Aktuális

„Egyik kezemmel a PowerPointot kezeltem, a másikkal cicát rajzoltam” – lappangó, káros nemi sztereotípiák

Zvolenszky Zsófia filozófus. Kurzusokat, előadásokat tart szerte a világban. Miután a lánya megszületett, vele együtt járt nemzetközi konferenciákra. Az ő történetei nyomán mindennapi valósággá válik, amit úgy nevezünk: nemi szerep.

Zvolenszky Zsófia a nyelvi jelentés és kommunikáció kérdéskörével foglalkozik, az ELTE BTK Filozófiai Intézet tanszékvezető egyetemi tanára. Marie Skłodowska-Curie ösztöndíjjal három évig a Szlovák Tudományos Akadémia Filozófia Intézetében kutatott. Tanulmányi ösztöndíjakkal tíz évet töltött az Egyesült Államokban: a Massachusetts állambeli Mount Holyoke Egyetemen, majd az angol nyelvű Ph.D. programok között világelső New York Egyetemen. „Is a Possible Worlds Semantics of Modality Possible?” című, 2002-ben megjelent írása egyetemi kurzusok olvasmánylistáján szerepelt az MIT-n, a New York Egyetemen, a Northwestern,  Kiotói, Goethe, Karib Szigeteki Egyetemen. Az egyik legnagyobb elméleti nyelvész, Angelika Kratzer 2012-ben megjelent Modals and Conditionals című könyvében külön tárgyalja az úgynevezett Zvolenszky’s puzzle-t. 

Milyen volt a nyolcvanas években gyereknek, kislánynak lenni? Milyennek láttad férfi és nő viszonyát magad körül?

A szüleim mérnökként végeztek, még a főiskolán ismerkedtek meg. A húszas éveik közepén házasodtak össze, és alapítottak családot Siófokon. Történetekből tudom, hogy édesapám a megszületésemkor oroszlánrészt vállalt a gyerekgondozásban. Főzött, pelenkázott, de ez munkavállalási kényszer miatt hamar megváltozott, így se nekem, se a két húgomnak nincs róla ilyen emlékképünk. Voltak dolgok, amik – emlékszem – már gyerekként szöget ütöttek a fejembe. A lépcsőházunkban sok orvos lakott, és amikor azt láttam kiírva (fiktív példát mondok), hogy „Dr. Kiss Henrik, dr. Kissné dr. Horváth Anna”, akkor rácsodálkoztam, hogy ha egy orvos férjezett nő, akkor milyen rettenetesen komplikált tudatnia a világgal, hogy ő a saját jogán is doktor szemben azzal, hogy a férjének ez milyen egyszerű.

Foglalkoztatott, hogy körülöttem mindenki, aki házasságban élt, „-né” volt. Kivéve az anyukámat, akit Kovács Klárának hívnak. Édesanyám nem volt harcos típus, de voltak határozott elképzelései, és szembe mert menni konvenciókkal akár a megbélyegzés árán is. Ami elő is fordult, például gyakori, pikírten megfogalmazott feltételezés volt – postás, tanár, kórházi ápoló mondta –, hogy a húgaimmal házasságon kívül születtünk. Amikor néhány hónapos terhes volt velem, komplikációk adódtak, és az orvosok úgy álltak hozzá, hogy „kikaparjuk – nem is baj, ha nem lesz ebből semmi, hiszen úgyis leányanyáról van szó”. Ma csóváljuk a fejünket ezen az anekdotán, de azért egy nőnek nem lehetett könnyű megélnie azt, hogy csak azért, mert nincs „asszonyneve” vagy mert házasságon kívül vállal gyereket, morálisan másodrendű kategóriába sorolják. Tudtam, hogy az identitásom része, és nagyon radikálisnak, az önképemet felforgatónak tűnt, hogy egy ponttól kezdve másvalaki nevén éljek tovább.

Zvolenszky Zsófia

Zvolenszky Zsófia (Fotó: Neményi Márton)

A házasság erős identitásképző tényező a mai napig.

