„Minden napot csak úgy lehet túlélni, ha azt hazudom magamnak, hogy Dávid elment iskolába, és majd jön haza délután”

18 500. Ennyi fiatalkorú eltűnését jelentették hivatalos szerveknél a tavalyi évben Magyarországon. Nagy részük pár nap alatt, kisebb részük pár hét után hazajut. De van évente egy-két fiatal, aki évek múlva kerül csak elő – vagy talán soha. Ma, az eltűnt gyermekek világnapján Ackermann Dávidra, a tizennyolc évesen Budapesten eltűnt fiúra is gondolunk: sorsa nem múló figyelmeztetés minden családnak.

„Minden héten hozok haza fehér rózsát, hogy a fényképe mellé tegyük. Lola már az ajtóban átveszi tőlem a csokrot, és beviszi a feleségemnek.”
Ackermannék kutyája, Lola barátságosan köszönt az ajtóban, majd ahogy beszélgetni kezdünk, ő békés szendergésbe süllyed. Dávid szülei mesélik: a fiúnak volt egy saját kutyája, egy pár hónapos golden retriver. Amikor egyik napról a másikra eltűnt, mindennap elvitték magukkal a kutyát a Margitszigetre, könyörögtek neki, hogy szagoljon meg mindent, amit csak tud, hátha legalább ő a fiú nyomára bukkan. Dávid szeptemberben tűnt el, kutyája pedig fiatal kora ellenére októberben elpusztult. A család novemberben vette Lolát, hogy ha Dávid hazajön, akkor egy kutya is várja. Azóta ő is megöregedett. Tízéves lett, együtt öregedett a szülőkkel és azzal a tehetetlenséggel, hogy Dávidról azóta sincs semmi hír.

Dávid édesanyja az eltűnéskor befogadott kutyával

„Május 25-e az eltűnt gyermekek világnapja, 26-án van Dávid születésnapja, most lesz 28 éves, Jolika születésnapja pedig 28-án lesz. Azóta fiunk minden szülinapját úgy töltjük, hogy meggyújtunk egy gyertyát, és Lolát simogatjuk. Nélküle nem élnénk túl ezeket a napokat.”

Ahogy édesapja fogalmaz: Dávid csibész volt, de jó gyerek. Befejezte a középiskolát, és épp megkezdte a képzését környezetvédelmi szakirányon. 2009. szeptember 11-én barátnőjével a Margitszigetre ment, a társaság többi tagját nem ismerte. Hagyott egy cetlit a szüleinek, amin azt írta: este jön. Nem így lett. Ahogy azóta összerakták a képet: este háromnegyed 8 körül együtt indultak hazafelé. A társaság egyik része a villamosmegállóban vette észre, hogy Dávid nincs meg. Soha többet nem látták.

Tárcáját irataival másnap reggel egy rendőr találta meg a szigeti körzeti megbízotti iroda előtti padon sértetlenül, telefonja, széthullott állapotban egy hajléktalanhoz került, aki továbbadta egy társának. A tanúvallomások ellentmondásosak, szülei pedig azóta küzdenek, hogy kiderítsék az igazságot. Még azt is tudják, hogy aznap hány óra hány perckor nyugodott le a nap. De a legfontosabb bizonyosságot tíz év alatt sem sikerült megszerezniük.

Az utolsó fotó Dávidról

„Első pillanattól kezdve kerestük a lehetőségeket, hogy egyre nagyobb nyilvánosságot kaphasson az esete. Az emberi természet olyan, hogy a rosszat igyekszik minél előbb elfelejteni. Ha valaki nem érintett, az gyorsan elfelejt egy nevet. De ha folyamatosan a nyilvánosság előtt tartjuk az ügyet, akkor talán nem sikkad el. Van, hogy teljesen idegen emberekkel való beszélgetéseim során kiderül, hogy ismerik a fiam történetét. Nemcsak hogy lehet a reménybe kapaszkodni ennyi idő után, hanem egyszerűen muszáj. Amíg nem tudunk róla valami biztosat, addig csak ez marad. Amikor megreccsen a szekrény éjjel, felugrok, hogy végre itthon van a Dávid. 

A legrosszabb bizonyosság is jobb, mert a bizonytalanság megöli a lelket.”

A rendőrség profilalkotó programot használ eltűnt személyek keresésekor, amelybe 2600 kérdés alapján viszik be az adatokat. Bárki bármit mondott Dávidról, azt rögzítették, és az alapján kiderült: szinte kizárt, hogy önszántából tűnt el. Édesanyja másnap, szombaton bejelentést tett a rendőrségen, de még csak jegyzőkönyvet sem vettek fel, közölték vele, hogy jöjjön vissza hétfőn.

