Köztudott, hogy a Parno Graszt zenekar egyetlen nagy család, amelyben az élet és a munka elválaszthatatlanul összefonódik. Ez a te életedre is igaz?
Igen. A zenekarnak tagja az édesanyám, Marica, az édesapám, János, a bátyám, Viktor, a zenekar vezetője, Józsi, a keresztapám és nagybátyám, Mariska pedig mindenki nagynénje. És a többiek is mind szegről-végről rokonaim.
Gyerekként ebből – gondolom – annyit láttál, hogy folyton szól a zene, és buli van. Amikor jártam nálatok Paszabon, láttam, hogy már az egészen pici gyerekeknek is hangszer van a kezükben, és ropják a zenére.
Hát igen, zenével keltünk és feküdtünk, minden a zenekarról, a próbákról és a fellépésekről szólt. De valahol azért tudtam, hogy ezt miattam is csinálják, ez nekem majd a javamra fog válni. És már kicsiként is bennem volt, hogy szeretnék velük lenni, és csinálni, amit ők. Talán egyfajta kitörésnek is láttam a paszabi világból.
Az a pici falu kimeríthetetlen forrása az archaikus cigány kultúrának. Találkoztam ott például Vén Gusztival, aki ugyan már nem tudott fölkelni az ágyból, de a tekintetével is tudott még táncolni. Az egész faluból szinte kicsordult a zene és az az életérzés, ami a dalaitokban van.
Nagyon jó volt így felnőni, de hát nekem ez mind természetes volt. Amikor jöttek hozzánk emberek, mindig mondták, hogy mennyire jó nálunk, mert árad belőlünk a szeretet és a zene. Ha a felnőttek muzsikáltak, mi is abbahagytuk a játékot, és odamentünk megnézni, hogy mit csinálnak. Próbáltuk utánozni őket.
Érdekes, hogy a külsőségekben is látszik a nemzedékváltás: anyukád hagyományos cigány ruhákban táncol, te viszont modern külsővel lépsz a színpadra. Bár azért mindig van a ruháidban valami tradicionális motívum.
Egyrészt én ilyen ruhákat hordok, másrészt meg is beszéltük, hogy nem szeretném azokkal a ruhákkal öregíteni magam. Úgyhogy maradunk is a hagyományoknál, de azért most csináltatnak nekünk egy tervező csapattal olyan roma ruhákat – anyának is, meg nekem is – amelyekben lesz egy kis modern vonal. Az övé hosszabb lesz, az enyém csak térdig érő.
A te tehetséged mikor derült ki?
Nyolc-kilenc éves koromban, akkor kezdtek komolyabban foglalkozni velem. De igazából akkor derült ki, hogy beleillek a zenekarba, amikor 2016-ben jelentkeztünk az Eurovíziós Dalversenyre.
Érdekes volt látni, hogy a tizenévesek könnyedségével csináltad végig A Dalt, ahol a döntőbe is bejutottatok. Utána azt mondtad, te voltál az egyetlen a zenekari tagok közt, akinek nem izzadt a tenyere. Azért a produkció közben elsírtad magad…
Igen, örömömben, hogy ott lehetünk, hogy bekerültünk a döntőbe, és annyira sok ember hallhatja és megszeretheti a zenénket. Az nem volt bennem, hogy akkor hű, most nagy sztárok leszünk. A produkció előtt valóban nem izzadt a tenyerem, de amikor fenn álltam a színpadon, és éreztem, hogy így együtt van az egész családom, büszkeség töltött el, hogy én is ott lehetek velük.
És akkor egyszer csak bejelentetted, hogy te most szerelmes vagy, és gyereket szeretnél.
