Alig húsz éve a bennfenteseken kívül csak kevesen ismerték Alfons Mucha nevét, de a műveit több mint száz éve mindenki imádja. Kéjesen vonagló nők áttetsző neglizsében, indaként kígyózó, földig érő hajkoronával – a 20. században minden menő holmi dobozán egy ilyen Mucha által festett alak díszlett, és kínált érzéki módon csokit, cigit, alkoholt, kekszet, parfümöt de még bébitápszert is. A sikert látva zseniként ünnepelték a festőt, és csak egy évszázaddal később merült fel először a kérdés: vajon honnan vette az ötletet? Hogyan lett egy történelmi festőből a századeleji pin-up lányok megteremtője?
Sarah Bernhardt posztert akar
Az egész történet 1894-ben, karácsonykor kezdődött, amikor is egy sürgős megrendelés érkezett a Lemercier nyomdába a kor legnagyobb szupersztárjától: Sarah Bernhardtól. A színésznő úgy látta, hogy kicsit lanyha az érdeklődés a Gismonda című darab iránt, amiben főszerepet játszott, és egy új plakátot rendelt, méghozzá azzal a kitétellel, hogy az öt nap múlva, újév napján már az utcán legyen.
Ez a határidő ma is elég meredek lenne, nemhogy a 19. században, amikor még kézzel kellett a posztereket megrajzolni, majd egy simára csiszolt kőlapra kellett átmásolni a kész képet, ha pedig többszínű posztert akart a megrendelő, annyi követ kellett elkészíteni pontosan egyformára, ahány színre szükség volt. Ez az eljárás a litográfia, így készült akkoriban minden plakát.
A nyomda vezetője nehéz helyzetbe került. Karácsony lévén minden plakátrajzolója szabadságon volt – egy embert kivéve, aki azonban még soha nem csinált efféle munkát. Ő volt Alfons Mucha. Mivel nem volt más választása, a főnök megkérdezte tőle, képes lenne-e a munkára, ő pedig bátran azt felelte: naná. Így megkapta a feladatot.
Alfons Mucha (Forrás: Corbis/Getty Images)
Botrányos végeredmény
Csakhogy amikor Mucha visszahozta a kész művet, a nyomda vezetője bűn rossznak tartotta. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint a korabeli plakátok: akkoriban az élénk színeket szerették, ez pedig fakó volt. Ráadásul nem egy színpadi jelenetet ábrázolt – csakis Sarah Bernhardt volt látható rajta, és szinte alig közölt információkat, mindössze a színház neve és a mű címe kapott helyet a képen. Mivel azonban nem volt idő újat készíteni, jobb híján ezt küldték át a művésznőnek, és várták, vajon mit szól hozzá.
Legnagyobb meglepetésükre Sarah Bernhardt úgy vélte, ez a legjobb plakát, amit valaha is készítettek róla, és annyira megtetszett neki, hogy azonnal munkát ajánlott az addig alig ismert festőnek: megbízta azzal, hogy tervezze meg az összes művészi megjelenését, nemcsak a plakátokat és a szórólapokat, de a jelmezeit és a színpadi háttereit is.
Mucha első posztere (Forrás: Corbis/Getty Images)
Párizs népe pedig osztotta a művésznő lelkesedését. Újév napjának reggelén tették ki a plakátokat, és azt mondják, hogy délre már egyet se lehetett látni belőle sehol. Volt, amit egyenesen a plakátragasztó zsákjából vettek meg a lelkes rajongók, másokat még azon nedvesen leszedtek, de volt, amit egyszerűen kivágtak a falból. Mucha pedig egyetlen nap alatt Párizs sztárja lett.
A sors keze
Mucha egész életét a véletlenek efféle sorozata jellemzi. Mindig jókor volt jó helyen. A festő, aki egyébként mélyen vallásos volt, úgy vélte: mindenkinek meg van írva a sorsa. Ezt vagy beteljesíti az ember, vagy ha rosszul választ, elsöpri a végzet. Az ő életében furcsa, sajátos ritmusban váltakozott a jó és a rossz. Minden veszteségért és kudarcért kárpótlást kapott a sorstól.
