Hétfőn tragikusan fiatalon meghalt Térey János író, költő, műfordító. Negyvennyolc éves volt, az Index szerint „hirtelen fellépő egészségügyi probléma” okozta a halálát.
Térey János 2017-ben (Fotó: Marjai János / MTI)
Térey meghalt – a városban az a hír járja, hogy szívroham vitte el –, és ezzel nagy veszteség érte a kortárs irodalmi, költészeti és színházi életet. Írt verset, prózát és olyan, itthon és külföldön is zajos sikerrel játszott darabokat, mint a 2011-ben a kritikusok céhe által az év legjobbjának választott Jeremiás, avagy Isten hidege, az 1956-os Köztársaság téri lincselés történetét feldolgozó Kazamaták vagy a kis budai high-societyt bemutató „gasztrodráma”, az Asztalizene. Írt regényt is; sokáig készült rá, első nagyobb lélegzetű prózai műve, a Káli holtak csak tavaly jelent meg a Librinél.
Térey a kortárs költészet kiemelkedő alakja volt. Nem is sajnálták tőle az elismerést: a József Attila-díjtól a Móricz Zsigmond-ösztöndíjon és a Szép Ernő-jutalmon át a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjéig egy sor kitüntetést kapott. Pedig nem is költőnek, hanem építésznek készült. „Én vagyok a magyar irodalom egyik kibukott építésze, szándéktalanul, terven kívül megvalósult írója, költője” – mondta egy 2015-ös interjúban.
Remek költő volt, én is élvezettel olvastam a Természetes arroganciát, a Térerőt meg a Drezda februárban-t – de a legnagyobb hatást mégis a darabjai tették rám. Különösen A Nibelung-lakópark, amelyet 2004 októberében mutatott be a budai Sziklakórházban a Krétakör társulata Mundruczó Kornél rendezésében.
Több hozzám hasonló, „Ráckertből ismerős, álentellektüel csibésszel” (a szép jellemzésért köszönet K. F.-nek – D. I.), unatkozó kékharisnyával és bennfenteskedő színikritikussal együtt én is végigültem a több mint mint négyórás előadást. Megérte. Legát Tibor a Magyar Narancsban csak „generációs sztárparádéként” jellemezte a szereposztást – és tényleg: Rába Rolandtól Gyabronka Józsefig, Nagy Zsolttól Péterfy Boriig, Csákányi Esztertől Terhes Sándorig a legjobb, legfelkapottabb színészek szerepeltek az előadásban. Mégsem ez fogott meg benne igazán, inkább Térey összehasonlíthatatlanul egyedi hangja, zabolátlan fantáziája és lenyűgöző magabiztossága, amivel átdolgozta és a kor „magyar valóságának” megfelelően aktualizálta Wagner gigantikus zenedráma-tetralógiája, A Nibelung gyűrűje negyedik részét, Az istenek alkonyát.
„Meleg ruha szükséges” – írták annak idején a Trafó marketingesei a Sziklakórházban tartott bemutató meghívójában. „Meleg ruha szükséges” – írom most én is, mert Térey halálával verses misztériumjátékának címszereplőjéhez, Nagy Jeremiás parlamenti képviselőhöz hasonlóan minket, az olvasóit is megcsapott az Isten hidege.
Nyugodjon békében.
