Hová tűntek a síró férfiak?

Az önsegítő csoportok, előadások résztvevőinek nyolcvan százaléka nő. Miért?

A nők többnyire könnyebben nyílnak meg mások előtt, és szívesebben beszélnek a nehézségeikről. Olyan, mintha a férfiak egy más parancs, belső indíttatás szerint élnének, ami azt mondja, hogy ha nem oldod meg – legfőképpen egyedül – a problémáidat, nem vagy férfi. Nemrég valaki azt mesélte, őt úgy nevelték, hogy egy férfi nem sírhat, főleg nem más férfiak társaságában.

Miért kommunikál a férfiak többsége nehezebben a belső világáról?

Szerintem ennek evolúciós okai vannak. A túlélés érdekében nem lett volna célravezető, ha háború idején a férfiak leülnek megbeszélni az érzéseiket; az idősebbek is arra nevelték a fiatalokat, hogy harcoljanak, legyenek erősek. Érzelmekről beszélni nem volt elvárás egy férfival szemben, ezért még ma is nehezen találják az egyensúlyt a „macsóság” és az érzelmesség között, ez pedig a párkapcsolatokra is kihat, mert megjelent az igény, hogy a férfi beszéljen az érzéseiről, de ne legyen „túlérzékeny”.

Hogyan találhatnák meg a férfiak az egyensúlyt macsóság és érzelgősség között?

Havonta szervezek férficsoportot, a „Vasjankót”, ahol azt látom, hogy bár félénken jönnek, szokatlan számukra a homogén közeg, jól érzik magukat. Szerintem egy ilyen közösség kifejezetten alkalmas arra, hogy megtalálják az egyensúlyt, mert a csoport tagjai beszélnek az érzéseikről, de ha valaki nagyon elmegy „érzelgősbe”, férfiként reagál mindenki; vannak „vastag”, férfias röhögések, de megjelennek azok a problémák és az érzelmekről való kommunikáció, amik máshol nem. Egy résztvevő azt mondta, azért jár a csoportba, hogy szokja a férfiakkal való interakciót, mert míg a munkahelyén, baráti társaságban a nők jelenlétében „lubickol”, tudja, milyen hangot kell megütnie velük ahhoz, hogy elérje a célját, addig a férfiakkal már nem mer kapcsolatot létesíteni.

Tóth László mentálhigiénés szakember (Fotó: Halmai Gyöngyi, mentalconsulting.hu)

Miért jó egy homogén férficsoport?

Egymás között a férfiak máshogy beszélnek, mint ahogy a nők is. Szerintem természetes – szó szerint –, hogy az embert meghatározza a neme, ezért keressük azok társaságát, akikkel hasonló tapasztalataink vannak.

Egy férficsoportban mások a problémák, mint egy női csoportban?

Nem. A férfiak problémái pont ugyanazok; főként párkapcsolati nehézségek vagy az annak hiányából adódó feszültség, élet közepi válság, a huszonévesek körében pedig a „felnőtt lettem, hogyan tovább” kérdések merülnek fel. A férfiak sokszor tanácstalanok, és nincs a közelükben senki, akinek feltehetnék a kérdéseiket.

Sok nő szerint a férfiak gyakran szexuális tárgyként kezelik őket, mert a szeretői viszony egyszerűbb a párkapcsolatnál, a nők viszont a gyakori vélekedés szerint „többre” vágynak. Mit gondolsz erről?

Vannak nők, akik vágynak párkapcsolatra, és vannak férfiak, akik vágynak párkapcsolatra, a kötetlenebb viszonyt pedig nemcsak a férfiak keresik, hanem a nők is.

Régóta tudjuk, hogy egy nőnek egyszerre kell megfelelnie a gondos anya, az odaadó feleség és a szakképzett munkaerő szerepében, de mostanra megjelent az az igény is, hogy a férfiak se csak a pénzt hordják haza, és a tévé előtt aludjanak el sörrel a kezükben, hanem vegyenek részt a házimunkában, és a gyerekekkel is töltsenek minőségi időt. Miért változnak a nemi szerepek?

