Egy férfi inkább hallgat, ha bántják, csak nehogy tutyimutyinak tartsák

Aki internetezik, az tudja, hogy kíméletlen hely ez, főleg, ha az ember legörget a kommentszekciókig. Különösen, ha az a bizonyos kommentszekció bármely családon belüli erőszakról szóló, a bántalmazó felelősségét és az áldozathibáztatást firtató cikk alatt található. A témáról valahogy mindenkinek van véleménye, még akkor is, ha nem élte meg a bántalmazás egyik felét sem. (Vagy nem tud róla.) Az alaphang sajnos általában az áldozat hibáztatása, de legalábbis az ő vélt felelősségének taglalása, az egészen primitívtől („Minek ment oda?”) a lakossági érvelésen át („Azért ehhez ketten kellenek, biztosan nem véletlen, hogy elborult a férfi agya.”) az egészen szofisztikált eszmefuttatásig.

Szokásunk ilyenkor, hogy összegyűjtjük a leginkább tipikus kommenteket és – enyhén dohos metaforával élve – egy csokorba gyűjtve elküldjük őket a témát jól ismerő szakértőknek. Megtettük ezt az LMBTQ-közösség és a hajléktalantörvény kapcsán is. Most azért voltunk nehéz helyzetben, mert bár kommentek bőven akadtak, családonbelülierőszak-szakértő így külön nem létezik, inkább csak simán hozza mindenki a saját (jó esetben szakértői) érveit. 

Szerencsére azonban pont (na jó, nem pont, hanem fél éve) megjelent egy könyv Hercsel Adéltól, Láthatatlan pokol a címe (beszédes alcím: Túléléstörténetek a családon belüli erőszak hőseiről), amely úgy járja körül a témát szakértőként, hogy megszólal egy csomó áldozat, köztük férfiak is. Az alábbiakban a szerző és egyik interjúalanya, az egykori áldozat, Lilla válaszol türelmesen, részletesen és empátiával a bántalmazó kapcsolatokról szóló leggyakoribb tévhitekre és közhelyekre. Köztük például arra is, amelyik felteszi a(z amúgy jogos) kérdést, hogy mi lesz a bántalmazást elszenvedett férfiakkal. Íme tehát a kommentek és a válaszok.

„Akinek annyi esze van, hogy barátnők meg erről szóló cikkek kellenek ahhoz, hogy rájöjjön, hogy bántalmazó kapcsolatban él, az nem is érdemel mást! Mit gondol az ilyen, mit csinál vele a férje?!”

Adél: Senki semmiféle bántalmazást nem érdemel. Minden gyereknek, nőnek, férfinak ugyanúgy joga van az erőszakmentes élethez, családon belül és kívül is. Árulkodó, hogy amint szóba kerül a bántalmazás, szinte reflexszerűen az áldozat, nem pedig a bántalmazó és az ő felelőssége felől közelítünk. Miért nem azt kérdezzük inkább, hogy mi jár a bántalmazó fejében? Mi motiválja abban, hogy kegyetlenkedjen a párjával, a gyerekével? Az áldozathibáztató logika mögött leginkább az igazságos világba vetett hit áll. Ha úgy gondoljuk, hogy mindenki csak azt kapja, amit megérdemel, biztonságban érezhetjük magunkat. Innentől már csak vigyáznunk kell, hogy a nagy tragédiák, a konfliktusok elkerüljenek. Ám a képlet ennél jóval bonyolultabb.

„Csak azt lehet terrorizálni, aki hagyja magát. Észre kell venni, ha nem működik egy kapcsolat, és bizony ki kell szállni, hogy boldog lehessen újra mindenki.”

Lilla: Azért is az áldozatot hibáztatjuk, mert nem ismerjük az erőszak természetét. Például a bántalmazás legtöbbször egy folyamat. A konkrét fizikai erőszakot általában lelki terror, szóbeli bántalmazás előzi meg. Mire az első pofon elcsattan, a folyamatos szurkapiszkától és a leértékelő gesztusoktól a bántalmazott önértékelése már rég elszállt. A bántalmazás teljes ködbe burkolja az áldozat tisztánlátását. Már egy abúzusmentes kapcsolatnál is iszonyú nehéz felismerni, mikor jön el az a pont, amikor ki kell lépni. Abban a beszűkült, lelkileg immungyenge állapotban meg pláne, amit a bántalmazás eredményez. Ráadásul ha az objektív lehetőségek adottak is (lakhatás, önálló kereset, megfelelő egészségi állapot), a bántalmazás hatására az áldozat belső lehetőségei olyan szintre korlátozódnak, hogy egy önálló élet víziója szinte elérhetetlennek tűnik számára. Az ismeretlen jövő így még akkor is sokkal félelmetesebb, mint a verésekkel „tarkított” jelen, ha egyébként mentes a fájdalmas és romboló bántalmazástól.