„Ó, anyuka, várjon, két hét is beletelik, mire egy kamasz hazakerül!” – közölték velem. Mondtam, hogy a mi fiunk ilyet biztosan nem csinál, kértem, hogy segítsenek, mert valami nincs rendben. Egész hétvégén kerestük, mindent kiplakátoltunk, de még hétfőn is csak annyit tettek, hogy felvették a jegyzőkönyvet, és lefotózták a fényképét, amit vittem. Akkoriban még nem volt Facebook, úgyhogy az Iwiw-et használtuk az ismerősök felkutatására, a barátok segítségével pedig többször átfésültük az egész szigetet. A vecsési polgárőrség volt szinte az egyetlen, aki valamit is tett értünk: keresték velünk, plakátoltak, nagyon sok címet megtudtak nekünk, és eljöttek velünk megnézni a helyszíneket. Az ő segítségükkel tudtuk meg egyáltalán, hogy Dávid barátnője hol lakik, akivel együtt volt azon az estén.

József és Jolika minden nyomot végigjárt, minden érintettel személyesen beszélt. Magánnyomozót fogadtak, és minden négyzetméterét átvizsgálták a területnek, ahol Dávid utoljára lehetett. Szinte mindennap kimentek, figyelték, hogyan sötétedik, kik mozognak a környéken.

„A barátnője, Ági, tőlünk tudta meg, hogy Dávid aznap este nem ment haza. Otthagyták valahol, Áginak pedig fel sem tűnt. A villamosmegállóban egy olyan fiú vette észre, hogy Dávid már nincs velük, aki csak aznap este ismerkedett össze vele. A barátnője soha többet nem keresett minket. Elmentünk hozzájuk, és megkértük az édesanyját, hogy legalább hívja fel, és telefonon hadd kérdezzünk tőle pár dolgot. Hangos volt az édesanyja telefonja, így hallottuk, hogy Ági első mondata ez volt: „Tele van a tököm ezzel az üggyel”.

Mi viszont, amíg nem tudunk róla valamit, addig nem adjuk fel. Mindig azon gondolkodunk, hogy vajon mi az, amit nem néztünk meg? Mi az, amit kihagytunk? Biztos, hogy a rendőrség rendesen kihallgatta azokat, akik nekünk gyanúsak voltak? Érdekes, hogy volt egy gyanúsított, akinek egyetlen kérdést tettek fel, hogy ismerte-e Dávidot. Ő nemmel felelt, és ennyi volt a kihallgatás. A barátnője, Ágnes kihallgatási jegyzőkönyvét a mai napig nem kaptuk meg, hiába kértük.

Ackermann József és felesége

Ahogy József fogalmaz, a rendőrség általános hozzáállása egyszerűen felháborító volt. Azt is csak mellékesen tudták meg, hogy fiuk iratai már másnap előkerültek. Mikor több héttel az eset után még szinte semmi sem történt az ügyben, a szülők írtak egy levelet az országos rendőrfőkapitánynak, ezután kezdett el elsőbbséget kapni az ügy. Október végére sikerült elérni, hogy szonárral átnézzék a Dunát, de azt is csak a Parlamentig.

„Ha átlagosan 6 kilométer per órával folyik a Duna, akkor könnyen kitalálható, mennyi értelme volt az egésznek október végén. Senki nem tud semmit, azt mondják, hogy bármi megtörténhetett. Vannak momentumok, amiknek nem értjük, hogy miért nem néztek utána. Még tíz évig nyitva marad az akta, de nemrég történt, hogy elküldtem a rendőrségnek egy videót, amit egy hölgy készített egy rosszul kinéző fiúról a Hős utcánál, és bár nem volt jó a felvétel, de akár Dávid is lehetett volna az. A rendőrök azt mondták, hogy utánajárnak, és majd értesítenek. Azóta is várom a telefont. Több mint egy éve.”  

Maga Jolika sem tudja, milyen hírre várnak, de azt tudják, hogy bármi is legyen az, várniuk kell rá. Még tavaly novemberben is újabb információval kereste meg őket egy oroszlányi nő: állítólag látta Dávidot két lánnyal vonatra szállni.