Abszolúte így van. Amíg az enyém tartott, nekem is az volt. Visszanézve már másképpen látom ezt, és szeretném, ha a kislányom önképe olyan lenne, hogy nem egyfajta kiteljesedésként, mindenféle kompromisszumot megérő abszolútumként várná a házasságot. Megfelelő partnerrel fantasztikus lehet a hosszú távú párkapcsolat, de egy nőnek nehéz ma olyan férfit találnia, aki a társadalom-adta helyzeti előnyeivel nem él vissza, és egyenlő félként kezeli a barátnőjét, feleségét.

A társadalom mintha a boldogság minimumfeltételének látná a házasságot – a gyermekvállalás mellett.

Mármint a nők esetében. Bírálják, kevésbé sikeresnek tartják azt, aki egy bizonyos életkorban nincs hosszú távú párkapcsolatban vagy azt, akinek nincs gyereke. Öntudatlanul is ezt éreztetik vele – általában ártatlannak tűnő, ám sokszor bántó kérdések formájában. De ha egy férfi negyven-ötvenévesen még nem nős, attól még nem gondolják, hogy nem tart ott, ahol kellene, hogy nem teljes értékű férfi, hogy valami nincs rendben vele.

A nőnek gratulálnak, amikor kiderül, hogy megkérték a kezét, a férfiak viszont sokszor kapnak vicceskedő megjegyzéseket, melyek szerint „igába hajtották a fejüket”.

Mintha a férfinak egy csapás lenne, amibe belerángatták, a nőnek viszont dicsőség; kitüntetett státuszba emelték. Már a lánykérés is egy gesztusként tűnik fel a férfi részéről, miközben a nő eszköztára behatárolt: a hagyományok szerint ő nem deklarálhatja nyíltan a szándékát, és egy sor más párkapcsolati helyzetben sem kezdeményezhet. Ezzel azonban a társadalmi megítélés és a szokás a férfi kezébe „jobb lapokat” ad a párkapcsolati játékban.

Egy jól működő, felvilágosult, egymást partnerként kezelő párról ez lepereg, nem?

Tudat alatt mindenkire erősen hat, amiket gyerekkorunk óta hallunk, rám is, a mai napig. Nehéz egy nőnek ténylegesen – legbelül, szívből – elfogadnia, hogy teljesen rendben van, ha nem főz a férjének; pedig ez abszolúte vállalható döntés a mai világban. És még nehezebb sokszor egy férfinak valóban – legbelül, szívből – elfogadnia, hogy teljesen rendben van, ha a felesége úgy dönt, hogy nem tálal neki házi készítésű vacsorát. Már ebből a leírásból is kitűnik, milyen ellentétes irányú erők, hatások munkálnak férfiakban és nőkben: „a feleség főz a férjnek” szófordulat már eleve ad egy szereposztást, ahol a nő kiszolgálja a férfit, a férfi pedig elvárja ezt. Miközben a hagyományos férfiszerepről – hogy eltartja a családot – nem úgy gondolkodunk, hogy a férfi ezzel kiszolgálná a családját.

Ez azt üzeni a felnövő férfigenerációnak: a mosogatás az édesanyád dolga, amíg gyerek vagy, és a feleségedé lesz, amikor felnősz; mindezt fiúként, férfiként jogod van elvárni. Nagyon nehéz innen váltani egy igazságosabb, egyenlőbb felállásra. Sokat halljuk azt is, hogy a gondoskodás női attribútum. Lehetsz űrhajós, régész, rendszergazda, akármi, de mellette a gondoskodás is a te feladatod. Például a gyermekgondozás vagy a betegápolás – legyen bár szó a házastársunkról, a szüleinkről vagy a házastársunk szüleiről.

Egyfelől abból, hogy hagyományosan női erénynek tekintjük a gondoskodást, egyáltalán nem következik, hogy férfiaktól ne várhatnánk el. A gondoskodás képessége bennük is ott van; konstruktívabb volna támogatni őket abban, hogy ezt nagyobb számban és hatékonyabban gyakorolják is, mint a férfiasságukon, a párkapcsolatukon heccelődni, amikor mondjuk, betelefonálnak, hogy a bárányhimlős gyerek mellett ma ők maradnak otthon.

