Kevés borzalmasabb dolog van annál, mint mikor egy gyereket megerőszakolnak. A tizenhét éves Noa Pothoven pedig kétszer abúzus, egyszer pedig két férfi által elkövetett nemi erőszak áldozata lett – ekkor még csak tizennégy éves volt. Azóta sem tudta túltenni magát a borzalmas traumán: poszttraumás stressz zavartól, depressziótól és anorexiától szenvedett.
Noa Pothoven (Fotó: Instagram)
Noa nagy sikerű önéletrajzot is írt Nyerni vagy tanulni (Winning or learning) címmel, amelyben őszintén mesélt mentális és pszichés problémáiról, evészavarairól.
„Sokáig mérlegeltem, hogy megosszam-e, vagy sem, de megteszem. Lehet, sokakat meglep a döntésem, mert láttátok, hogy kórházban is voltam, próbáltam gyógyulni, de higgyétek el, már jó ideje fontolgatom a döntést. Tíz napon belül meg fogok halni. Sokévi küzdelem után elfogyott az erőm. Nem eszem, nem iszom, és sok orvosi és családi beszélgetés után úgy döntöttünk, hogy »elengedünk«. Lélegzem, de nem élek. A szeretet egyben elengedés is az esetemben” – írta az Instagramon a fiatal lány.
Tegnap vírusszerűen terjedt a hír, hogy vasárnap a lány orvosi asszisztálással vetett véget életének. Hollandiában az eutanáziát tizenhat éves kor felett már szülői engedélyhez sem kötik (csak kötelező konzultációhoz), ha a következő feltételek teljesülnek:
- kibírhatatlan szenvedés és a javulás lehetőségének hiánya,
- hosszú ideje fennálló elhatározás,
- a páciens teljes tudatában van a helyzetének, amit nem befolyásol mentális betegség, kábítószer vagy alkoholtól módosult tudatállapot,
- a kezelőorvosán kívül egy független szakértői vélemény is rendelkezésre áll.
Noa Pothovennél sokan gondolták, hogy ezek szerint mindegyik mellett ott volt egy pipa, hiszen múlt vasárnap saját otthonában, egy orvos segítségével aludt el örökre – a hírek szerint. Valójában azonban
a lány vélhetően nem kapott asszisztenciát a halálához. A holland sajtó szerint az történt, hogy eutanáziakérelmét elutasították, ezért egy civil szervezethez fordult, ahol tanácsot adtak neki, miként hajthatja végre ő maga az öngyilkosságot, ő pedig egy elég borzalmas módszert választott: halálra éheztette és kiszárította magát. Vagyis nem evett, nem ivott semmit – kényszertáplálására pedig (ezúttal) nem került sor.
Az esetet felkapta a sajtó, és a kommentekben két szélsőséges álláspont feszül egymásnak: „Hogyan engedhették?” és „Miért is ne engedhették volna?”
Utóbbira akkor is érdemes reagálni, ha maga a tény nem igaz, ugyanis láthatóan voltak, akik semmi gondot nem láttak ebben.
De akkor nézzünk egy-két száraz tényt. Amellett, hogy a mentális betegség valóban betegség, amit legalább olyan komolyan kell venni, mint egy vakbélgyulladást, oka és miértje még mindig kutatások ezreinek témája. Egy nap arra ébredünk, hogy a depresszió oka a génjeinkben keresendő, a másik nap már cáfolják ezt.
Képünk illusztráció – Forrás: Unsplash
Nemrég magyar tudósoknak köszönhetően kiderült, hogy valószínűleg azonosították azt az idegpályát, amely felelős azért, hogy egy emléknyom milyen erősen vésődik be a tudatunkba. Ez főként a poszttraumás és szorongó betegeken segíthet, akiket egy-egy erősebb trauma utáni emléknyom kínoz, amely a legkülönfélébb ingerekre újra előjön.
Hiába a hatalmas felfedezés, maga a kutatócsoport egyik tagja mondta el portálunknak, hogy az idegtudomány fejlődik, de még mindig a legkevésbé ismert terep. Márpedig a mentális betegségek, mint a depresszió, szorongás, PTSD, az agyban gyilkolnak; ahogy egy pszichiáter egyszer fogalmazott: „Ne mondjuk ezeket lelki betegségnek, ilyenkor nem a lélek beteg, az elme az.”
Noa Pothoven esete után elgondolkodtam, hogy én, mint szintén mentális problémákkal küzdő ember, milyen voltam tizenhét évesen. Azon túl, hogy sokszor borzalmasan éreztem magam, gyerek voltam még, és bár szuicid gondolatok nem kínoztak, több nagy traumán átesett ismerősömet, gyerektársamat igen. Ebben a korban a hormonok is tombolnak, és ami talán ennél is fontosabb: az agy még fejlődik – nem is keveset. Bár a kutatások szerint az első öt év ennek a legdinamikusabb, legérzékenyebb időszaka, azt is tudjuk már, hogy még tizennyolc éves korban is jelentős strukturális változásokra kerül sor, főleg azokon a részeken, amelyek az érzelmek külvilág felől érkező ingerekhez való alkalmazkodásáért felelősek.
Pothoven esetén csak arra alapozhattunk, amit maga is megírt. Tehát, hogy depressziója, PTSD-je miatt nem akart tovább élni. Míg fájdalma kétségkívül embertelen lehetett, azt nem árt leszögezni: még gyerek volt. Hogy a szülők mit tehettek volna? Olvasva a lány bejegyzéseit mindent megtettek (kórházi, orvosi kezelések tömkelege), és a kényszergyógykezelés lehetősége híján én azon sem csodálkoztam volna, ha végül az eutanáziába is belementek volna. De nem mentek.
Egy szó mint száz: az „Eutanáziát kapott a 17 éves nemierőszak-áldozat”-szerű címek kellően romboló hatással bírnak a neten böngésző, fejlődésben lévő, érzelmi hullámvasúton ülő tinédzserekre. Akik pedig ezt elkezdték terjeszteni, ártanak. Sokat.