„Ilyenkor egyszerre leszel feszült, izgatott, azonnal mennél, nyugtalan vagy, forog a világ, hogy hátha tényleg ő az. Mennénk, bár azt sem tudjuk, hová. Iszonyú bizonytalan érzés. Kértük a hölgyet, aki azzal hívott fel bennünket, hogy láthatta Dávidot, hogy amint tud, menjen be a helyi rendőrségre bejelentést tenni, mert ők csak akkor intézkedhetnek. Hétfő reggel bement, ahol egész délelőtt váratták, majd szinte kikérték maguknak, hogy mit képzel, ez egy nyolc-kilenc éves ügy. Jegyzőkönyvet sem vettek fel, elküldték. Csak a felháborodott levelünk hatására több nap elteltével kezdtek el intézkedni. A hölgy maga nyomozta ki, hogy a MÁV szerelvényein lévő kamerák felvételeit 30 napig megőrzik. De hat hónap alatt nem tudták megnézni, majd később már azt mondták, hogy nem is működtek.”

„Lassan tíz éve az a dolgom, hogy vigyázzak a feleségemre, és életben tartsam”

Józseféknek van egy másik fiuk is: Dávid bátyja, Gergő. Ő nem szívesen beszél arról, ami velük történt, de még így, harmincnégy évesen is rányomja az életére a bélyegét. A szülők minden interjú alatt meghalnak egy kicsit, de érzik: nem tehetnek mást, folytatniuk kell a keresést, életben kell tartaniuk fiúk történetét, hogy ezzel fiukat is életben tartsák.

“Minden szökés egyfajta segítségkérés” – május 25-e, az eltűnt gyermekek világnapja

„Megértem az egyik eltűnt fiú szüleit is (Józsiék minden családot ismernek, akivel hasonló történt. Az egyik fiú tizenhét évesen, 2006. február 11-én tűnt el a Hajógyári-szigetről, azóta sem tudni róla semmit – a szerk.), de nem értek egyet velük, hogy ők elzárkóznak a nyilvánosság elől. Dávidról is írtak olyan dolgokat, amik nem tetszettek, de úgy voltunk vele, hogy nem érdekel, legalább ott van a nyilvánosság előtt a története, beszélnek róla, nem felejtik el. Minden nap az eszünkbe jut, hogy mi az, amit nem próbáltunk még, amit még nem tettünk meg azért, hogy előkerüljön.”

A szülők szerint nemcsak Dávid miatt, de az összes gyermek miatt fontos, hogy beszéljenek a témáról. 2011-ben Kárász Róbert televíziós műsorvezető felkarolta az eltűnt gyermekek ügyét, és Dávid szüleivel együtt elindították az Ezer Lámpás Éjszakája elnevezésű kampányt, amelynek célja, hogy rávilágítsanak erre a mindenkit érintő problémára, lejjebb szorítsák a fiatalkori eltűnések számát, és felhívják mind a szülők, mind a fiatalok figyelmét az aggasztó jelenségre.

„Iskolákba látogatunk el, kiskamaszokkal beszélgetünk az eltűnésekről. A muszáj része a dolognak, hogy mindenhol el kell mondanom Dávid történetét, és mindig felhívom a figyelmet arra, hogy itt a legeslegnagyobb hiba az volt, hogy nem figyeltek egymásra a fiatalok. Mindig hangsúlyozom: ha tízen mennek, lehet, hogy óvodásan hangzik, hogy létszámellenőrzést tartsanak, de akkor is tegyék meg, hogy megnézzék, mindenki megvan-e. Megdöbbentő, hogy milyen hatással van a gyerekekre, ha ilyenekről beszélgetünk velük.”

Ahogy Jolika fogalmaz: nemrég tudatosult benne, amikor az egyik szintén eltűnt gyermek édesanyjával személyesen találkozott, hogy „ő már tizenkilenc éve keresi a fiát…” Talpon van, mert azt mondta, hogy muszáj. (Till Tamás 2000. május 28-án, mindössze tizenegy évesen tűnt el Baján. Kerékpárral indult lovagolni, de sosem ért oda. A biciklijét később megtalálták kissé összetörve.)

„Belegondoltam, hogy úristen, ennyi ideig így kell még élnünk? De mégis: várunk, reménykedünk. Minden napot csak úgy lehet túlélni, ha azt hazudom magamnak, hogy Dávid elment iskolába, és majd jön haza. Délután jön rám az az iszonyú nyugtalanság, mindennap újra átélem, hogy nem jön haza, nem telefonál. Van egy szabadidőruhája, ami utolsó nap volt rajta, azóta sem mostam ki, azt szoktam magamhoz szorítani. De muszáj élni. Annyira nehéz mindhármunkban tartani a lelket! Nem tudjuk, hogy beszéljünk-e róla, hiszen tudjuk, hogy állandóan felszakítjuk a sebet. Amikor ünnepek jönnek – születésnap vagy évforduló, azok a napok a legnehezebbek: olyankor csak az ölelésekből tudjuk, hogy mindhármunknak ugyanannyira fáj még mindig.”