Másfelől a gondoskodás korántsem azonos az önfeláldozással. Nevezzük fenntartható gondoskodásnak azt az egészséges formát, amikor a gondoskodó a saját szempontjaira is figyel, és azokat fésüli össze a környezetében élő emberekével. Ha például az addig gondoskodó nő betegszik meg vagy kerül nehéz helyzetbe, akkor ő is joggal várhat odaadó, elkötelezett gondoskodást a férjétől, az élettársától.

Én úgy látom, hogy egyre többen vannak, akik értik ezt. Nálunk az óvoda, a játszótér tele van apákkal.

És látod, te is jobban észreveszed, elismered, miközben ugyanezekért egy nő jellemzően nem kap semmilyen dicséretet, méltatást. Fel sem tűnik. Ráadásul sok szó esik arról, hogy a gondoskodási feladatokat férfiak is magukénak érzik, azonban tettek szintjén ez mégsem valósul meg. A szavak pedig csak szavak. Tagadhatatlanul változnak a dolgok – de sajnos ha megkaparjuk a felszínt, akkor még mindig eléggé lassan. Az otthoni, láthatatlan logisztikai feladatok oroszlánrészét a legtöbb családban még mindig a nők viszik. Például a játszótéri uzsonnás és pelenkázótáskát akkor is többnyire az anya pakolja be, ha történetesen az apa vállalja a játszóterezést. És a gondoskodásnak ez a kevésbé látványos, logisztikai dimenziója nagyon kiterjedt.

Mit gondolsz arról az aggodalomról, hogy ha megerősödnek a nők, akkor az gyengévé, nőiessé teheti a férfiakat?

Rég rossz, ha az, hogy valaki öntudatosabb, másnak káros. A nők végül is nem a férfiak rovására erősödnek, hanem felzárkóznak melléjük a jogaik, elvárásaik tekintetében. Aki talajvesztettnek érzi magát ettől, az sokszor valami más lelki konfliktusban őrlődik, amellyel érdemes – maga és a környezetében lévő nők, gyerekek érdekében is – célzottan, elszántan foglalkoznia. Ami meg a férfiak változásait illeti: ha ők empatikusabbak lesznek, ha hatékonyabban fejeznek ki érzelmeket, ha közös feladatként kezelik a gyerekek gondozását, a háztartást, a családi életet, attól nem nőiesebbek, hanem emberibbek, szerethetőbbek, jobb társak, és – az én szememben – férfiasabbak lesznek.

Érdekes, hogy férfiaktól nem szokták megkérdezni, hogyan egyeztetik össze a családi életet a karrierrel.

Már a kérdés is a nőkkel szembeni aszimmetrikus és igazságtalan elvárásokat tükrözi: ők a család, háztartás hátrányára nem választhatják a karrierjüket. Erre ráerősít, hogy a párok jó részénél a férfi eleve idősebb, mint a nő, ezáltal jellemzően előrébb tart a karrierjében, többet keres. Így ha neki adódik olyan munkalehetősége, ami a társtól nagy áldozatot igényel, sok nő meg is hozza az áldozatot, sőt ezt el is várják tőle. Ő költözik a férfival, ő szorítja háttérbe, akár föl is adja a karrierjét. Ez pedig tovább növeli a különbséget kettejük közt a szakmai előrehaladásban, még az előtt, hogy gyerekük születne.

Az már inkább munkaerőpiaci gond, hogy egyes, rendszerint férfiak által dominált, magasabb presztízsű hivatások jobbára nehezen egyeztethetők össze az otthoni életben való érdemi részvétellel. A mai szocializáció mellett azonban alapvetően csak a férfiaknak van kilátásuk arra, hogy a másik fél elfogadja ezt, és náluk sokkal több feladatot vállaljon.

De mi van akkor, ha egy nő mondjuk kardiológusi pályát választ? Akkor szinte lehetetlen társat találnia, általában kompromisszumot kell kötnie a párkapcsolatban, a gyerekvállalásban; és ha lesz is társa, akivel családot alapít, ez az út elszomorítóan gyakran a nő bűntudatával és a férfi sértett önérzetével van kikövezve. Szemléletváltozás kell ahhoz, hogy a nő és a férfi is merje azt gondolni: mindketten választhatják az aszimmetrikusan gondoskodó házastárs szerepét, és ez a vállalás egyik nem számára sem jelent alárendelt szerepkört.

