Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Aktuális

A nő, aki nagymamakorában hallotta először, hogy jó valamiben

Monoron jártunk, az Elfogadás Sütödében, ahol három cigány nő adott leckét kitartásból és lelkesedésből.

„Ez most csak sima almás pite lesz, még egy óra, meg kell várnod, nincs mese. Tényleg, Kati, majd meg kell csinálnom a kéttésztás linzert, tudod, amit álmodtam.” Tudják, miről van szó, az a monori Elfogadás Sütödében teljesen természetes, hogy Oláh Józsefné, azaz Joli néha receptúrát álmodik, pontosabban azt, ahogy elkészíti. Ő az, aki még a legdörzsöltebb pesti vendéglátósoknak is képes meglepetést okozni sütijeivel, legalábbis azoknak, akik már felfedezték. Egyelőre várják az új konyhát, a viszonteladókat és a kitörést ők hárman: Joli, a művész, Újvári Jánosné Kati, a két lábon járó pogácsamanufaktúra és Gulyás Gyuláné Babi, a kofa, segítő, mindenes.

Joli és Kati (fotó: Neményi Márton)

A Máltai Szeretetszolgálat egyik házában ülünk Monoron, a tanoda mellett, egy kis konyhában. Most kezdik majd a nagyobb, polírozottabb, jobban felszerelt helyiség építését, aztán talán új kolléga is lesz, aztán a biznisz is beindul, ha minden jól megy, a sütik, a pogik és a lelkesedés már megvan hozzá. Kifejezetten helyi, roma asszonyokat várt a Máltai, amely tizenöt éve van jelen, és próbálja felszámolni a krízist. A lakhatás és a gyerekek ellátása volt a legsürgetőbb, pár éve aztán elkezdtek gondolkodni, hogyan lehetne foglalkoztatni a felnőtteket.

„A gyerekházas asszonyokkal gondolkodtunk, merre induljunk el – meséli Juhász Katalin intézményvezető. Ők azok a nők, akik hamarosan visszatérnének a munkaerőpiacra, vagyis abba, ami ebből jut a kisvárosi cigányoknak. „Az volt a kérdés, mit csinálnának szívesen, ami értékesíthető is. Szóba került a varrás, el is mentünk a Romani Design központjába üzemlátogatásra, de érdekelte őket a sütés-fűzés, meg is néztünk egy Deák téri cukrászdát. Nagyon hamar eldőlt, hogy sütünk-főzünk majd.” Két éve dolgoznak itt nap mint nap, egyelőre ők hárman, a szeretetszolgálatosok pedig egyengetik az útjukat.

Fotó: Neményi Márton

A süti és a pogácsa logikus: rengeteg cigány ételt lehetne készíteni, de ennek egyszerűbbek a feltételei, könnyen szállítható, mert szállítják, főleg rendezvényekre, helyben nehéz eladni. Nagy álmuk egy saját beülős hely Monor központjában, de addig még hosszú az út. Ahhoz, hogy tisztességesen keressenek, két-három állandó viszonteladó kellene, a teljes anyagi stabilitáshoz meg öt-hat. Addig is marad a zsonglőrködés. „Ötvenkétezer forint, ennyit keresünk – ecseteli Kati pogácsakenés közben –, és ezt is úgy, hogy a huszonkétezres munkanélküli rögtön ugrott, ahogy elkezdtük.” Azaz harmincezer forintért csinálják, vagyis pont, hogy nem ezért, hanem azért, mert imádják, és mert jók benne.

Művészek vagyunk, nemcsak sütiben, hanem abban is, hogy ennyiből kijövünk.

Fotó: Neményi Márton

Helyben főleg a piacról ismerik őket. Nagyon nehezen indult be a stand, nem stimmelt a bőrszín, „olyan nagy ívben kerültek ki a magyarok, hogy csak lestünk”, pedig nekik aztán nem kell bemutatni a rasszizmust, az ilyen hétköznapi, kispolgárit sem, mint a gyanakvó pillantások és a passzív-agresszív beszólogatások. „Reggel kivittük az árut, délután hoztuk vissza az egészet – meséli Joli –, itt ültünk csöndben, ráztuk a fejünket, hogy nem lesz ez így jó. Olyan rossz érzés volt, te, el nem tudom neked mondani.” Szerencsére egyszer csak megtört a jég, „végül csak-csak odajött egy-két magyar, jól néztek ki a sütik, na, megkóstolták, azonnal eltűnt az arcukról minden. Azóta jönnek, viszik.” Az árusok is befogadták őket, pedig a szomszédos stand konkurens sütiárus. A helyiek, akik egyszer vásároltak, mind visszajönnek. „Még úgy is népszerűek vagyunk, hogy Monor a pékségek városa – magyarázza Juhász Katalin –, annyi cigány pék, mint itt, az egész országban összesen nincs, és mind megél.”

