Péterfy-Novák Éva: „Minden, a regényben szereplő szexuális aktus megtörtént valakivel”

Az Apád előtt ne vetkőzz című, május elején megjelent könyv elemi erővel dönti le az egyik legdurvább tabut: a családon belüli gyerekmolesztálásról és a súlyos trauma generációkon átgyűrűző következményeiről szól. Ezúttal bántalmazók és bántalmazottak Péterfy-Novák Éva főszereplői.

Első könyvedben, az Egyasszonyban a saját történetedet osztottad meg velünk. Gondolom, az új regényednek is vannak személyes vonatkozásai.

A főszereplő nem én vagyok, de sajnos van saját élményem szexuális zaklatással kapcsolatban. Talán három, három és fél éves lehettem, amikor az egyik idősebb szomszéd fiú sorozatosan olyan dolgokat csinált velem, amiket nem lett volna szabad, és amik erőteljesen sértették az intim szférámat. Már idősebb voltam, amikor az egyik szomszéd bácsi elkezdett fogdosni. Akkor azt gondoltam, biztosan a homlokomra van írva, hogy én nem vagyok jó. Mert persze mi a gyerek reakciója ilyenkor? Az, hogy vele van a baj. Később olyan tanárom is volt, aki fogdosott, és egészen ötvenéves koromig többször előfordult ilyesmi. Még akkor sem akartam belőle cirkuszt csinálni, inkább megmagyaráztam magamnak, hogy ez biztos nem úgy történt, talán én gondolom túl, én látom rosszul a dolgokat, és mégis mit nyerek vele, ha elmondom valakinek? Kellemetlen lesz, az illető le fogja tagadni, tanú nem volt, mennyire éri meg? Amikor viszont letettem az Egyasszonyt, szinte azonnal tudtam, hogy ez lesz a következő téma, amiről írni akarok.

Péterfy-Novák Éva (Fotó: Hernád Géza)

Volt tehát egy belső motiváció. De – ahogy a könyv utószavában írod – egy társasággal történt beszélgetés sarkallt arra, hogy foglalkozz a témával.

Ha nincs belső motiváció, akkor az a beszélgetés nyilván elmegy a fülem mellett. Mindig olyasmiről próbálok írni, amiről nem vagy csak kevésbé szoktunk beszélni, és szeretném olyan plasztikus erővel átadni, hogy az olvasó bele tudja képzelni magát a helyzetbe. Szándékosan nincs vége a jeleneteknek azzal, hogy „és akkor bevitt a szobába”, hanem leírom a szexuális aktusok egy részét is. Nem azért, mert perverz vagyok, hanem mert úgy gondolom, ez hozzátartozik a történethez, és ha kihagyom, akkor az nem lesz teljes. Alapvetően nagyon lassan írok, minden mondatot megrágok, újra és újra átmegyek a szövegen. Olyan munka még sosem került ki a kezemből, bármilyen sürgető is volt a határidő, hogy azt egyszer leírtam, és úgy volt jó, ahogy volt. Az nem én vagyok. Gergő tud így is írni (Péterfy Gergely író, Éva férje – a szerk.), de ő egy zseni, úgy könnyű. Mindent megolvastat például velem is, de nagyon sokszor hozzá sem kell nyúlni a szöveghez. Én egy novellát hetekig írok, amíg nem érzem, hogy van ereje a szövegnek úgy, hogy nem ereszti az olvasót. Most az ötlet nagyon gyorsan jött, de aztán végül négy évembe telt, hogy azt érezzem, már útjára lehet engedni a könyvet.

Lelkileg nagyon megterhelő munka lehetett, ahogy a legutóbbi is. Miként tudtad elkerülni, hogy a téma rányomja a bélyegét a mindennapjaidra?

Úgy, hogy időnként félreraktam, és még rágondolni sem voltam hajlandó. Tavaly két hónapra kimentünk Kínába, Sanghajba, és úgy terveztem, hogy az alatt befejezem. Hozzá se tudtam nyúlni, elő se tudtam venni. Nem azért, mert annyi programunk volt – bár nyilván az ember ilyenkor sajnálja írással tölteni az időt –, hanem azért, mert egyáltalán nem tudtam ráhangolódni.

Végül hogyan sikerült?

Hazajöttem, és leadtam egy kéziratot, amiről tudtam, hogy nem jó. A szerkesztő is azt mondta, hogy ez így még nem teljes. Akkor vettem egy nagy levegőt, és két hónap alatt átírtam, szétszedtem, befejeztem. Sok mindent kihúztam, amit kicsit túlbeszéltem, és felesleges volt, például a női főszereplő, Eszter felnőttkorával kapcsolatban. Nagyon sok olyat kitöröltem, amiről úgy gondoltam, hogy ezt már nem bírja a papír, például szexuális jellegű jeleneteket, amikről én magam úgy éreztem, hogy itt az olvasók el fogják dobni a könyvet. Pedig mind megtörtént valakivel a valóságban.