Sok nő karrierje pedig a gyermekgondozási időszakban törik meg erősen, hiszen ha több gyerek születik, akár hat-nyolc évre is parkolópályára kerülhet az otthon maradó szülő. És bár az anyatejes időszak után gördülékenyen meg lehet oldani, hogy az apa maradjon otthon, Magyarországon ezt jórészt mégis az anyák vállalják.

Tekintve a juttatások összegét, nem mondhatjuk, hogy ennek megvan az ellentételezése azzal, hogy ezekben az években a férfi többek eltartását vállalja?

Ez korántsem kompenzálja azt, hogy a nő évekre kiiratkozik a karrierjéből. A hátrány akkor lesz a legszembetűnőbb, ha esetleg válásig jut a dolog. Tény, hogy a vagyon osztódik, a gondoskodás azonban nincsen beárazva. A nő addig „otthon volt a gyerekekkel”. Az ő keresőképességén általában még tíz-húsz évvel a válás után is érezhető a gyerekneveléssel töltött évek kiesése, miközben a férfi keresőképességét nem befolyásolja a gyerekvállalás. A tetejébe sokan kimutatták, hogy akár egyetlen kisgyerekkel otthon lenni, és közben a háztartást ellátni kimerítőbb, mint az átlagos munkahelyi munka.

Az igazi probléma azonban az, hogy ha már gyerekek vannak, két azonos szintű karrier nehezen vihető párhuzamosan, és ezért a munkáltatók is nagyban felelősek. Olyan elváráskeretre lenne szükség, amely összeegyeztethető az élet egyéb részeivel, akár nő, akár férfi a munkavállaló. Aki napi 12-16 órát dolgozik, hosszú távon nem lesz jó munkaerő (bármennyi áldozatot hoz is közben az élettársa), kivált, ha ez otthon feszültséget szül. Jó lenne, ha a családalapításra és a kapcsolódó gondoskodásra fordított időt a a munkáltató nem rizikófaktorként, hanem az élet velejárójaként kezelné, férfinál-nőnél egyaránt.

A két feladatkör összeegyeztetését te sajátosan oldottad meg. Sok konferencián lehetett úgy látni, hogy veled volt a pici babád.

Amikor én szültem, 2013-ban, már folyt egy intenzív párbeszéd arról, hogy a gyerekvállalásnak akkor is bele kellene férnie egy nő akadémiai karrierjébe, ha az élettársa is hasonló pályán dolgozik. Mivel épp új kutatási témák kezdtek el foglalkoztatni, és végre szabadabban utazhattam, mint amikor egyetemi kurzusokat tartok, kollégáim tapasztalatait, tanácsait meghallgatva arra gondoltam: kötetlenebb munkaidőmet kihasználva próbálom együtt folytatni a kettőt. És működött. Olivia egyéves koráig volt velem otthon és úton, azután állami bölcsődébe járt, de továbbra is jószerével havonta utaztunk külföldre. Örülök, hogy ennyi közös élményről tudok neki mesélni, képeket mutatni most, hogy kevesebbet utazunk külföldre.

Azért nem lehetett egyszerű.

Hát nem. Emlékszem, Dubrovnikban például több száz lépcső volt a szállás és a konferenciahelyszín között, ezért komplett harci tervre volt szükség ahhoz, hogy az akkor tíz hónapos Oliviát és az összes babacuccát közlekedtessem (többször olyan zivatar kapott el, hogy térdig gázoltam az esőben), és persze nem túl sokat aludtam. De néha olyan helyzeteket oldottam meg, hogy magamat is megleptem. Torontóban (Olivia két és fél éves volt) az előadásom közben egyik kezemmel a PowerPointot kezeltem, a másikkal cicát rajzoltam (az utóbbit észre sem vette a közönség).

Nem kaptál rosszalló pillantásokat?

Csak párszor. Támogatásból sokkal többet, és tény, hogy ehhez a szervezők, résztvevők rugalmassága is kellett.

Ekkor még férjnél voltál…

A volt férjem alkotmányjogász, ő is sokat dolgozott akkor. Segített egyes dolgokban, de a gyerek és a háztartás körüli teendők zöme rám hárult.

