Nem kérdezek semmit. Várom, hogy maguktól kezdjenek beszélni. Így csak az beszél, aki beszélni is akar. Előbb-utóbb egyébként szinte mindenki elkezd mesélni.
Ágnes, a teremben csendben dolgozó féltucat kozmetikus egyike rutinos visszajáró az Üdvhadsereg Válaszút Háza nevű, nők számára fenntartott átmeneti szállójában, ahol kisebb tömeg várja, hogy szó szerint kezelésbe vegyék. A beszédes nevű intézmény ugyanis nemcsak arra hivatott, hogy a legkülönbözőbb okokból hajléktalanná vált nők egy kicsit meghúzhassák magukat: ha már itt vannak, egy olyan közösségben élnek, ahol összeszedhetik magukat és egymást, hogy egy-két év után nagyjából tettre készen térjenek vissza a világba. Erre jó a – sajtóközleményül fogalmazva – múlt szombaton immár hetedik alkalommal megrendezett Szépségnap a szervezet 17. kerületi szállójában.
Fotó: Neményi MártonA ház 1998 óta működik. 24 nő szállhat meg itt akár öt évre (a többségük egy-másfél év után már készen áll arra, hogy kiköltözzön), mind aktív, munkaképes, rehabilitálódni vágyó hajléktalanok. Itt segítenek nekik mindenben a traumák feldolgozásától kezdve a munkakeresésen át az albérletig, ítélkezés nélkül.
Fotó: Neményi MártonTöbb teremben szépülnek a nők és a férfiak (kétharmad-egyharmad arányban), utóbbiak is hivatalosak ugyanis, bár itt csak nők élnek. A nagyteremben az ablakoknál sorakoznak a „műtőasztalok”, rajtuk fehér kendőkbe csomagolt nők, az arcukon a legkülönbözőbb szerekkel, fölöttük fehér ruhás szakemberek dolgoznak teljes odaadással, csak a kintről beszűrődő madárcsicsergés és a falnál sorakozó pedikűrösök nevetése (ott valahogy erősebb a bulifaktor) sejteti, hogy nem egy posztszovjet sci-fiben, hanem egy nagyon is magyar és nagyon is mai élethelyzetben vagyunk.
Fotó: Neményi MártonVetkőzni nem vetkőznek, itt a vendég váll felett kezdődik
– folytatja Ágnes. A száraz, repedezett, sebes bőr a legnagyobb probléma, ezen segít high-tech berendezésekkel, ilyen az ultrahangos gép is, amellyel a mélyebb rétegeket hidratálja, aktiválja, fiatalítja, revitalizálja. „Pedig én fürdök rendesen” – szól közbe a hölgy az ultrahangok alól. Ágnes megnyugtatja, hogy nem a személyes higiéniával van a baj, sőt ebben az ügyben a szálló lakói nem állnak rosszabbul, mint az átlag magyar, szalonba járó nők. Gyantával, csipesszel mindenesetre fel kell szerelkezni.
Fotó: Neményi MártonPont lekéstük Gregor Bernadettet, így nem hallhattuk élőben a sminkelési és szépségápolási celebtippeket, meg azt, hogy „egy nő bármilyen fizikai körülmények között lehet mélyponton”, akkor is, ha egy budai villában él, hiszen „anyagi jólét mellett is nagyon nagy mélységeket lehet megélni”. Sebaj, cserébe lekerül a „Ne fotózz!” matricák fele és sokan matricástul is csak legyintenek, fényképezzek csak nyugodtan, most már lehet. Előtte-utána képeket viszont nem szeretnének, csak a folyamatot és a végeredményt prezentálják.
Fotó: Neményi MártonA férfiak is bátran beülnek a manikűrösökhöz, és a fényképezőt meglátva azonnal felajánlják, hogy biztosítják a fájdalmas arcokat a fotókhoz, hogy médiakompatibilisebb legyen a jelenet. Egyébként mindenki hagyja magát, „na bumm, legfeljebb benne leszünk az FBI-ban is, nem, fiúk?”. Arra jutnak, hogy „2020-tól úgyis kötelezően bechipeznek mindenkit”, szóval tényleg mindegy, hogy megjelennek-e az NLCafén.
Fotó: Neményi MártonMindenkinek másért fontos ez a nap, van, aki csak az opcionális CV-fotó miatt jön (legalábbis ezt mondja, ha rákérdeznek), van, akinek egészen konkrét elképzelései vannak, milyen stílussal szeretne visszatérni a munkaerőpiacra, a többség azonban egyszerűen csak újra teljes értékű nőnek vagy férfinak szeretné érezni magát, amikor a végén belenéz a tükörbe.
Fotó: Neményi Márton„A legjobb mégis az, amikor éppen csinálják az arcomat” – súgja meg egy nő, akit éppen Ágnes kezel, majd kér még egy kis ultrahangot a szája köré. Neki a masszírozás, az érintés, az intimitás jelent sokat.
