nlc.hu
Aktuális
Ötös alára vizsgázott az ország a Nagy Homofóbiateszten

Ötös alára vizsgázott az ország a Nagy Homofóbiateszten

Évek óta először vonult a Budapest Pride kordonok nélkül. Megtörtént az elképzelhetetlen: az égvilágon semmi sem történt. Vélemény és képek.

Emlékszem arra, amikor megjelentek a kordonok.

Azért emlékszem, mert arra is emlékszem, amikor még nem voltak kordonok. Ez nem valami „before it was cool”-verseny, egyszerűen annyi történt, hogy gyanútlanul mentem haza a négyeshatoson 2007 nyarán, a vezető a Blahán becsukta az ajtókat, majd újra kinyitotta őket, és kissé ideges hangon – mintha őt is meglepte volna – közölte, hogy rendezvény miatt itt a végállomás, a többit tessék szépen megoldani magánba’. Szépen, szolgalelkűen le is szálltunk, ahogy ilyenkor szoktunk, csak egy bácsi hőbörgött, hogy „ez is a hülye buzik miatt van, nem hiszem el”. El is engedtem a fülem mellett, az Budapesten az ügymenet része, hogy az inflációtól a rossz időig mindenről a kisebbségek tehetnek, miért ne állhatna most a „hülye buzik” miatt a BKV.

Budapest Pride, 2019. Fotó: Neményi Márton

Aztán feltűnt, hogy egészen konkrétan miattuk állt meg, a Budapest Pride fesztivál felvonulása zajlik éppen, akkor már a tizenegyedik (1997-ben vonultak, homofóbul: vonulgattak először), abban az évben egyébként a melegházasságért való küzdelem volt a fókuszban, azóta, ugye, ebben az ügyben sok minden nem történt. Ez sokat elmond sok mindenről (az ország közérzetéről, a társadalmi egyenlősödés üteméről, illetve a homofóbok által előszeretettel hivatkozott, úgynevezett meleglobbi hatékonyságáról), a lényeg az, hogy furcsa anomáliaként egy méter kordon nem volt a vonuló nem heterók és az őket támogató heterók körül, csak rendőrök a két szélen, pedig akkor is voltak vagy ötezren, és akkor sem voltak kevesebben a homofóbok. Egyébként senkinek nem lett baja.

Fotó: Neményi Márton

A kordonfétis a következő évben kezdődött és utána csak erősödött, hamar eljutottunk addig a teljesen groteszk helyzetig, hogy a Pride – amelynek éppen az lenne a célja, hogy a nem heterók megmutathassák egyrészt azt, hogy léteznek, másrészt azt, hogy ha már léteznek, akkor nem félnek nem heteró minőségükben létezni, az élet ugyanis túl rövid ahhoz, hogy félelemben éljék le, és azon parázzanak, mi lesz, ha meglátják őket, amint éppen azok –, bocsánat a többszörösen összetett közbevetésért, szóval eljutottunk addig a groteszk helyzetig, hogy a Pride a külvilágtól több száz méterre, hermetikusan elzárva zajlik, csak itt-ott jutottak a kordon közelébe a tüntetők, azaz a száz-kétszáz (aztán inkább pár tucat) arc, aki a kerítést markolva ordította, hogy mocskos buzik, mintha kötelező lenne. (Nekik nyilván az is.)

Mi meg úgy éreztük magunkat, mint az állatkertben, csak éppen azt nem tudtuk, a kerítés melyik oldalán vagyunk.

Fotó: Neményi Márton

Ekkor már nagyon fontos volt nekem a Pride-felvonulás. No nem azért: inkább heteró, mint nem heteró emberként abban a végtelenül szerencsés helyzetben vagyok, hogy bármikor, bárhol megfoghatom a partnerem kezét anélkül, hogy ezért gyűlölnének. Hanem azért, mert kíváncsi voltam, mikor engedik el a történetet a saját és az ország heteroszexualitását éppen az LMBTQI-emberektől (az egyszerűség kedvéért hívjuk most őket melegeknek) féltő honfitársaim, és mikor hagyják abba az erőszakos tüntetést egy olyan rendezvény ellen, amely

minden városi legenda ellenére az égvilágon senkinek sem árt, legfeljebb annak a pár embernek, aki nem olvasta a közlekedési infókat, belefutott és kerülnie kell.

Fotó: Neményi Márton

2019-ben arról nyilván nem kell vitatkozni, hogy árt-e a fesztivál, hiszen a tudomány jelenlegi állása szerint senki sem lesz meleg(ebb) attól, hogy részt vesz egy ilyen vonuláson, esetleg meglátja kívülről, még a gyerekek sem kapnak sokkot, ha meglátnak egy lila tangás férfit egy kamion platóján (ilyen, mármint lila tangás férfi egyébként talán tíz éve volt utoljára), sőt: a gyerekkel pont tök jól meg lehet beszélni az ilyesmit. Szóval maradjunk abban, hogy nem árt.