A  „babás lét” speciális élethelyzet. Korábban érezted-e a szakmádban hátrányát annak, hogy nő vagy?

Szerencsém van a munkahelyemmel, az ELTE BTK Filozófiai Intézetével, itt rengeteg támogatást kaptam (feladatomnak és felelősségemnek is érzem, hogy továbbvigyem ezt; fiatalok lehetőségeiért lobbizom, segítem a pályafutásukat, támogatom, mentorálom őket, különösen a nőket).

De ez nem jelenti azt, hogy ne tudnám, milyen, amikor szakmailag hátráltatom magam, vagy mások teszik ezt meg velem. Fiatalkoromban, amikor még nem fejeztem be a doktorimat, kötelességtudatból, interiorizált elvárások nyomán magam vállaltam aránytalan mértékben amolyan „irodai házimunkát”. Étellel-itallal, takarítással kapcsolatos teendőket, szervező, támogató háttértevékenységeket, amelyek az önéletrajzban persze nem jelennek meg.

Az analitikus filozófia még a filozófián belül is olyan terület, ahol kimondottan kevés a nő, ezért amikor ásványvizet kellett hozni, beállítani a vetítőt, beszedni a regisztrációs díjakat, általában nekem mint legfiatalabb nőnek, plusz a szintén nő adminisztrátoroknak szóltak. Vagy magamtól is ugrottam, mondván, nem nagy dolog, megcsinálom. Aztán egy ponton rájöttem, hogy ha engem látnak lóti-futiként, azzal aláásom a szakmai megítélésemet. És van egy olyan, igazságtalanságokat bebetonozó optikája is ennek, hogy a dolgok rendje szerint az  „irodai házimunkát” is a nők végzik. Így ha ma konferenciát szervezek, mindig felkérek férfi kollégákat szövetségesnek, hogy az „irodai házimunka” látható részét vállalják át. De volt úgy is, hogy visszaszóltam: „egyetlen nőként hadd ne én legyek az, aki a kávét intézi”. Mivel szakmailag előrébb tartok már és kedvesen adom elő, elfogadják tőlem.

Fiatalabb koromban az is előfordult, hogy adminisztratív munkatársnak vagy hallgatónak néztek – sokkal inkább, mint a hasonló korú férfi kollégáimat. Ennél súlyosabban érintett, amikor egy hatvanfős szakmai összejövetelen az egyik kari vezető úgy említette a jelen lévő férfiakat, hogy intézetigazgató úr, docens úr, a HÖK-elnököt (aki pedig egyetemi hallgató) úgy, hogy elnök úr; mi, nők pedig adjunktusként, docensként „Zsófiák” meg „Krisztinák” voltunk. Nagyon fel voltam háborodva, és károsnak gondoltam ezt, különösen, hogy delegált hallgatók és kollégáim is hallották. Mégiscsak a 21. században élünk! Ma, 45 évesen, egyetemi tanárként, már szóvá tenném, még akkor is, ha megkapnám, hogy érzékenykedem, vagy nem vagyok jó csapatjátékos. Vagy ha mást érne ilyesmi, melléállnék, főleg, ha fiatalabb, mint én. Az én környezetemben 2008-ban nem voltak ilyen emberek.

„Egyetlen nőként hadd ne én legyek az, aki a kávét intézi” (Fotó: magánarchívum)

Nem is szóltál senkinek?

Utána magasabb beosztású férfi kollégának elmondtam, hogy ez bántó és tarthatatlan; kértem, négyszemközt beszéljen a vezetővel. Azt mondta, érti, de higgyem el, hogy az illető csak joviális akart lenni, szimpatizál velem. Olyasmi ez, mint mikor azt mondják neked: „Ugyan már, vedd bóknak!” Csakhogy ez nem bók, ez diszkrimináció, és az érintett szakmai megítélését ássa alá.

A vezetői szimpátiát és a bókot említetted. Lett volna okod felszólalni a #MeToo mozgalomban?