A férfiak felszabadultak a nyomás alól, hogy „ölni kell”, ezért „békeidőben” megengedhetik maguknak, hogy ők is „emberek legyenek”. Emellett megváltozott a családmodell: sok fiú apa nélkül nő fel, és a nők érzékeny férfiakat nevelnek, akikkel tudnak beszélgetni, akiktől nem kell félni. A férfiak kicsit egyedül maradtak a 20. században, amikor a nőket felemelte a globális feminista mozgalom, de ezzel párhuzamosan nem alakult ki a maszkulinizmus, a férfi identitás modern újraértelmezése. Már a kislányokat is öntudatra, önállóságra nevelik, arra, hogy hogyan álljanak helyt nőként a világban, a fiúk férfivá válását viszont senki nem támogatja. Az oktatási rendszerben is főként óvónők, tanítónők nevelik a fiúkat, pedig nekik fontos lenne egy férfiminta. Ha ők a tananyag magolása helyett vagy mellett mondjuk szöget akarnak beverni, fát akarnak vágni, arra kevés a lehetőség, mert egész nap az iskolapadban kell ülniük. A másik, hogy a lányok hamarabb fejlődnek, hétévesen előrébb tartanak, és inkább megfelelnek a „jó gyerek” ideálképének, így több sikerélményhez jutnak, többet dicsérik őket, míg a fiúkat több kudarc éri.

A nemi szerepek átalakulása mennyire hatott a férfiak és a nők pályaválasztására?

Egy amerikai író, Warren Farrell Miért nem értik a nők, amit a férfiak nem mondanak ki, avagy ki védi meg a férfiakat? című könyvében azt írja, hogy van az úgynevezett üvegplafon, ami azt jelenti, hogy a nők egy bizonyos szint fölé nem juthatnak a cégen belüli hierarchiában, és van az „üvegpince”, ahol a férfiakat „tartják lent”. Az üvegpincébe tartoznak az olyan fizikailag nehéz vagy veszélyes foglalkozások, mint az ipari alpinista, a bányász vagy a tűzoltó, ahol többségében még mindig inkább férfiakat alkalmaznak – ezeken a területeken a nők jellemzően nem vagy csak nagyon lassan akarnak emancipálódni, másrészt nem is igen kapnak teret.

Néha túlzott elvárásaink vannak a fiúgyermekekkel (Jelenet az Élet fája című filmből)

Rengeteg a videójáték-függő fiú. Vajon igaz lehet az a feltevés, hogy a fiúk nem akarnak felnőni, ezért a felelősség elől a virtuális valóságba menekülnek?

Szerintem érthető, hogy ha találnak egy jó videójátékot, amiben világos a szabályrendszer, követhető előrelépési rend van, az leköti a figyelmüket. Amit a társadalom elvár egy felnőtt férfitól, az tényleg riasztó lehet tizenéves korban; tartsa el a családját, legyen biztos háttér, holott azt sem tudja, „hol van”, amikor felnő.

Milyen szerepe lehet mindebben az iskolának? 

Már máshol is felszisszentek, amikor ezt mondtam, de szerintem negyedik osztályig lehetnének külön a fiúk és a lányok. Ebben az időszakban a lányok utálják a fiúkat, a fiúk a lányokat; nincs semmi, amiért „össze kellene zárni őket”, és így nem hasonlítgatnák a gyerekeket egymáshoz. Emellett az iskolában sok haszontalanságot kell megtanulniuk, viszont arra nincs idő, hogy megtanítsák őket egymással kommunikálni. Nem feltétlenül beszélnek arról, hogyan kezelje egy fiatal az érzelmeit, ezért később úgy kell kapcsolatot kialakítania, családot alapítania, hogy nem tudja megfogalmazni, mitől fél, mi nyomasztja. Később, felnőttként lehet, hogy egy egyszerű beszélgetéssel megoldhatná a felmerülő problémákat, de ameddig nem tudnak jól kommunikálni az emberek, addig ez esélytelen.

Warren Farrell szerint a jövő útja, hogy amint a nők megtanultak helytállni a munkaerőpiacon, a férfiaknak is meg kell tanulniuk aktívan részt venni a család életében. Ehelyett sok férfihoz munka után nem lehet hozzászólni, mert ők „némán” vezetik le a munkahelyi stresszt.

Terápiába kellene járniuk, de nem járnak. Ha valaki élvezi a családi életet, miért akarna kimaradni belőle? A némaság a működésképtelen kapcsolatot, a rosszul választott munkahelyet vagy a kettőt együtt jelenti, de ez nem feltétlenül férfi attitűd – nők is viselkedhetnek így.

Miért élik meg kevesen az egymásra odafigyelő, egyenlőségen alapuló párkapcsolatot?