„De miért nem lépett le, ha tényleg olyan szar volt neki?”

Adél: A bántalmazó kapcsolatok többnyire érzelemmel, szeretettel, kötődéssel is teli kapcsolatok. Mivel a párunk az egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb referenciaszemély az életünkben, az ő véleménye hatványozottan számít. Így ha mást sem hallok tőle, csak hogy egy ostoba rusnyaság, egy rakás szerencsétlenség vagyok, aki nélküle semmit sem ér, ezt készséggel elhiszem neki. Főleg, miután a kapcsolat kezdeti szakaszában a bántalmazók eljátsszák a rajongót, a hősszerelmest, pusztán azért, hogy a „beetetés” után beindíthassák a darálót. Menetrendszerűen alakul ki a bántalmazó ciklus: az újabb balhékat újabb bocsánatkérések és egyre rövidülő nászútperiódusok követik. Nem csoda, hogy az áldozat teljesen összezavarodik, szégyenkezik, és folyton azt kérdezi, mit követett el, amitől nem tudnak visszatérni a boldog nyitányhoz, a békés időszakokhoz, amikor még minden „oké” volt.

„Azért engem az is érdekelne, mi váltotta ki, hogy a férfi erőszakos lett. Nem jön az csak úgy magától, minden éremnek két oldala van…”

Adél: Ez a komment is a bántalmazók egyik alattomos manipulációs trükkjét igazolja vissza, akik előszeretettel hivatkoznak arra, hogy a lelki, fizikai erőszakkal ők „csak reagálnak” a másik viselkedésére. A bántalmazó rendre a partnerét teszi felelőssé mindenért, a feszültségért, a konfliktusokért. „Megütöttem, mert csúnyán nézett/úgy éreztem, már nem szeret/féltem, hogy elhagy” stb.

Lilla: Bármit is mondanak a bántalmazók, megütni vagy más módon bántani, megalázni, szabadságában korlátozni, manipulálni, átverni a másikat, ez mind-mind döntés kérdése. Tudatos vagy nem tudatos döntés? Ennél sokkal fontosabb szempont, hogy a bántalmazástól az áldozat sérül, nem egyszer életre szóló lelki, fizikai sérüléseket szenved. Magyarországon például hetente egy nő hal bele a családon belüli erőszakba.

„Mi lenne, ha a zaklatásokról szóló cikkekben nem bevadult feministákat szólaltatnának meg, hanem egy valódi szakértőt, aki nőnek és férfinek egyaránt tanácsot ad?”

Adél: Jó kérdés, hogy ki a téma szakértője, mert önálló bántalmazástan egyelőre nem létezik. Hogy a maga teljességében megértsük a jelenség okait és hátterét, több szakterületet kell segítségül hívnunk. Az áldozatokon túl a Láthatatlan pokolban nem véletlenül szólaltattam meg pszichológusokat, igazságügyi szakértőt, szociológust, ügyvédet, szociális munkást és pedagógust.

„Arról vajon miért nem beszél senki, hogyan bántják a nők a férfiakat? A bántalmazott férfiakért ki áll ki? Mibe, hogy legalább annyian vannak!”

Lilla: A neten keresgélve és a környezetemben is azt látom, hogy az utóbbi időben egyre gyakoribb téma a férfiak ellen elkövetett bántalmazás. A Láthatatlan pokolban is megszólalnak férfi interjúalanyok. Az biztos, hogy a nőkhöz képest körülbelül tizedannyi férfi fordul a már említett segélyszervezetekhez, segítő szakemberekhez. A bántalmazott férfiak aránya ennél jóval magasabb lehet, nem ismerjük a pontos számokat, Magyarországon sosem készült róluk statisztika. Azért is lehet jelentős számú rejtőzködő, sorsát felvállalni nem merő férfi áldozat, mert a társadalom kevésbé megértő velük szemben. Még ha ugyanolyan is a bántalmazás minősége, és ugyanolyanok a körülmények is, mint egy női áldozatnál, egy férfi még szégyenteljesebbnek, elhallgatandóbbnak élheti meg a bántalmazást, félve attól, hogy gyengének, tutyimutyinak véli a környezete. És gyakran olvasok bántalmazott férfiakról megjelent írásokat, amik alatt megjelenik néhány vicces, pikírt, degradáló komment, szóval jogos is a félelem.

„Az valahogy mindig kimarad, hogy ez a pozícióval való visszaélés kölcsönös dolog. A nő ugyanúgy visszaél a természeti adottságaival, érdemtelen előnyhöz juttatva magát.”