Kinek ne lenne… Velem is előfordult, hogy egy konferencia utáni sörözésen egy kollégám megfogdosta a combomat, átkarolt, próbált megcsókolni. Nem kértem ki magamnak, csak próbáltam lefejteni magamról, mert annyira sokkolt, és mert nem akartam botrányt okozni. Az asztaltársaság többi tagja, mind nálam jóval idősebb férfiak, lefagyva, zavartan ültek.  Egy dolog volt feldolgozni a zaklatást, a tárgyiasítást, de azt már sokkal nehezebb, hogy mások nem állnak melléd, noha magasabb beosztású férfi kollégaként nekik nem kerülne sokba. Én szemtanúként kötelességemnek tartom, hogy kiálljak a diszkriminációt, zaklatást, bántalmazást elszenvedett emberért. Különösen akkor, ha az övénél előnyösebb a pozícióm.

Mit gondolsz, mi az oka a hallgatásnak?

Úgy tippelem, a status quo – nem feltétlen tudatos – fenntartása. Sokan (férfiak, nők egyaránt) úgy érzik, ők nem érintettek, így nem feladatuk a felszólalás, kényelmesebb hallgatniuk. Így azonban a zaklató is azt a visszajelzést kapja a közösségtől, hogy elfogadott a nőkkel szembeni viselkedése és minden marad úgy, mint korábban. E helyzetben passzívnak lenni nem semleges, hanem káros.

Amikor a #MeToo mozgalom tetőzött, egy idő után férfiaktól lehetett olyat hallani, hogy „én már fel sem merek venni egy vonzó nőt munkatársnak, nehogy félreértse, ha rá találok mosolyogni, vagy bókolok neki”. Lássuk be, ez burkolt fenyegetés nők irányában: ha sokat ugráltok, nem lesz állásotok. És közben a beszélő magát állítja be áldozatnak. Az ilyen alattomos, manipulatív, csúsztató, torzító kommunikáció sajnos egyre több teret kap a közbeszédben, párbeszédekben. Érdemes jobban tudatosítanunk, megértenünk, milyen hatalmi játékról van itt szó. E téma filozófiai szakirodalma egyre kiterjedtebb, kollégáimmal közös kutatás keretében foglalkozunk vele.

De a szexuális bántalmazás mellett létezik fizikai, érzelmi, verbális és gazdasági is. Közös jellemzőjük az, hogy a bántalmazónak torzult jogosultságtudata van: ő jobban számít, többhöz van joga, mint a másiknak – ezzel altatja el a lelkiismeretét. Persze nem minden bántalmazó férfi, és nem minden áldozat nő. Ám a társadalmi keret, amiben fiúk és lányok felnőnek, ma olyan, hogy a férfiak között sokkal nagyobb arányban vannak torzult jogosultságtudatúak és bántalmazók, mint a nők között. Az áldozatok között pedig még nagyobb arányban vannak a nők. Az arányok alakulásába az is belejátszik, ha a fiúknak, lányoknak azt üzeni a társadalom: a feleség dolga, hogy „kiszolgálja” a férjét.

Gyakorta látok olyan előítéletes kommunikációs formákat, amiket az egyik fél sérelmez, a másik viszont ártatlannak tart. Esetenként magam is hajlok arra, hogy az illető nem látja alacsonyabb rendűnek a nőket, csak rosszul kommunikál, kötik a rutinok…

Én nem értékelném túl a szándékot, mert itt a kimenetel a lényeg. Kevéssé számít, hogy valaki miért viselkedik úgy, ahogy, ha a másik attól megalázva érzi magát, kárt szenved. És persze mindig lehet belátóan reagálni, ha akaratlanul bántottunk meg valakit, ez mindenkivel előfordulhat: „Sajnálom, hogy ezt megalázónak élted meg; értem, miért, és hidd el, nem állt szándékomban megbántani. A jövőben figyelek erre.” A felmentési kísérletekkel a zaklatási esetek kapcsán pedig az a baj, hogy ha a – jellemzően férfi – elkövető iránti empátiára helyezik a hangsúlyt (és ez gyakran előfordul), óhatatlanul az áldozat rovására teszik, hisz ő (és a hasonló helyzeteket megélő áldozatok, főként nők) joggal érzik úgy, hogy relativizálják, batagellizálják a traumájukat.