Joli és Babi (fotó: Neményi Márton)

Monoron egyébként pörög a GDP, nem csak Budapest közelsége miatt, akad munka a közelben, még a cigánynak is: akkumulátorgyár, raktárak, zöldségszortírozás, csirkepucolás. Munkanélküliség persze van, a pékség ezt nyilván nem számolja majd fel, mégis nagyon-nagyon fontos kezdeményezés, először is persze az itt dolgozó asszonyoknak, másodszor azért, hogy ezzel is küzdjenek az előítéletek ellen, szemléletformálás ez, így mondják civilül. „Van feszültség, Monor nyolcezres város, ebből kétezer, kétezer-ötszáz fő cigány – elemez Katalin –, a legtöbben nem tudják, milyen az élet itt, a telepen, csak a szóbeszéd megy, hogy a cigányok szemetelnek és a posta előtt kiabálnak. Azt szeretnénk, hogy legyen meg az a kép is, hogy ott ülnek a piacon, és tök jó sütit lehet venni tőlük.”

A sütöde fenntartásához a Gyökerek és Szárnyak Alapítvány Élő Adás nevű adományozói estjén is gyűjtöttek forrásokat. A szervezet nem csupán a bemutatkozásra és a forrásgyűjtésre teremt alkalmat, hanem a kiválasztott civil szervezeteknek olyan felkészülési lehetőséget teremt, melynek során a legjobb szakemberektől sajátíthatják el, hogyan kell például prezentálni, magukat menedzselni, fejleszteni a saját támogatói hálózatukat. A modell alapját a londoni székhelyű Founding Network dolgozta ki. A Gyökerek és Szárnyak kíséri a projektek megvalósításának útját is.

 

Juhász Katalin és Kati (fotó: Neményi Márton)

A forgalom, mondjuk, azóta is kiszámíthatatlan, van, hogy éppen csak elmegy a pakk, van, hogy háromszor-négyszer fordulnak utántölteni. A szerda lassú nap, de kiküldenek szelíden a pékségből a piacra, most éppen Babié a stand, ott van vele az unokája is, Vera, „érdemes most menni, gyönyörű kislány, majd látni fogja, tudja is magáról, az a baj”.

Fotó: Neményi Márton

Vera tényleg ott van, és tényleg sztár, „remélem, kofa lesz – mondja Babi, már a piacon –, elad majd mindent”. Babi nagybetegen, ahogy ő mondja, teljesen lerobbanva érkezett a sütödébe, azóta magára talált, meggyógyult, jól van. A sütés egyébként is terápiás, Kati is kétszázas vérnyomással érkezett, „szanaszét mérgeztek a kórházban, aztán egy kis fiatal, helyi háziorvos elkezdte beállítani”, ekkor érkezett a pékségbe pogácsafelelősként.

Megsütöttem az első adagot, a főnökasszony megkóstolta, rám nézett, és azt mondta, hoppá, ez a nő tud valamit. Pár hónap múlva ilyet mond nekem: Katikám, de jó, hogy itt vagy. Énnekem ilyet előtte még nem mondott senki.

Fotó: Neményi Márton

Kati szerint erre születni kell. A kérdés azonban nem az, hogy tehetséges-e az ember, hanem hogy találkozik-e olyanokkal, akik segítenek felfedezni a tehetséget – hiszen mindenki jó valamiben, csak meg kell találni, hogy miben. „Jó helyre és jó időben kell születni. Ha én úgy születek, hogy fiatalon fedezik fel a pogácsámat, fiatalom hallom, hogy hoppá, ez a nő tud valamit, és fiatalon hallom, hogy Katikám, de jó, hogy itt vagy, akkor most nem itt lennék, Monoron, ebben a kis konyhában, hanem tán a saját cukrászatomat vinném a városban.” Így is szerencsés, mondja, a legtöbben az övéi közül ennyit sem kapnak az élettől.