Mindenkinek joga van a rossz párválasztáshoz, amit később nehéz korrigálni, például a gyerekszámon alapuló hitelfelvétel miatt – sokan csak gazdasági okokból vannak együtt. A sok válás, kapcsolati probléma fő oka az lehet, hogy éretlen és tapasztalatlan fiatalok kötik össze az életüket, hiszen huszonegy-huszonkét évesen épphogy befejeződött az agy érése, de a gazdaság mellett sürget a biológiai óra. Másrészt Feldmár azt mondja: van, aki abba lesz szerelmes, akinél megérzi, hogy pont úgy fogja tudni kínozni, mint az apja vagy az anyja. Aztán tíz év múlva rájön, hogy a francnak kell ez a kínzás…

Sok házasságban gond a szexhiány, miközben a drive megvan, hiszen rengetegen néznek pornót – többségében férfiak.

Pornónézés közben el lehet vonatkoztatni a szexualitástól, mert annak semmi köze a szexhez; egy érdekes kapcsolati hierarchiáról nézünk jeleneteket, amiben megjelenik a hatalom, adott esetben a düh. Vannak férfiak, akiknek lenne kivel szeretkezniük, mégis jobban érdekli őket a pornó. Lehet, hogy nekik jobban kézben kellene tartaniuk a saját életüket, a döntéseiket, és akkor nem néznének olyan jeleneteket, ahol az egyik fél uralkodik a másik felett. Csendben jegyzem meg, hogy a nők közül is sokan néznek rendszeresen pornót.

Fotó: Halmai Gyöngyi

Feldmár azt mondja, a szorongás elbutítja az embert, beszűkíti a tudatot, a férfiak pedig még mélyebben érzik a szeparációs szorongást, mint a nők. Ahogy mondja, „gyakran azért lesznek faszok, mert szoronganak”, mert annyira fájdalmas és félelmetes nekik az egyedüllét, hogy nem marad kapacitásuk észrevenni azt, ami van. „Ebben a feszültségben egy férfi idegcsillapítót keres, amit főleg a szexben talál meg.”

Két dolog jut erről eszembe: az első szintén egy Feldmár-vízió. Képzeljünk el egy eredetfát, ahol minden ember össze van kapcsolva, és minden nőből nők és férfiak „lógnak ki”, de a férfiaknál mindig lezárul a sor – ők egyedül lógnak, nincsenek tovább bekötve ebbe a szövetbe. A másik Don Juan története, aki úgy állt bosszút az anyján – aki otthagyta őt egy férfiért –, hogy elcsavarta a nők fejét, aztán lelépett. Viszont az is érdekes kérdés, hogy a „csábító férfi” minden esetben talál magának megfelelő számú nőt, holott azt gondolhatnánk, hogy ilyen férfiakkal nem sokan fekszenek le szívesen.

Igen, de ez az attitűd a férfit is frusztrálja, ettől szerintem hosszú távon nem lesz boldog.  

Érdekes kérdés, hogy ki mire használja a szexet: van olyan pár, amely a intimitást ünnepli vele, van, aki hatalmat gyakorol, trófeát, önigazolást gyűjt, és van, akinek bizonyíték kell, hogy szerethető, de ilyen helyzetben a férfi és a nő egyaránt szenved. A nő azért, mert mégsem lesz igazolt, hogy szerethető, a férfi meg azért, mert nem tudta kielégíteni a vágyát, amiért csinálta. Így pedig tovább is megy. Sok férfi azt gondolja, hogy ameddig annyi nőt tud megszerezni, amennyit akar, addig olyan, amilyennek gondolja magát, vagyis szép és erős, de ezt újra és újra ellenőrizniük kell, ahogyan Hófehérke mostohája is nézegette magát a varázstükrében, különben összetörik a saját magukról alkotott kép.  Ilyenkor a nő csak eszköz.

A média a való életből vett férfi példaképek helyett miért az erőszakos, macsó szuperhősöket idealizálja?

A görög mítoszokban is indulatos, vérengző istenek, félistenek voltak a példaképek, és mivel abból a kultúrkörből eredeztetjük magunkat, nincs abban semmi meglepő, hogy például a Marvel-filmek is hasonlók. Ettől függetlenül nem gondolom, hogy a fiúk ezekre a távoli hősökre szeretnének hasonlítani, sokkal inkább egy közelibb példaképet keresnek már kiskoruktól kezdve. Sajnos azonban még mindig sok az olyan férfitársaság, ahol kiröhögik az érzékenységet, az érzékiséget, ezért sajnos szerencse is kell ahhoz,  hogy egy fiúnak legyenek olyan férfiak a környezetében, akiktől megtanulhatja, hogyan legyen férfias, de érzékeny. Reméljük, minél többnek lesz ilyen szerencséje.