Szóval kávét nem főzöl, de legalábbis nem automatikusan. Ahhoz hogy állsz, ha előreengednek az ajtóban?

Semmi bajom az udvariasság egymásra figyelő, empatikus formáival, sőt. Én is előre engedem azt, akinek mondjuk tele van a keze. Vagy szívesen átadom a nehéz csomagomat, ha valóban segítő szándékkal kérik el, nem lekezelően, leereszkedően. Ha nem azt kérdőjelezik meg, hogy képes lennék egyedül is megoldani a dolgot, csak úgy vélik, a segítségükkel könnyebb.

Akkor te sem akarsz nőkből férfiakat csinálni, és fordítva, vagy épp „eltörölni a nemeket”, ahogy hallani szoktuk.

Nem, egyik sem áll szándékomban, már csak azért sem, mert nem világos számomra, hogy mit is jelentenek ezek a vészjósló felvetések. Én például párkapcsolati keretben azt találom vonzónak, ha a férfi férfinak érzi magát mellettem, én pedig mellette nőnek érzem magam, és ez például tükröződik abban, ahogyan szólítjuk vagy átkaroljuk egymást. Ez pedig összeegyeztethető azzal, hogy a másik egyenlő félként kezeljen, és gondoskodó szerepekben ne érezze magát kevésbé férfinak. De én itt kizárólag magamról beszélek. A nők sokfélék, ahogy a férfiak is.

Annak idején, amikor még csak készültél a doktoridra, voltak nők a példaképeid közt?

Filozófusok közt nem. Nyelvészek közt inkább, Barbara Partee, Angelika Kratzer, és az egyik témavezetőm, Szabolcsi Anna. A filozófiakurzusaim olvasmánylistáján szinte kizárólag férfi szerzők szerepeltek, velük kapcsolatban sokáig úgy éreztem, interpretálhatom ugyan e nagy gondolkodókat, de nem vitatkozhatom velük egyenrangú kollégaként. Amit férfi évfolyamtársaim szerintem nem gondoltak. Persze voltak a filozófiában nagyot alkotó nők is, de meglehetős ellenszélben dolgoztak, és ez – teljesen érthető módon – többüket bántotta, elégedetlenné tette, így azonban még nehezebben fogadta be, ismerte el őket a szakmai közeg, ezzel igazságtalanságot igazságtalanságra halmozva. A később világhírű amerikai logikus, Ruth Barcan Marcus, például a negyvenes években a „leánykori nevén” jelentetett meg cikket a később róla elnevezett Barcan-formuláról; amikor azonban a vezető logika szaklap főszerkesztője megtudta, hogy férjhez ment, megkövetelte, hogy a továbbiakban az „asszonynevén”, Marcusként, publikáljon. A négygyerekes családanyát komoly szakmai hátrányok érték a hatvanas évekig, amikorra eredményeit végre széles körben elismerték.

Ma már ha egy nő bizonyított a szakmában, onnan nyert ügye van? Vagyis a helyén kezelik a teljesítményét?

Fontosabb kérdés, hogy nehezített pályán jut-e odáig. Tegyük fel, ott van két könyv, az egyiknek férfi a szerzője, a másiknak nő, és mindkettő adekvát alap arra, hogy az illető habilitáljon. Ha csak ezt a szintet nézzük, azt gondolhatjuk, itt már nincsenek komoly hátrányok (bár még akadnak). Csakhogy: ugyanolyan esélyük van-e megfelelő presztízsű kiadótól szerződést kapni? Ebben ugyanis számít addigi munkáik megítélése, az, hogy milyen konferenciákon adtak elő, milyen szaklapokban publikáltak, és kik, hányszor idézik őket. Itt már kimutathatóan nem egyformák az esélyek, még ha a diszkrimináció nem is feltétlenül szándékos.

Velem a mai napig előfordul, hogy ha előadót akarok meghívni, tovább tart, amíg eszembe jutnak az adott témában jelentős nők. Épp ezért tudatosan koncentrálok rájuk. Igyekszem ellensúlyozni a mindannyiunkban munkáló implicit biast (ezt implicit/rejtett/mögöttes elfogultságnak, részrehajlásnak, de előítéletnek is szokták fordítani) nemcsak a nőkkel, de más alárendelt csoportok tagjaival szemben is.

