Harminc évvel ezelőtt, 1989. június 5-én készült a világ egyik leghíresebb képe egy magányos, fehér inget és fekete nadrágot viselő férfiról, aki megállított egy a Tienanmen térre tartó tankoszlopot egy nappal azután, hogy a kínai hadsereg vérbe fojtotta a pekingi diáktüntetést.
Fotó: AP Photo/Jeff Widener
„A nyolcvanas évek elejétől jelentős gazdasági reformok zajlottak Kínában, ezeket viszont nem követték politikai változások. Elszakadt egymástól a politikai és a gazdasági rendszer, ami komoly, a mindennapi életben is érzékelhető feszültségeket keltett a társadalomban – mondja a tüntetések kirobbanásának okairól Salát Gergely egyetemi docens, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Kínai Tanszékének vezetője. – Bárki szabadon vállalkozhatott már, de az egyetemista diákoknak továbbra is az állam mondta meg, hogy hol kell majd dolgozniuk. Elszabadult a korrupció; mint azt mi is nagyon jól tudjuk, a szocialista tervgazdaságból a piacgazdaságba való átmenet remek táptalaja ennek. Hirtelen megugrott az infláció is, egy elfuserált pénzügyi reform következtében megemelkedtek az árak, ami az egész társadalmat bizonytalanná tette. Végül, de nem utolsósorban ott volt a nemzetközi környezet: recsegett-ropogott a szocialista blokk, ’89 tavaszán pedig már azt is egyértelműen látni lehetett, hogy Kelet-Európában ezek a rendszerek véget fognak érni.”
A tüntetések közvetlen kiváltó oka mégsem ez volt, hanem az, hogy 1989. április 15-én meghalt Hu Jao-pang, a Kínai Kommunista Párt (KKP) korábbi, liberális szellemiségű főtitkára, akit 1987 januárjában azért kényszerítettek lemondásra, mert „szabad teret engedett a burzsoá liberalizmusnak”. Az egykori pártvezért több százezer egyetemista gyászolta a Tienanmen téren. A nemzeti gyászból tüntetés, a megemlékezésekből reformkövetelések lettek, amire a KKP az egyetemek bezárásával és az oktatás bojkottjával válaszolt.
A tiltakozás ennek ellenére egyre csak nőtt, május 20-án már több mint egymillióan tüntettek Pekingben. A tömeg a Mao-portrét is megpróbálta leszaggatni a Kínai Népköztársaság első teljhatalmú vezetőjének mauzóleumáról, mire a hatóságok szükségállapotot vezettek be. A tüntetők pár nap alatt a város nagy részét elfoglalták, a rendőrök a külső kerületekbe vonultak vissza.
Csao Ce-jang pártfőtitkár a békés megoldást szorgalmazta, ezért meglátogatta a téren a demonstráló fiatalokat – vesztére, néhány nappal később leváltották, és élete végéig házi őrizetben maradt. Teng Hsziao-ping, a Központi Katonai Bizottság elnöke már nem volt ennyire pacifista: június 3-án több mint tízezer katonát vezényelt Pekingbe, és ezzel elkezdődött a világ leghírhedtebb tömegoszlatása, a Tienanmen téri vérengzés.
A „Mennyei béke terét” elborította a vér, egyes források szerint több ezer tüntetőt öltek meg. „A Tienanmen téri vérengzés a mai napig tabutémának számít Kínában, ezért nincsenek pontos adataink arról, hogy hányan haltak meg a június 3-i és 4-i tömegoszlatás során – mondja Salát Gergely. – A kínaiak néhány száz halottról beszélnek, az emberi jogi szervezetek több ezerről. Valószínűleg néhány száz és néhány ezer között lehetett a halottak száma.”
Mivel Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió utolsó, később Nobel-békedíjjal is kitüntetett elnöke éppen 1989 májusában látogatott el Pekingbe, a város hemzsegett a nyugati újságíróktól. „Óriási, valódi globális politikai jelentőséggel bíró esemény volt, hogy a szovjetek és a kínaiak újra szóba állnak egymással, hiszen az ötvenes évek óta nem volt ilyen csúcstalálkozó. Az egész nyugati sajtó ott tanyázott Pekingben – magyarázza Salát. – Amikor megérkeztek, azt látták, hogy egymillió diák tüntet a Tienanmen téren – persze, hogy részletesen tudósítottak az eseményekről.”
A tüntetésekről és a katonai akciókról számtalan cikk, fotó és videófelvétel készült, köztük Jeff Wiedner legendás fényképe is, amelyen a tankok előtt álló, magányos tüntető látható. A véres tisztogatás után egy nappal, június 5-én készült fotóra azonnal lecsaptak a világ legnagyobb újságjai; a kezében műanyag szatyrokat lóbáló férfi egy csapásra a szabadság és az ellenállás szimbóluma lett – pedig azt sem tudjuk, hogy ki volt, és Kína a mai napig tagadja, hogy megtalálták volna.
„A férfiról több fénykép és egy rövid videó is készült, amit az egyik újságíró vett fel a hotelszobája ablakából. Ennek ellenére maguk a hatóságok sem feltétlenül jutottak a nyomára, hiszen akkoriban még nem állt a rendelkezésükre olyan high-tech apparátus, amivel könnyen azonosíthatták volna – fejtegeti a Pázmány Kínai Tanszékének vezetője. – Vannak, akik szerint már aznap kivégezték, míg mások azt mondják, elmenekült a rendőrök elől, és ma is él, mint Marci hevesen.”
A titokzatos „Tank Man” figurája az elmúlt években számos könyv, televíziós sorozat, dokumentumfilm és képzőművészeti alkotás megszületését inspirálta. Nemrég a Leica német fényképezőgép-gyártó egyik reklámjában is szerepelt, ami komoly felhördülést keltett az interneten, miután kiderült, hogy Wiedner nem az ő kamerájukkal, hanem egy Nikonnal készítette az ikonikus felvételt.
A magányosan tiltakozó férfi világszerte a szabadság és a demokrácia metaforájává vált – még akkor is, ha a kínai emberek a Tienanmen téri vérengzés után feladták a demokratikus változásokba vetett hitüket, és csendben kiegyeztek a rendszerrel. „A nyolcvanas évek élénk vitái és megmozdulásai után a társadalom teljesen apolitikussá vált, az emberek a termelésbe és a fogyasztásba menekültek a társadalmi kérdések elől. Ha úgy tetszik, »kádári kompromisszumot kötöttek«, ami már csak azért sem esett nehezükre, mert az ország elképesztő ütemű gazdasági fejlődésének köszönhetően évről évre jobban éltek – magyarázza Salát Gergely. – Az olyan demokratikus változásokért küzdő magányos farkasoknak, mint a világhírű kínai képzőművész, Aj Vej-vej, nincs igazi társadalmi támogatottságuk, így az is »nyugati vágyálom« csupán, hogy a kínaiak belülről megdöntik majd a rendszert. Ez egy sikeres rendszer, amely az elmúlt évtizedekben rengeteg pozitív változást hozott az emberek életében. A felmérések azt mutatják, hogy a kínaiak többsége elégedett azzal, ahogy él.”