„Szándékosan nincs vége a jeleneteknek azzal, hogy »és akkor bevitt a szobába«” (Fotó: Hernád Géza)

Azt tudni lehet, hogy több mint fél tucat nővel készítettél interjút, hogy az ő történeteiket felhasználva megírd a regényt. Az ilyen traumákról általában nehezen beszélnek az emberek. Hogyan sikerült alanyokat találnod?

Terapeutákon keresztül, de olyan is volt, hogy az egyik interjúalanyom ajánlott egy másikat, akivel ugyanabban a terápiás csoportban dolgozott.

Mi volt a legmeglepőbb számodra, ami a beszélgetésekből kiderült?

Az, hogy aki már átesett valamilyen terápián, milyen nyíltan és mindenféle szemérem nélkül beszél a történtek szexuális részéről. Nem tudom, lehet-e ezt tökéletesen feldolgozni, de nagyon nagy volt a különbség azok között, akik voltak terápián, és akik nem. Akadt olyan interjúalanyom, aki elmondta, hogy vele történt ilyen dolog, ráadásul közeli hozzátartozó által, de nem jutottunk el az ajtón túlra.

Férfiakkal nem sikerült beszélgetned?

Férfiként talán még nagyobb tabu és szégyen a szexuális bántalmazás, főleg, ha azonos nemű a molesztáló. Még kevésbé beszélnek róla, mint a női áldozatok.

Elkövetői oldalról pedig nyilván senki nem vállalja fel. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy az elkövető kizárólag férfi lehet, a könyvemben is látunk súlyos ellenpéldát.

Nagyon sok utánajárásra lehetett szükség, hogy megismerd a regényben ábrázolt lelki mechanizmusokat. Gondolom, szakemberekkel is sokat egyeztettél.

Igen. Először is rájöttem, hogy soha nem szabad összeengedni két pszichológust, mert két totálisan ellentétes dolgot fognak mondani. Így kiválasztottam egyetlen szakembert, Csiffáry-Vass Rékát, akit nagyon hosszú ideje ismerek, és megbízom benne. A közös munkát úgy kell elképzelni, hogy leültünk együtt, és valamelyikünk hangosan olvasta a történetet, ő pedig szólt, ha valami nem volt oké. Annál a résznél, amikor a könyvben megjelenik a terapeuta, nagyon nagy segítségemre volt, például abban, hogy a párbeszéd szakmailag megfelelő-e. Azt is boncolgattuk, hogy milyen jellem válik egy molesztált személyből, milyen lesz az érzelmi élete, mit fog érezni, és mit nem. Ezeket próbáltam a magam eszközeivel átadni, és felhívni rá a figyelmet, hogy ha egy szexuálisan bántalmazott gyerek nem kap segítséget, akkor annak az élete teljesen tönkremegy.

„Férfiként talán még nagyobb tabu és szégyen a szexuális bántalmazás” (Fotó: Hernád Géza)

Ráadásul úgy tudom, ha fény derül egy ilyen esetre, szó sincs kötelező terápiáról, csak a szülőn múlik, elviszi-e a gyerekét.

Igen, és ha nem produkál tüneteket, nem kezd el bepisilni, nincsenek szélsőséges viselkedési problémái, akkor az anyuka azt hiszi, hogy minden rendben van. Majd amikor az a gyerek felnő, kiderül, hogy képtelen a párkapcsolatra vagy a normális szexualitásra, és csak jobb esetben kér segítséget.

Az egyik legfelkavaróbb dolog a könyvedben, hogy semmi sem fekete-fehér, nincs ítélkezés, és még az elkövetőkről sem lehet kategorikusan kijelenteni, hogy gonosz, rossz emberek. A bántalmazó lelkivilágát ugyanúgy megmutatod, mint a bántalmazottét.

Amikor eldöntöttem, hogy erről szeretnék írni, akkor azonnal tudtam, hogy mindkét oldalt be akarom mutatni, egy percig sem gondoltam arra, hogy ez csak egy kislány monológja lesz. Úgy éreztem, az „túl egyszerű”. Nem akarok olyan munkát kiadni a kezemből, amivel egyszerűen azonosul az olvasó, és nem kapja meg hozzá azt az élményt, hogy a téma nem megy ki a fejéből. Nem biztos, hogy mindenki így van vele, de azt a regényt, amit leteszel, és egy óra múlva már azt sem tudod, miről szólt, vagy nem kell rajta gondolkodnod, én 10-ből maximum 5-ösre pontozom. Az a jó, ha még napokig kering a fejemben. Hiába erős a sztori, ha rosszul van megírva, és hiába írnak meg jól egy gyenge történetet. A kettőnek balanszban kell lennie. Ezen igyekeztem. Nem tudom, sikerült-e, ezt majd az idő fogja eldönteni.

A könyv sok kérdést nyitva hagy, az egyik legelgondolkodtatóbb az, hogy Károly, a főszereplő molesztáló nagyapa érzelmeit hívhatjuk-e egyáltalán szeretetnek. Neked mi erre a saját válaszod?

