2019. Július 05.

Hatalmas a nyomás a nőkön: egyre többen kerülnek kórházba idegösszeomlással

Pszichés betegek: bár bajban vannak, a környezet által az egyik legelutasítottabb embercsoport. Egy mondás azt tartja, ők ott vannak „eltörve”, ahol az átlagember csak megrepedve.

K. Z.

Megérkezünk a képtárba, amely alkotóműhely is egyben. A falakon izgalmas festmények erős stíluskeveredéssel. A helyiségben most is készülnek a képek, többen friss művükön dolgoznak. Férfiak, nők, fiatalabbak és idősebbek. Afféle nyugodt sziget ez. A Nyírő Gyula Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet területén vagyunk, a festők pedig mindannyian valamilyen pszichiátriai kórképpel küzdenek. Depresszió, addikciók, skizofrénia: ezek a leggyakoribb diagnózisok. A legtöbben „kívülről” jönnek, vagyis területi gondozószolgálatok, kezelőorvosok küldik őket, mások bent fekvők, vagyis eleve „a Nyírő” betegei.

Fotó: Neményi Márton

Az elfogadás helye

Nyugodt szigetet mondtunk, az itt működő egyesületet így is hívják: „Szigetkeresők”. „Hiszen minden pszichiátriai beteg azt a helyet, azt a szigetet keresi a társadalomban, ahol elfogadják őt” – mondja vezetője, Bender Márta művészetterapeuta, aki tizenkilenc évvel ezelőtt létrehozta ezt a közösséget dr. Németh Attila, a jelenlegi kórházigazgató álma nyomán.

Ahol azt érzik, hogy ugyanúgy elmehetnek moziba, fagyizóba, mint bárki, akkor is, ha máshogy gondolkodnak, beszélnek vagy akár másként néznek ki, mint az átlagemberek.

Szigetkeresők

Az egyesület a társadalom segítségével támogatja a pszichiátriai megbetegedések megelőzését, korai felismerését. Összehangolja az ez irányban dolgozó szervezetek munkáját, képviseli a hazai pszichiátriai betegek gyógyításáért tevékenykedő mozgalmat különböző fórumokon, rendezvényeken. Támogatja és segíti a rehabilitációt, segíti a páciensek kulturális és képzőművészeti képessége, hajlama fejlesztését, műveik megismertetését a társadalommal, ezáltal biztosítván beilleszkedésüket a hétköznapi életbe.

Ma ez nem egyszerű, mert a pszichiátriai betegség az egyik legerősebb stigma, az emberek a leginkább ettől a csoporttól tartanak, tagjait veszélyesnek, kiszámíthatatlannak tartják. Nem is lehet tagadni, hogy az érintettek egy része rosszabb fázisokban valóban képes destruktív viselkedésre akár magával, akár másokkal szemben, ám ez a legkevésbé azokra igaz, akik idejárnak – vagyis kezelés alatt állnak.

Fotó: Neményi Márton

„Ez egy nagyon sokszínű embercsoport rengetegféle állapottal” – mondja Bender Márta. „Aki rendszeresen jár az ideggondozóba, megkapja a havi gyógyszerét, és gondoskodó család veszi körül, attól senkinek nem kell távolságot tartania. De a tünetegyüttesek jelentős része eleve nem olyan, ami ezt indokolná. Sajnos azonban a társadalom jellemzően elutasító azért, mert időről időre történik olyan súlyos cselekmény, ahol valamiféle pszichés probléma húzódhat meg a háttérben – ezt halljuk a hírekben.”

Sokan, amikor furcsán viselkedő, magában beszélő vagy épp káromkodó embert látnak a villamoson, hajlamosak a pszichiátriák bezárását kárhoztatni, mondván, mindenkinek jobb volna, ha az ilyen állapotú betegek intézményekben lennének. Bender Márta azonban cáfolja ezt. „Messze nem kell mindenkinek kórházba kerülnie. Nyilván vannak olyanok, akiknél annyira roncsolt a mentális szerkezet, hogy csak megfigyelés lehetséges náluk, de ők vannak a legkevesebben. A többséget nemhogy elzárni kéne, de épp hogy segíteni a visszakerülésben. Egy jó családi közeg nagy mértékben mentesítheti a társadalmat. Ettől még veszteség az, hogy most kevesebb az ilyen intézmény, hiszen sokan ragaszkodtak volna a terapeutájukhoz, így egy részük elkallódott. Mostanság kezd oszlani a káosz.”

Fotó: Neményi Márton

De kikről is beszélünk pontosan? Kik azok, akik mentálisan, lelkileg olyan állapotba kerültek, amelyből szakemberek segítsége nélkül nem tudnak kikeveredni?