Zvolenszky Zsófia (Fotó: Neményi Márton)

Hogyan fest ez a gyakorlatban?

Ötödik éve vezetem az analitikus filozófia doktori programot. A doktori védéseknél szabályok kötik meg az öttagú bizottság összetételét. Azt már én vezettem be, hogy minden bizottságban kell lennie legalább egy nőnek, aki nem a titkári teendőket lát el. Egyszerű szabály, de nem egyszerű megvalósítani. Egy nyilvános védés bizottságánál az ilyen megkötés segít semlegesíteni a nőkkel szembeni előítéleteket (gátolja például az eléggé bántó viccelődéseket arról, hogy akkor a titkárt hívjuk „titkárnő”-nek).

Ha konferenciát szervezek, akkor is azt az elvet képviselem (a nemzetközi gyakorlatot követve), hogy a nemek aránya legyen kiegyenlítettebb, akár olyan áron is, hogy a meghívott nők alacsonyabb beosztásúak vagy kevésbé ismertek a férfiaknál. Hosszú távon így lesz inkluzív a szakmai közösség, emellett fontos, hogy a fiatalok lássanak példaképeket. És fontos belátnunk: ezzel nem a nők jutnak előnyhöz a férfiakhoz képest, hanem a nők eddigi, halmozott hátrányainak részleges ellensúlyozásáról van szó.

Mindez nem lesz világmegváltó, ettől nem fognak megváltozni a viszonyok a város, az ország más egyetemein, de én ennyit tudok tenni. És fontos, hogy minél többen tegyünk ilyen lépéseket – a férfiak is – azért, hogy gyorsabban végbemehessenek a változások, amik egyébként már megkezdődtek. (Persze a férfiak megszólalása is akkor hasznos, ha anélkül tudják felhangosítani a nemi esélyegyenlőséggel kapcsolatos üzeneteket, hogy elvennék a szót a nőktől.)

Miért tennék ezt a férfiak? Ezzel nem maguk ellen dolgoznak?

Az esélyegyenlőség kapcsán nem konstruktív ellenségképekben gondolkodni. Mi, fehér, középosztálybeli nők is egész sor előnyt élvezünk más, alárendelt társadalmi csoportok tagjaival szemben, csak bele sem gondolunk. Valójában luxus, hogy nem kell belegondolnunk, mert az, hogy élvezhetjük ezeket az előnyöket, nem fenntartható és nem igazságos állapot. Ilyenkor érdemes – és szerintem kötelességünk is – belátóan, konstruktívan azt mondani, hogy nem kell az előny, lemondunk róla, ha az más csoportok tagjai számára rendszerszintű hátrányt jelentett.

A férfiaknak is nehezebb lesz, viszont eddig mások, a nők rendszerszintű hátrányai árán volt könnyebb nekik. Igen, ez előnyvesztés; mégis jó elfogadnunk, feldolgoznunk – sőt örüljünk neki, mert a társadalom így lesz igazságosabb, befogadóbb, a gyerekeinknek így lesz jobb felnőniük, nekünk így lesz jobb megöregednünk.

Jól gondolom, hogy mint annak idején anyukád, te sem változtattál nevet a házasságkötésedkor?

Jól. Szeretem a nevem (és kötődöm az aláírásomhoz), már azért is, mert egyedi név, senki mást nem hívnak így a világon. Ráadásul jelentős publikációim is voltak már a születési nevemen, mire összeházasodtam. A lányom második vezetéknévként megkapta az enyémet; a családomon belül ő az egyetlen, aki továbbviszi a Zvolenszky nevet. Utóbb visszanézve a kettős vezetéknév annyiból is jó választás volt neki, mert immár egyedülálló szülőként most úgy intézhetem Olivia ügyeit, hogy van közös vezetéknevünk.

Mit gondolsz, milyen élete lesz? 

Biztos vagyok benne, hogy őt is erősen érinteni fogják a nők által manapság megélt hátrányok és előítéletek. A változások jelentősek, de ez lassú folyamat, még sok van hátra belőle.

A cikk eredeti változata National Geographic novemberi lapszámában olvasható.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése