat a közösségi médiában megosztott tartalmak miatt, ami negatívan befolyásolhatja önértékelésüket és mentális egészségüket. Ha nem alázzuk meg őt mások előtt az offline térben, ne tegyük a közösségi médiában sem! Kerüljük tehát a potenciálisan kellemetlen vagy kínos képek, videók megosztását!

És, hogy mi számít annak? Van egy egyszerű módszer ennek eldöntésére. Ma már tudjuk, hogy a gyerekek sok mindent megértenek a világból, ezért bátran megbeszélhetjük velük ezt is, elmagyarázva, hogy számunkra fontos, hogy elmeséljük másoknak, hogy büszkék vagyunk rájuk, de nem akarjuk nélkülük feltölteni a képeket. Ha kikérjük a véleményét sőt a beleegyezését, ez azt sugallja felé, hogy tiszteletben tartjuk magánéletét és segít neki is a későbbiekben felelősségteljes online magatartást kialakítani.

És amire sokan nem is gondolnak: különösen figyeljünk rá, hogy a megosztott képeken ne legyenek beazonosítható személyes adatok, például lakóhely, iskola, szokásos játszótér stb. Ha nem akarjuk, hogy rossz szándékú idegenek ólálkodjanak a kedvelt sétaútvonalaink körül, akkor ne adjuk meg nekik ezt az esélyt.

Végül plusz egy jótanács: érdemes dolgoznunk a saját közösségimédia-függőségünkön. Ez sokaknál már olyan méreteket ölt, ami egyéb káros szenvedélyekkel említhető egy lapon.

és ne legyenek illúzióink: hasonlóan káros mellékhatásokkal leszünk kénytelenek szembenézni hosszú távon. Szóval egy utolsó utáni tipp: minél többet kapcsoljuk ki a telefont! A világ sokkal színesebb offline módban!