Novák Angéla: „Nem akarom, hogy a közértben transznemű emberként kezeljenek”

Nemrég egy fiatal párt láttam a metrón: két srácot. Pont úgy viselkedtek, ahogy egy heteroszexuális szerelmes pár szokott a metrón: összenevettek, néha megérintették egymást vagy adtak egy puszit. Biztos voltam benne, hogy külföldiek. És valóban: franciául beszéltek. Tudom, hogy hajlamosak vagyunk túl rosszat feltételezni a magyar közhangulatról, de azért kicsit féltettem őket. Arra gondoltam, nem szólt nekik senki, hogy itt ez „nem szokás”. Titkon meg kicsit örültem, hogy nem szólt nekik senki.

Huszonkilenc éve annak, hogy az Egészségügyi Világszervezet (WHO) törölte a homoszexualitást a Betegségek Nemzetközi Osztályozásából. Vagyis melegnek lenni nem betegség többé, nem valami kikezelni való probléma, hanem megélt identitás.

Ennek örömére lett a mai nap a homofóbia, transzfóbia és bifóbia elleni világnap – merthogy hiába a WHO-állásfoglalás, van, aki szerint az azonos neműekhez való vonzódás igenis betegség, mások szerint perverzió, megint mások szerint bűncselekmény. De a „legmegengedőbb” ítélet – „nem természetes” – is téved.

Ennek ellenére még ma is sokakat ér hátrányos megkülönböztetés azért, mert a saját nemükhöz vonzódnak. A „sok” egyébként enyhe kifejezés, hiszen a világ 72 országában törvényellenes a homoszexualitás, ez pedig több mint egymilliárd embert érint.

Igen, ez azt jelenti, hogy börtönbe zárnak valakit olyan tulajdonsága miatt, amivel együtt született. De nem egy olyan ország van, ahol halálbüntetés is járhat ezért. Persze a nyugodt élethez nem elég az, ha a homoszexuális viszony „legális”, hiszen ettől még előfordul hátrányos megkülönböztetéstől a beszóláson át a megverésig minden.

„Nagyon kevés olyan ország van, ahol igyekeznek a teljes társadalmi és jogi egyenlőség elérésére – szól a Transvanilla Egyesület közleménye. – A legtöbb országban transzfób törvények korlátozzák az embereket abban, hogy ne a születési nemük által meghatározott társadalmi normáknak megfelelően viselkedjenek. Van, ahol a helyzet javul, de attól tartunk, ez is csak átmeneti. Máshol évről évre egyre rosszabb. Május 17-én, a homofóbia, transzfóbia és bifóbia elleni világnapon azt kérjük a politika szereplőitől, hogy harcoljanak a szexuális orientáció, nemi identitás és nemi önkifejezés elleni diszkrimináció és az erőszak minden fajtája ellen.”

Fotó: Rozmanitz Gábor

A legerősebb elutasításban a transz embereknek van részük, vagyis azoknak, akiknek nemi identitásuk nem azonos azzal, amilyen biológiai nemmel születtek, illetve azzal, amit a társadalom elvár tőlük (esetleg egyáltalán nem felelnek meg az átlagosnak mondott kategóriáknak), mivel náluk gyakori, hogy az ellentmondás látványos. Így aztán nem csoda, hogy bár az érdekvédelemnek jót tenne, nem sok transz ember vállalja nyíltan önmagát. Van azért ellenpélda: Novák Angéla előadóművész-színésznő az egyik, aki tranzíción esett át, vagyis igénybe vett lehetőségeket azért, hogy testi valója minél inkább kövesse az önérzékelését. Ő sosem titkolta ezt, ugyanakkor nagyon is megérti, ha valaki inkább a rejtőzködést választja.

„Tudomásul kell vennünk, ha valaki nem akar látszódni, mert nem tudja, nem akarja megosztani az életét a nyilvánossággal, esetleg úgy érzi, úgy egyszerűbb elhinnie, hogy ő az az ember, akinek érzi magát, és nem szeretne kérdőjeleket – mondja Angéla. – Ekkor persze meg kell próbálnia úgy élni, hogy a valóság ne derüljön ki, ami tabukat fog köré gyűjteni. A legjobb, ha mi, érintettek minden helyzetben el tudjuk dönteni, hogy szeretnénk-e látszani vagy sem. Az én életemben is megvannak azok a pillanatok, amikor nem akarom, hogy a világ tudja, hogy ki vagyok, és mi történt velem. A párkapcsolataimban mindig közlöm, mert úgy korrekt, de azt nem szeretném, ha a közértben úgy kezelnének, mint transznemű embert. Szeretném elhinni, hogy túl vagyok valamin, ma már az vagyok, ami, és nem egy misztikus, furcsa lény. Én csak egyenesen tudok élni, bár ezt nem könnyíti meg, ha a világ olyasmit sugároz felém, aminek semmi köze hozzám. Például az újságok szexdémonnak titulálnak, vagy valakinek, aki már megérte a férfilétet – egyik sem igaz. De nem fogom tudni senkinek elmagyarázni, hogy én csupán egy nő vagyok, aki minden szinten nő akart lenni, és ezt próbálom a lehető legjobban megélni. Úgy, hogy közben ne keserítsen el a politikai helyzet, a hivatalos szervek hozzáállása, az, amikor problémát okozok neki, vagy hogy  a háziorvosnál még mindig azzal kelljen kezdenem, hogy „de doktor úr, tudja, nekem nincs méhem”, amikor megkérdezi, hogy rendben van-e a ciklusom… Hát ez van, ez a mi életünk, és ebben kell megtalálnunk a boldogságot.”

Angéla hangsúlyozza, hogy ez nem egy elszigetelt kisebbség ügye. „Mindenki érintett. Ha valaki azt gondolja, hogy nincs LMBTQI ismerőse, most elmondom, hogy van, legfeljebb nem tud róla, mert nem osztja meg vele a dolgot, vagy mert ő maga nem akarja látni. Mindannyian érintettek vagyunk.”

Cikkünk elkészülése után derült ki, hogy Magyarország harmadik legfőbb közjogi méltósága, az egyik legbefolyásosabb országvezető úgy véli, az LMBTQ emberek nem feltétlen egyenrangúak másokkal, és törekedni sem kell rá, hogy azok legyenek. Sok olyan megnyilvánulása volt már a magyar kormánynak, amiből erre az álláspontra lehetett következtetni, de ilyen egyértelműen még nem mondta ki senki. Cikkünket valójában újra kellene írnunk, mert nagyobb a baj, mint gondoltuk.