Akkor ismerkedtem meg a párommal, és nagyon vártuk a babát. Borzasztóan örültem az anyaságnak, és nem is bántam meg, hogy így döntöttem, mert nagyon szeretek a kislányommal lenni. Már most látszik, hogy ő is örökölt valamit. Nagyon érdekli a zene, és hál’ istennek van is érzéke hozzá. Az rossz volt persze, hogy kimaradtam a zenekarból, nagyon hiányzott az egész. A kislányom már kétéves, és azon vagyunk a párommal, hogy mindig meg tudjuk oldani a fellépéseket, próbákat. Nem könnyű, mert mi Debrecenben lakunk, Józsiék Budapesten, a család többi része meg Paszabon. A párom pincérként dolgozik, szerencsére a munkaideje elég rugalmas, úgyhogy sokszor itthon tud maradni a picivel.
Sok fiatal nő számára nagy dilemma a „karrier vagy gyerek” kérdés. Ezek szerint számodra egyáltalán nem volt kérdéses: előbb a gyerek, aztán a karrier. Igaz, tudhattad, hogy a család megvár, bármikor visszamehetsz, ugye?
Azért nem. Igazából nagyon sokat kellett bizonyítanom nekik, hogy valóban komolyan akarom csinálni, és nem hagyom cserben őket.
Úgy tűnik nekem, hogy te természetes, nyugodt nő vagy. Ez látszik a színpadi jelenléteden is. Nem nagyon látni olyan felfokozott hangulatban, mint például Józsit, aki tele van tűzzel.
Volt már szó róla, hogy kicsit jobban tegyem oda magam a színpadon. Pedig nagyon élvezem a szereplést, csak ez még külső szemmel nem annyira látszik. Azon vagyok, hogy jobban ki tudjam mutatni az érzéseimet.
Debrecenben megismernek?
Igen, de ezzel nem szoktak megszólítani.
Az a bizonyos videó, amelyben kiállsz a rasszizmus ellen, mennyire dúlta fel az életedet? Olvasgattam a kommenteket a közösségi oldalatokon, és bár tudom, hogy a virtuális térben az emberek sokkal durvábbak, azért ha ebből valamennyit a való életben is megkaptok, akkor ez inkább csak olaj volt a tűzre, attól félek.
Szerencsére csak a közösségi oldalunkon érnek el ilyen megnyilvánulások. Az elején én is nézegettem a hozzászólásokat, és akkor az volt a benyomásom, hogy talán több köztük a jó, mint a negatív. Úgyhogy annyira nem rázott meg ez az egész.
Talán azért is, mert a negatív élmények, amelyeket a videóban említesz, nem feltétlenül személyesen téged értek. Vagy lehet azt mondani, hogy ehhez ti valamilyen szinten hozzászoktatok?
Igazából hozzá. Ilyenek mindig is voltak, és szerintem jó ideig lesznek is még. Hál’ istennek igazán súlyos támadásokkal nekünk személyesen nem kellett találkoznunk Az meg nekem mindig világos volt, hogy én nem fogom tudni megváltoztatni azok gondolkodásmódját, akik így éreznek. Inkább azért fogadtam el az UNICEF felkérését, hogy együttérzésünket nyilvánítsuk ki azokkal az emberekkel. Az elején kicsit vonakodtam őszintén szólva, de soha nem szégyelltem a származásomat, és azt szeretném, hogy más se szégyellje. Aztán minket is meglepett, hogy néhány nap alatt közel kétmillióan nézték meg a felvételt, és több mint 26000 like-ot és 21 000 megosztást kapott.
Nekem az a komment tetszett a legjobban, amit egy lány írt: „nappal cigányoznak, este meg a te zenédre rázzák a feneküket”. Tény, hogy a cigánysorson belül a zenészek mindig kicsit külön kasztot alkottak. De „civilben” már egyszerűen „csak cigányként” kezelik őket is – ez látszott akkor, mikor nem engedtek be benneteket egy Nyugati téri szórakozóhelyre Budapesten. Te is ott voltál?
Igen. Mi akkor úgy éreztük, hogy hát ez van, nem tudunk mit tenni, nem vettük tragikusan. Paszabon szinte csak romák laknak, ott szabadon éltünk, és Debrecenben sincsenek problémáink. Azért is csináltuk ezt a videót, hogy másutt se érje a cigányokat megkülönböztetés.