Fotó: Neményi Márton

Sodrás közben engedik el magukat végleg, kiderül, itt még inkább princípium van, mint #metoo. „Házas vagy? Nem? Na, akkor arra figyelj, hogy olyat vegyél el, aki süt-főz. Két fiam vált el egymás után emiatt, hát most gondolj bele: milyen már az, hogy hazamész a gyárból, és nincs otthon étel? Az elején persze minden jó, szerelmes az ember, nem baj, hogy nem főz olyan jól, így is csodás minden, ilyenekkel jöttek, csak aztán a szerelem elmúlik. Mi marad? Hát a hús, ami belül nyers, kívül meg már ráégett a bors, meg a száraz fasírt, amit nem zsírban sütöttek, pedig akkora húsos a kisebbik, te, a szeme könnybe lábad, ha meglátja a húsos tálamat! És akkor egyszer hazajön, hogy anya, nem lesz ez így jó, nem bírom. Aztán ugyanez a másikkal is, pedig azok már évek óta együtt voltak.”

Fotó: Neményi Márton

Elfogyott a másfél kiló tészta, sül az utolsó adag, ennyi kell, hogy teljesítsék is az aznapi rendelést, és maradjon is valami, épp jókor, kész az almáspite-alap, mehet az is az (egyelőre egy szál) sütőbe. Fontos, hogy mindenki ismerje az összes munkakört, ha be kell ugrani a másik helyett, amikor az éppen ügyintéz vagy rosszul van. Mostanra mindenki tud mindent, de azért igyekeznek tartani a munkarendet. Kati a pepecselős, monoton, de nagy odafigyelést igénylő feladatokban remekel, nem csoda, hogy a pogácsa az ő terepe. A sajtosat tökélyre fejlesztette, még szép, a gyerekei szigorú minőségellenőrök, „az egyik mindig becsukja a szemét, a két ujja közé veszi, ha roppan, és nem rugózik, akkor a jó, és csak ekkor kóstol.” Joli a művész: feltalál, rögtönöz, ha kell, menet közben változtat, a pitébe néha tejszínes gyümölcshab kerül reszelt-darabolt gyümölcs helyett, a drukker fiának pedig mandulaaromából, ételfesték nélkül készült a zöld Fradi-torta.

Fotó: Neményi Márton

Nem ír le semmit, csak amit muszáj, az ügymenet kedvéért, centizős műanyag edény, konyhamérleg minek, ott van minden a fejében, illetve érzi azt, hogy miből mennyi kell. (Kóstoltuk: tényleg érzi.) Díjazták is őket Pesten, egy gasztrorendezvényen, volt ott minden, színpad, konferanszié, könnyek, „én életemben összesen nem hallottam annyit a nevem, mint aznap este”.

Fotó: Neményi Márton

Cigiszünet, amíg sül a pite, Jolit a kertben találom, „a nővérem szoktatott rá a dohányra, tizenkilenc voltam, azóta cigizem, de tudod, mit, nem baj, volt olyan helyzet az életemben, hogy ez segített át, hagyjuk is”. Ekkor tűnik fel az alig kivehető tetoválás a karján.

Ez? Ez a bátyám neve, vagyis az volt, csak már összeizélődött. Jó, figyelj, negyvenhárom éves. Már a tetkó. A bátyám huszonegy volt, jött hazafelé a búcsúból hetvenhatban, üljél le akkor, amíg tart a cigi, elmesélem, lovas kocsival jöttek, Péterinél, a rendes úton, nem a földúton, azt meg nem szabad, ez volt a bűne, jött a két csősz, akkor így mondtuk, csősz, az egyik hetvennyolc volt akkor, a másik nyolcvan, kérdezték, merre, mondta, hogy csak megy haza, persze, aha, mondták, büdös cigány, biztos lopni voltál, öt percig szó szót követett, lelőtték, azonnal meghalt, a hároméves lánya végignézte. Az a baj, hogy szerintem nem fogták fel, hogy nem egy ember életét vették el, hanem egy családét, az apánk három évre rá ment utána. Hogy mondod? Elítélni? Egy ilyenért bárkit? Ne viccelj. Persze, iszonyú összetartás volt, jöttek a tabáni cigányok, hogy segítünk, ne félj, megfogjuk őket. Mondtam, hogy na, azt ne. Azóta se csináltunk semmit.

Fotó: Neményi Márton

A ciginek vége, menni is kell vissza, megsült a pite.