Adél: Bár összességében Magyarországon a férfiak a nőknél még mindig egyenlőbbek, az egyes helyzetekben a frontvonal nem férfi és nő, hanem áldozat és bántalmazó közt húzódik. Amint az egyensúly és a kölcsönös tisztelet megbomlik két ember között, már elindulhat a bántalmazó folyamat. Ez általában onnan ered, hogy az egyik fél elkezd előjogokat osztogatni magának, azt gondolva, hogy az ő akarata és kényelme többet ér, mint a másiké. A bántalmazók haszonelvű emberek, akik csak a saját érdekeiket képesek figyelembe venni. Őket nem érdekli a másik, meggyőződésük, hogy ők majd a maguk agresszív eszközeivel olyanná formálják a partnereiket, ami a számukra leginkább megfelel. Van ebben egy ördögi Pygmalion-effektus.

(A Marton László-ügyről) „Amiket elmesélt, az vagy igaz, vagy nem, egyikre sincs bizonyíték, ráadásul ennyi év távlatából szerintem a kutyát sem érdekli.”

Adél: Bármikor, akár az események után tíz, húsz, ötven, száz évvel később is maximálisan érvényes dolog beszélni a traumákról. Ha valaki megosztja velünk abúzusa(i) történetét, a legjobban akkor járunk el, ha empátiával, nem az ő felelősségét keresve, a történtek szörnyűségét és fájdalmas jellegét számára visszaigazolva, értő figyelemmel hallgatjuk meg. Az már egy másik történet, hogy miért nem szerencsés, amikor a sajtó kezd el két ember ügyében döntőbíróságot játszani, mert tényleg az lesz a vége, hogy egy ember szava áll egy másikéval szemben. A sajtó dolga sokkal inkább az általános érzékenyítés, az ismeretterjesztés, ahogy más erősen tabusított társadalmi problémák esetén is.

„Ha mondjuk egy érzelmileg labilis apa számára kiderül, hogy ő csak a spermadonor és a pénztárca szerepét kapta a családban, és a szülés után nem sokkal kipenderítik a lakásból, de a gyerektartást azért fizetheti, akkor ő ugye áldozat. Amikor eldurran az agya, és elkezdi zaklatni anyát, akkor ugye anya az áldozat. Tehát van két áldozatunk a kétszereplős ügyben. Nos, innentől bármelyik felet hibáztatjuk az ügy kialakulásáért, áldozatot fogunk hibáztatni. Ha el akarjuk kerülni az áldozathibáztatást, nem hibáztathatunk senkit.”

Adél: Igen, ez egy kölcsönösen bántalmazó, oda-vissza játszmázó kapcsolat. Valóban egyszerre mindketten áldozatok és bántalmazók. Borzasztó, ami történik ezzel a két emberrel. Ennél már csak az pusztítóbb és szomorúbb, hogy a viselkedésüktől főként a gyerekeik sérülnek. Ezek a szülők közvetve a gyerekeiket bántalmazzák, lábbal tiporják az alapvető jogaikat és veszélyeztetik a lelki fejlődésüket, a mentális egészségüket. És ezt nem látják be, miközben a helyzetben a gyerek érdeke lenne a magasabb rendű érdek.

„Ha visszavonnánk a nőket a munkaerőpiacról, és visszatennénk őket a családmenedzsmentbe, megoldódna ez a probléma is.”

Adél: Ez azért nem ilyen egyszerű, és a családon belüli erőszak jelenségét, annak eredőjét semmiképp nem varrnám pusztán a nők nyakába, sőt. Az biztos, hogy a családok megoldatlan konfliktusai, a kommunikációs hiányosságok, az indulatkezelési nehézségek sokszor megágyaznak a családban a bántalmazásnak. Jó kérdés, hogy ma Magyarországon miért vagyunk egyszerre szocializálva az alávetettségre és mások elnyomására. Ez nyilván nem független a paternalisztikus szellemiségű szocializmusban eltöltött évtizedektől és azok örökségétől. Ám a jelenlegi társadalmi klíma sem bátorít, és a mai oktatási rendszer sem nevel önismeretre, nyílt, őszinte, asszertív kommunikációra, bátor kiállásra magadért és másokért, empátiára, az énhatárok kijelölésére, felelősségvállalásra, kompromisszumkészségre, a konfliktusok érett rendezésére. Magyarországon felnőve szinte mindannyian egy kicsit infantilisek maradunk, nem véletlen, hogy a magánéletünkben és a munkahelyünkön is szenvedünk. Aki mégis szeretne igazán felnőni, annak ezt többnyire egyedül, kreatívan kell megoldania, kénytelen saját magát kezelésbe venni.