Sokfélék, mint mindenki

„Bár itt együtt festenek, mindenki más és más. Egy skizofrén betegről annyi látszik, hogy kicsit mintha eltérő világban élne, esetleg tévképzetei vannak magáról, a környezetéről… Emlékszem például arra az idős asszonyra, aki mindenkinek azt mesélte, hogy egykor a Titanicon szolgált mint manikűrös. Bámulatosan élt a világában. Vagy ott volt Mónika, aki sokat beszélt Bettiről, aki »nem hagyja élni őt«. Persze csak az ő fejében létezett. Egy átlagember talán nem tudna mit kezdeni ezzel, én végül kibékítettem »őket«. Azt mondtam: mi lenne, ha nem vitázna többet Bettivel, hanem barátok lennének? Onnantól mérhetően nyugodtabb lett.

Meg kell érteni őket. Persze megint más egy mániás depressziós vagy egy alkoholbeteg. De látod, itt egyszerűen csak hobbiművészek, alkotók, társak.

Szkizofrénia

A szkizofrénia összetett betegség, mely során a betegséggel élőnek nehézségei támadnak a gondolkodási folyamatokban. Ez gyakran a megszokottól eltérő beszédhez vagy viselkedéshez vezet, melyek hátterében úgynevezett pszichotikus tünetek állhatnak, mint hallucinációk, téveszmék, zavart gondolkodás. Kialakulása vélhetően többtényezős (genetika, anatómiai eltérések, az agy biokémiai zavarai, traumák), de a konkrét kiváltó ok ismeretlen. A leggyakrabban tízen-huszonéves korban alakul ki, és az emberek 1%-át érinti, vagyis Magyarországon körülbelül százezer főt, akik közül azonban csak minden tizedik szorul kórházi kezelésre, és legtöbbjükkel foglalkozik szakember.

Márta szerint a ‘beteg’ és az ‘egészséges’ fogalmak határai nem is olyan egyértelműek. „Mindannyian éltünk meg nehéz életszakaszokat, mindannyian voltunk már a padlón, ám a beteg ember érzékenyebben, mélyebben, olykor irreálisan reagál mindenre.”

Fotó: Neményi Márton

Ilyen „érzékenyebb” emberből mintha egyre több lenne mostanság. Ezt Márta is megerősíti, és hozzáteszi: egyre több köztük a fiatal. Ugyanakkor minden korosztály, minden társadalmi réteg képviselteti magát az elesettebbektől az ügyvéd, orvos családokig, művészekig, tudósokig.

„Mikor egykor bejöttek az országba a profi gyógyszerek, azt gondoltuk, úristen, itt mindenki meg fog gyógyulni. Aztán ellenkezőleg: nőtt az arányszám. A stressz, a szorongás megroppantja a lelket, márpedig abból egyre nagyobb dózist kapunk. Az elmúlt évtizedekben hatalmas az elvárás a munkahelyeken, a nők helyzete teljesen megváltozott – ma már sokszor előfordul, hogy ők a családfenntartók. A szülők későn esnek haza, nem érnek rá eleget foglalkozni a gyerekekkel, még a nagyszülők is dolgoznak… A magára hagyott generációt aztán megkínáltak az újfajta drogokkal, amik képesek valós elmebajt okozni. És persze lehet váratlan pofonokat kapni az élettől, mint egy haláleset, egy válás, sokan küzdenek szülés utáni depresszióval… Úgyhogy sokkal több rehabilitációs helyre lenne szükség – pár hét kórház nem elég a gyógyuláshoz. Senki ne gondolja, hogy ha megroppan, akkor kicsit pihen, aztán két hét alatt visszamegy dolgozni. Hiszen évekig tartott a nyomás is…”

Így kezelhető

Szkizofrénia esetében a terápia általában gyógyszeres és pszichoterápiás kezelés kombinációjából áll. Előbbi történhet tablettákkal vagy tartós hatású injekciókkal. Fontos, hogy időben kezdődjön el a folyamat, és a beteg folyamatosan kapja a kezelést, ameddig azt a kezelőorvosa szükségesnek tartja. A pszichoterápia pedig segíthet a szkizofréniában szenvedő betegnek a betegség megértésében, és abban, hogy megbirkózzon vele, ezzel javítva társas viselkedését és ismételt beilleszkedését a társadalomba. Mindemellett a család és támogató környezet is elengedhetetlen ahhoz, hogy a betegséggel élő ember jó életminőségben élhessen.

Család helyett családias

Mint említettük, fontos, hogy legyen egy odafigyelő család az érintett körül, de sajnos ez a ritkább. „A család lehet bátorító, elutasító vagy együttműködő. Én az utóbbiban hiszek, de sokan sajnos nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy a fiuk vagy lányuk, egyéb hozzátartozójuk pszichés beteg, esetleg maguk előtt is tagadják a dolgot. Van, akinek még a születésnapját sem ünneplik… úgyhogy próbáltam ezt a műhelyt úgy kialakítani, hogy a családot is pótolja valamelyest. Mi például mindenkit megünneplünk, ez fontos összetartó erő.”