Gyerekkorában öt testvére közül hármat is elveszített a tbc miatt, édesanyja is korán meghalt – de édesapja második felesége (aki egyébként a gyerekek nevelőnője volt) nagyon szerette mostohagyerekeit, és olyannyira támogatta Mucha bimbódzó képzőművészeti tevékenységét, hogy egy ceruzát kötött a ruhájához, és megengedte neki, hogy a házban bárhová szabadon rajzolhasson. Ebbe pedig a bútorok és a falak is beletartoztak.
Ez a minta aztán egész életén át megbízhatóan követte Mucha sorsát. Ahogy becsukódott előtte egy ajtó, azonnal jött egy másik, sokkal jobb lehetőség. Neki pedig nem volt más dolga, csak követni az isteni gondviselés akaratát.
A szerencse fia
Az például nagy szerencse volt, hogy nemcsak rajzolni tudott csodálatosan, hanem énekelni is, és már tízéves korától kosztot és kvártélyt kapott Brnóban a templomi kórus tagjaként. Ám az már elég nagy pech, hogy amikor mutálni kezdett, kitették. Ráadásul hiába jelentkezett a prágai Művészeti Akadémiára, elutasították azzal, hogy válasszon magának inkább valami rendes polgári foglalkozást.
Ő ehelyett Bécsbe utazott, ahol sikerült állást találnia mint díszletrajzoló – egészen addig, míg megint jött a tragédia, és leégett a színház, ő pedig elveszítette a munkáját. Amikor már szinte minden tartalékát felélte, elment a pályaudvarra, ahol kiszórta a pénztáros elé az összes pénzét, és azt mondta: a sorsra bízza magát, oda utazik, ahová csak eljuthat ebből a pénzből. Így került Mikulovba (nem messze amúgy attól a cseh várostól, Ivančicetől ahol 1860. július 24-én megszületett).
Fotó: Heritage Images/Getty Images
Mikulov már akkoriban is ugyanolyan poros kisváros volt, mint manapság, és nem volt sok lehetőséget kínált egy kezdő művésznek. Így hát Mucha sírkőfaragó lett, és kiegészítésképp portrékat festett tehetős helyi emberekről.
De a Jóisten kegye valahogy mégis jó helyre vetette, így találkozott ugyanis Eduard Khuen Belasi gróffal, aki maga is műkedvelő festő volt – és akinek annyira megtetszettek a fiatal, ambiciózus művész képei, hogy felkérte, készítsen freskókat a kastélyába. Muchának fogalma sem volt arról, hogyan kell freskókat készíteni – de bolond lett volna nemet mondani a munkára. A freskófestés titkaira munka közben rájött, és a végeredmény annyira megtetszett a grófnak, hogy felajánlotta neki: kifizeti a tanulmányait, csak mondja meg, hová akar menni. Így került Münchenbe, majd Párizsba.
A fekete szerető ajándéka
Párizsba ugyanazzal a vakhittel érkezett, amivel addig mindenhová. Egy szót sem beszélt franciául, és fogalma sem volt róla, mit kellene csinálnia – de szerencsére a francia fővárosban ekkoriban hatalmas cseh közösség volt, akik örömmel segítettek a fiatal, jóképű, pillanatok alatt a társaság középpontjává váló művésznek. Mucha minden éjszaka bulizott, a nappalokat azonban a festészeti akadémián töltötte. Az élete végre tökéletes volt.
Ám ekkor levelet kapott, amelyben a gróf minden indoklás nélkül megírta neki: többé nem támogatja anyagilag. Senki nem tudja azóta sem, miért döntött így – talán csalódott a festőben, amiért az nem írt neki gyakrabban, vagy nem volt elégedett a képek minőségével, amiket kapott tőle, vagy egyszerűen csak új pártfogoltat talált magának. Mindenesetre Mucha hirtelen egy fillér nélkül találta magát, és rákényszerült, hogy munkát vállaljon. Újságokat és könyveket illusztrált, így került Lemercier nyomdájába is. Műtermébe pedig befogadott maga mellé egy másik nyomorgó művészt: Paul Gauguint.
Ők ketten nemcsak egymás mellett alkottak, de jó barátok is lettek, és rengeteget beszéltek arról, hogyan kellene megreformálni a művészetet. Később Gauguin elköltözött Bretagne-ba, ahol összejött egy 16 éves fekete lánnyal, akit úgy hívtak: Anne la Javanese (ami valójában annyit jelent: a Jáva szigetéről származó Anna.)