Nyilván nem hívhatjuk így, hiszen az már nem szeretet, ha a másik intim szféráját megsérted, belenyúlsz anélkül, hogy az illető egyáltalán fel tudná mérni, hogy mi történik. A nagyapa viszont nagyon nincs tisztában azzal, hogy ezt lehet másképp is. Mi tudjuk, hogy ez nem szeretet, de neki az, sőt ez a szeretetnyelve. Azt tanulta, hogy semmi nincs ingyen: ha én azt akarom, hogy szeressenek, akkor adnom kell valamit. Ha pedig engem szeretnek, akkor ezt teszik velem. Az esetek nagy részében egyébként nem színtiszta pedofil az elkövető, hanem esetleg személyiségzavaros vagy szociopata. De pont ezt nem akartam a regénybe belekeverni. A nagyapa kiváló kapcsolatot ápol másokkal, jóban van a környezetével, nagyon jó munkaerő, segítőkész, együttérző, nem az van, hogy ő egy szociopata, és mellesleg azt gondolja, hogy ez belefér, hanem tényleg azt a nyelvet használja a családban, amit tanult. Még csak azt sem mondhatom, hogy előre kitervelte a tetteit, valójában ösztönből csinált mindent. Ha szociopata lenne, tudnál rá haragudni. Persze, ne szeressük a nagyapát, de nekem a célom talán kicsit az is volt, hogy próbáljuk a megértés szikráját felfedezni magunkban vele kapcsolatban, és gondoljuk végig, menjünk bele, hogy vajon ez az állapot, viselkedés hogyan alakul ki.

„Elolvasok minden egyes sort, de nem vagyok terapeuta” (Fotó: Hernád Géza)

Egyes szám első személyben írtál, de két külön nézőpontból. Már az elejétől fogva így tervezted?

Károly élettörténetét először egyes szám harmadik személyben írtam, fiúsabb szöveggel próbálkoztam, de rájöttem, hogy nem működik, kopogott, csikorgott, nem volt jó. Megírtam így, aztán átírtam egyes szám első személybe, majd visszaírtam egyes szám harmadikba, aztán újra elsőbe. Érheti a könyvet az a kritika, hogy miért hasonlít ennyire a két elbeszélő hangja, és elsőre nem biztos, hogy rögtön meg lehet különböztetni őket, de rájöttem: azért kell ez, mert a két szereplő majdnem hogy egy. A lány a nagyapával szocializálódott, aki nekem nemtelen, nem igazán éreztem soha nagyon tesztoszterondús kamaszfiúnak, és amit nem érzek, azt nem is tudom hitelesen átadni. Nekem ez a figura volt meg. Egyébként két etapban készült a regény, Eszter és a nagyapa része külön íródott. Jött a kérdés, hogyan rakjam össze a kettőt. A szerkesztőm javasolta először, hogy próbáljuk meg felváltva, aztán nekiültem, kinyomtattam a szöveget, és felvagdostam a papírokat. Még a monológokon belül is cserélgettem, hogy mi hova kerüljön, és egyszer csak valahogy megvolt. Ez olyan érzés, mint amikor kirakózol, és végre minden összeáll. Azt éreztem, hogy ez így tökéletes.

Melyik karakterrel volt nehezebb azonosulni?

Sokkal nehezebb volt a nagyapa oldala. Eszterrel jobban ment a dolog, Károlyhoz viszont idő kellett, volt olyan rész, amivel hónapokra elakadtam. Amikor nagyjából elkészült, akkor azt éreztem, hogy ha valaki még egyszer pedofíliáról vagy bántalmazott gyerekről beszél, megölöm. Hallani sem bírtam.

És most hogy vagy ezzel? Gondolom, a friss könyvmegjelenés miatt nagyon sokat kell beszélned ezekről a témákról.

Most jól vagyok vele. Azt nem mondom, hogy örömmel beszélek róla, de nem azért, mert nekem ez fájdalmas, vagy undorodom vagy elegem van. Most, hogy letettem a könyvet, olyan, mintha óriási energiák szabadultak volna fel bennem. Inkább az a komoly szívfájdalom, hogy rengeteg levelet kapok, egytől egyig durva sztorikkal, amikben az elkövetők nagyjából hetven százaléka a szűk családból kerül ki. Sajnos nem igazán tudok segíteni. Elolvasok minden egyes sort, de nem vagyok terapeuta, csak tanácsolni tudom, hogy az illető forduljon szakemberhez, ne hagyja, hogy a trauma uralja az életét, próbáljon valahogy kijönni belőle. Ez a legtöbb, amit tehetek. Szerettem volna, hogy bekerüljön a köztudatba a téma, és felismerhetőbbé váljon a gyerekek szexuális bántalmazása. Egy regénybe nem lehet belerakni az összes módszert, amit egy elkövető használ. Én egy fajtát tudtam leírni, és ha ezzel segítek egyetlen embernek, hogy észrevegye, hogy az ő családjában előfordul ilyen, akkor már megérte.