Fotó: Neményi Márton

Fontos lett tehát, és szomorúan láttam, hogy évről évre romlik a helyzet: minél több kordon van, annál keményebben próbálnak átüvölteni és -dobálni rajta a tüntetők, és minél keményebben próbálkoznak, annál több (és többrétegű) a kordon. Öngerjesztő folyamat ez, a kordonozás 22-es csapdája, ezért nagyszerű hír, hogy a rendőrség végül engedett, és megtartottak egy kordonmentes vonulást, persze megfelelő állománnyal, illetve a neuralgikus pontokon azért még be-bevetették a fémet. Tesztüzemmód volt ez, nemcsak a Pride-é, a rendőrségé és a náciké, hanem az egész országé (de legalábbis Budapesté): azt tesztelték, mi történik, ha összeeresztjük a nyíltan nem heterókat az összes többi emberrel.

Fotó: Neményi Márton

Hát akkor most elmondom, mi történt.

Az égvilágon semmi nem történt.

Ez pedig a legnagyszerűbb hír a szexuálisorientáció-kisebbségek ügyében az elmúlt évekből. Bebizonyosodott ugyanis, amit már eddig is tudtunk, csak az évente menetrendszerű sajtófelhajtás, az ezernyi gyűlölködő komment és a híradós vágóképekben mutogatott fekete pólós szerencsétlenek miatt mindig elfelejtettük: hogy a Pride alapvetően senkit sem zavar. De tényleg, senkit. Figyeltem a nem vonuló járókelőket, az ablakokból bámészkodókat, a kocsmák teraszán iszogatókat – tehát csupa olyan helyet, ahol bárki nagyon könnyen kinyilváníthatta volna nemtetszését. Semmi. Egy néni volt, akinek a szájáról még éppen le lehetett olvasni, hogy „az anyátok picsáját”, mielőtt dühösen bevágta volna az ablakot. Ezenkívül szájhúzás sem volt. Készítettem is egy bámészkodós galériát, hogy lássátok, nem a levegőbe beszélek – a kedvencem talán kisebbségszinergia: a melegeket bámuló közel-keleti bevándorlócsalád.

Budapest Pride
Megnézem
Összes kép (8)

Oké, a teljes képhez hozzátartozik, hogy pár tüntető az elején majdnem bejutott, ott volt némi arcoskodás, meg az alábbi hatalmas molinó, amely a végállomáson, a Március 15. térnél várta a tömeget egy építkezés oldalán. Ez legfeljebb a mérete és – hülye szó ez, de értitek – igényessége miatt érdekes: valaki rengeteg munkaórát és pénzt belefeccölt, hogy ezt megrajzolja, megtervezze, kinyomtassa, kibérelje a helyet és kifüggessze ide a molinót. Csak azért, hogy pár percre lássuk. Hátborzongató belegondolni.

Fotó: Neményi Márton

Minden más a szokásos, vagy még az sem, a Deák téren például kordonok mögött várta a menetet a szokásos egy-két tucat fős, fekete pólós erkölcsrendész különítmény a legalább tíz éve, Pride-ról Pride-ra reciklált „undorító a másságotok” molinóval, idén legfeljebb a némileg önironikus „normálisok” feliratos egyenpóló volt meglepetés. A látvány sem dühítő, sem kétségbeejtő, sem ijesztő nem volt, legfeljebb fárasztó és szomorú.

Fotó: Neményi Márton

Pont, mint az apuka, aki elhozta a lányát, hogy megmutathassa neki, mi az adekvát reakció, ha az ember „buzit” lát – ezt a képet mutogatom ezentúl mindenkinek, aki azzal jön, hogy a gyerekekre rossz hatással van a Pride.

Fotó: Neményi Márton

Őket egyébként valamiért ellentüntetőknek szokás hívni, ennek csak akkor lenne értelme, ha a Pride felvonulás tüntetés lenne, de nem az. Jó, az utóbbi években egy kicsit az volt (elvégre a melegek jogairól is szól az egész), ez az idei viszont egyszerűen túl békés és eseménymentes volt, hogy tüntetésnek lehessen hívni. Ha így folytatjuk, olyan lesz, amilyennek lennie kellene:

egy egyszerű, össznépi buli, ahol sok ezer hülyén felöltözött ember táncol különböző (jellemzően szórakoztatóan tuskó) zenékre, hogy eközben nagyon jól érezze magát.

Ha pedig így lesz, szentül hiszem, hogy egy kicsit boldogabb hely lesz Magyarország az év többi napján is.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.