Fotó: Neményi Márton

Vagyis több ez, mint festegetés… Ez az oka annak, hogy itt alig vannak ajtók, még fal sem sok. „Mindet kivágattam, amikor dolgozni kezdtünk” – meséli Márta, aki úgy igyekezett kialakítani a helyet, hogy az az otthon melegét nyújtsa. „Én a szabad szellemben, a szabad alkotásban, átláthatóságban és félelemnélküliségben hiszek. Úgyhogy

megfogadtam: ez egy élő, nyitott műhely lesz. Ugyanezt szeretném nagyban: lebontani az ajtókat, hogy szabad átjárásuk legyen a betegeknek az egészségesek világa felé.

A szervezetnek tizenkilenc év alatt számos kiállítása volt már, sőt katalógusuk is megjelent minden évben. Egy-két tagjuk olyan eredményes, hogy előfordult, a festészetből éltek meg, miután a kezelésük befejeződött. Márta nemcsak együtt alkot a páciensekkel, de olykor képet is vásárol tőlük. De van innen származó alkotása a kórház gazdasági igazgatójának is…

galéria

Megnézem

Összes kép (19)

Márta hangsúlyozza: a betegtől nem félni kell, hanem együtt gondolkodni vele, és lehetőségeket adni a kezébe – például ecset formájában. Már csak azért is jó eszköz ez, mert a pszichés problémákkal küzdők érdekes módon sokszor tehetségesek az alkotásban. Ha csak körbenézünk itt, a faházban, olyan képeket láthatunk, amelyek egy komolyabb kiállításon is megállnák a helyüket. Sőt, nagyon is eladhatók: az ár felét az alkotó, másik felét az egyesület kapja. Ugyanakkor a szervezet nem akar ebből meggazdagodni. Bár galériák is alkudoztak velük a felvásárlásról, náluk ez nem üzlet. A legtöbb, amit egy festményért kértek, százezer forint volt egy alkalommal, a tipikus ár negyven-hatvanezer forint. Ettől még persze fontos bevételi forrás ez, ebből tudnak például minőségi rajzeszközöket vásárolni.

Említettük, hogy van, aki itt ébred rá a tehetségére, de fordítva is adódik, amikor művészemberek kerülnek be lelki válságuk miatt. „Neveket nem mondhatok” – szögezi le Márta, de egy esetet elmesél egy férfiról, aki az egyike volt azoknak, akiket a legnehezebben tudott megnyitni. „Teljesen be volt zárkózva, alig kommunikált. Másokat igyekszünk bevonni a csoportba, nála viszont úgy gondoltam, a legjobb, ha teret adok neki. Kapott egy elkülönített asztalt, nem adtam neki konkrét feladatot, csak minőségi papírt és ceruzát: készítsen, amit szeretne. Egy napon át rajzolt, aztán napokon át – nem is mertem zavarni. És ez a jéghegy egyszer csak elkezdett olvadni. Még így is eltartott egy ideig, míg először hozzá lehetett érni.”

Fotó: Neményi Márton

Elengedni tudni kell

Márta azt mondja, bármennyire is ismeretlenek ezek a betegségek az átlagember előtt, nekik is kezdeményezni kell az elfogadást: „Akinek megtorpant az egész világa, az olykor nem tudja verbálisan kifejezni magát” – magyarázza. „De annál inkább szüksége van tiszteletre és elfogadásra. El kell fogadnunk, hogy ők, bár betegek, szintén részesei a társadalmunknak. A gyógyszer és a terápia mellett a harmadik dolog, aminek köszönhetően szinten tartható valaki: a környezet megértése. Ez nagy közös érdekünk, hiszen gondos kezelés mellett ezek az emberek visszailleszthetők közénk – olykor segítséggel, például munkahelyi mentorral, olykor önállóan is.

Sok embert engedtünk már el, és el is kell engednünk. Mert jó esetben ez csak egy állomás.

Ezt bizonyítja, hogy többnyire óriási a különbség a két állapot között; ahogyan először lép be ide valaki, és ahogyan távozik. „Hihetetlen fejlődéseket lehet látni” – mondja Márta. „Akár csak az alkotásokon is. Bejön hozzánk az illető, kaotikus a festménye, abból érzékeljük, hogy baj van. Aztán ez szépen letisztul, és a végén egy harmonikus, legalábbis szinten tartott páciens távozik. Emlékszem például arra a gimnazista fiúra, aki az elején egyáltalán nem beszélt. Több év alatt szépen kinyílt, bár igaz, sok munkánkba tellett. Másfél hónapja viszont útjára tudtuk engedni, és ez óriási dolog.”

Fotó: Neményi Márton

A terapeuta azt mondja, nem csak ők segítenek a betegeken, ők, az egészségesnek számító emberek is sokat tanulhatnak tőlük. „A beteg teljesen összetörve belülről – de van úgy is, hogy kívülről – jön be, és te megpróbálsz segíteni… A felépülés során olyan pillanatokat tudsz megélni, amikben csak több leszel. Ez a munka mindennap más, még akkor is, ha ugyanazok a páciensek jönnek be.

Szeretem azt, amikor úgy tudunk elengedni valakit, hogy a girbegörbe útja valahogy kiegyenesedik.”