Fotó: Neményi MártonA gépi kezeléstől eleinte idegenkedtek, de végül mindig győzött a kíváncsiság, most már senkit sem kell győzködni. „Nemcsak a csevegéssel, hanem az érintéssel is óvatosan kell bánni, sokan nem szeretik. Türelem, odafigyelés kell. – Ágnes nemcsak visszajár, toboroz is, a saját kozmetikus tanítványait is hozza. – Ez a belépő a szakmába, lássanak csak ilyet is, érzékenyüljenek. Jönnek a húszévesek, jó nézni őket, senkinek sincs ellenérzése. Akinek mégis van, az ne is jöjjön kozmetikusnak. Kell is az utánpótlás, 52 éves vagyok” – fejti ki a ránézésre legfeljebb 40 éves szakember.
Fotó: Neményi MártonA legnagyobb kihívás szakmailag? A lélek
– árnyalja a képet a szintén kozmetikus Krisztina, aki minden történetet meghallgat. A történetek pedig áradnak, legalább annyira hozzátesz a szépüléshez, hogy elmondhatják őket, mint az arcpakolás. „Harmadszor vagyok itt, és sokszor jövök még. Eleve keresztény vagyok, nekem természetes, hogy segítek.” Mint mindenki, ő is önkéntesként van itt, a saját eszközeit, krémeit hozza, pont azokat, amiket a szalonban használ, ezért cserébe nem vár, és nem is kap semmit, „csak” a történeteket.
Fotó: Neményi Márton„A válás, a férj halála, függősége a leggyakoribb”, mármint ok, amiért egy nő hajléktalan, majd szállóvendég lesz – nem mintha sablonokba lehetne sorolni az életeket. „Volt, akinek azért kellett az utcára mennie, mert lakáshitelt vett fel a gyerekének, az bedőlt, a gyerek nem tudta fizetni, és az anya vesztette el mindenét.” „Bocsánat, az pont én voltam” – szólal meg lent a kliens, már amennyire a pakolás engedi. „Nem, nem, ezt más mesélte.” Végül abban maradunk, hogy ezek szerint legalább ketten vannak, akik így jártak.
Fotó: Neményi MártonA fodrászok körül meglepően nagy a csend (legalábbis a fodrászüzlet-sztereotípiákhoz képest), ma valahogy mindenki magába mélyed; az igazi buli a pedikűrösöknél alakul. Sokan vannak, többen még a fodrászoknál is, nem véletlenül. Ez itt nemcsak szépészeti, hanem egészségügyi, kis túlzással néha életmentő beavatkozás: fertőzésekkel, gombával, hiányzó lábujjakkal kell számolniuk. „Azt értsd meg, hogy mi a durva esetekért vagyunk itt, nem azok ellenére – mesélik kórusban. – Mazochisták vagyunk, de tényleg.”
Fotó: Neményi MártonHa egy ideig csak egyszerű lábakat látunk, fészkelődünk, hogy na, legyen már valami.
A pedikűrsor nem csak jótékonysági akció, hanem szakmai összetartás és workshop, egész napos közös buli.
Fotó: Neményi MártonHarminchét önkéntes fodrász, kozmetikus, manikűrös, masszőr és pedikűrös tol le egy műszakot a külvárosi házban, plusz ebédszünet, előtte közös ima. Összesen ötven embernek segítenek, azaz ennyien regisztráltak, de senkit sem utasítanak vissza, aki csak úgy betér, vagy menet közben jön rá, hogy még ezt és ezt is szeretné.
Fotó: Neményi Márton„Nekem az a szerencsém, hogy folyamatosan pörgök, mindig ilyen voltam. Elmúltam hetven – meg nem mondanád, ugye? –, de még mindig lekörözöm a fiatalokat.” Erikának Zuglóban van fodrászata, neki is természetes, hogy jön, hatan regisztráltak, végül nyolc vendég után pakol össze.
Fotó: Neményi MártonAz utolsó Tünde, akiről az elején úgy kell leédesgetni a „Ne fotózz!” matricát, és még így is megesket, hogy nem írok meg róla semmit. „Legfeljebb azt, hogy Tünde vagyok. Meg esetleg azt, hogy ötven elmúltam. Időseket gondozok. Ez nem egészségügyi munka, de azért egy kicsit mégis. Szóval őket gondozom. Művész vagyok eredetileg. Textil és grafika. Ilyen munkák viszont ma már nincsenek, főleg nekem… Nekem a grafika, a művészet az, amit a kezeddel csinálsz, nem az, amit a számítógéppel. Igen, ezt esetleg leírhatja.”
Fotó: Neményi MártonAz első fotóknál még lámpaláza volt, két órával (egy fodrásszal, egy sminkessel, még egy kis fodrásszal és némi fülbevaló-keresgéléssel) később már fényformálási és derítési technikákról, fejtartásról és orrárnyékról vitázunk, majd nagyvonalú dívaként hagyja jóvá az utolsó fotót: tessék, ez ő, megmutatta az igazi arcát.
Fotó: Neményi MártonMég egy hétig ki is tart, remélem.