Gauguin meglehetősen durván bánt a nőkkel, ezt a lányt is rendszeresen megverte, ezért amikor végül Anne megszökött, magával vitte a festő pár művét is. Úgy érezte: ami pénzt kap majd értük, azt mind megérdemli. Így érkezett meg Párizsba, ahol jobb híján Muchánál kért szállást, és előbb a festő modellje, majd szeretője lett. Ekkor jött el az a bizonyos karácsony, ahol Muchát megkérdezték, tudna-e plakátot csinálni, ő pedig – ugyanazzal a magabiztossággal, mint addig mindig – rávágta: hát hogyne. És meg is csinálta. De vajon hogyan?
Ez az a kérdés, ami már száz éve nem hagyja nyugodni a művészettörténészeket.
Lopott siker?
1954-ben egy kis árverésen feltűnt egy kollázs, amely nagyon hasonlított Mucha plakátjára. Egy sudár, karcsú nőt ábrázolt a kép, feje körül dicsfényre hasonlító félkörív, mindez apró darabokból összerakva – legalább ötven bélyeget vagdosott szét a művész ahhoz, hogy elkészíthesse az alkotást. De a legfontosabb, hogy a kép alján látszott egy homályos, alig kivehető monogram is: P Go. Ami pedig Paul Gauguin megszokott aláírása.
Sokan úgy vélik, hogy ez a kép volt Mucha inspirálója, és ennek köszönhetően tudott alig pár nap alatt olyan újat alkotni, amit korábban még senki nem látott. Szerintük lehetséges, hogy a közös szerető csomagjából kiesett kép ihlette meg a művészt, és amit a kor egyedi, soha korábban nem látott, fantasztikus bravúrnak tartott, valójában plágium. De olyanok is vannak, akik szerint a kis kép hamis, és semmiképp nem lehet Gauguin munkája, mert semmilyen más, ehhez hasonló művét nem ismerjük. És még ha igazi lenne is, azt nem lehet bizonyítani, melyik készült előbb, így azt sem tudjuk, ki másolta a másikat.
Az elismertség csapdájában
Azt azonban tudjuk, hogy bármilyen sokat is keresett Mucha a gyönyörű női portrékkal, amiket ezek után százával készített, igazából soha nem szerette őket. Valójában nagyon is bántotta, hogy a nevét ezekkel a képekkel kötik össze, mert úgy érezte, hogy ez nem igazi művészet, csak afféle iparosmunka. Ahogyan annak tartotta azt is, amikor ilyen stílusban tervezett bútort, üvegablakot, szőnyeget, tapétát, ékszereket és boltbelsőket is. Tizenkét évnyi párizsi művészi diadal után ezért egészen Amerikáig szaladt, hogy ott új életet kezdhessen, mint „igazi” történelmi festő.
Nagy fájdalmára azonban az Újvilág épp annyira nem volt erre vevő, ahogyan a régi sem. Mert bár Amerikában sztárként fogadták (amikor megérkezett, a New York Times kétoldalas cikket írt róla), minden megrendelőjének azok a kígyózó hajú, érzéki nők kellettek, amiket olyannyira maga mögött akart hagyni.
Fotó: Erich Auerbach/Getty Images
Végül aztán sikerült találnia egy amerikai milliomost, aki támogatta a szláv kultúrát és a történetfestői ambícióit, és kifizette a 20 gigantikus képből álló történelmi festménysorozatának teljes költségét. Mucha 18 éven át dolgozott a műveken – ám amikor elkészült velük, igazából senkinek nem kellettek. Sokáig ide-oda hányódtak, végül feltekerve raktárba kerültek, és csak 2012-ben állították ki őket a prágai Nemzeti Múzeumban, ahol manapság is láthatók. Szomorú vagy sem, de továbbra sincs nagy sikerük: ez a fajta historizáló, akadémikus festészet valójában unalmas látvány a mai szemnek, és már Mucha korában is elavult volt.
De azért akad rajtuk egyetlen izgalmas alak: természetesen egy különleges arcú, kecses alkatú, lebbenő hajú nő. Ő Slavica, a szlávok istennője, akit az amerikai milliomos lányáról, Josephine Crane-ről mintázott Mucha. Egyfelől ez nyilván tisztelgés az apa mecénási szerepe előtt, másfelől azonban, ha belegondolunk, mégiscsak bizarr, hogy egy amerikai lányé lett ez a szerep, különösen, mert a kép aztán jócskán túlnőtt önmagán: 1918-ban rákerült az első csehszlovák bankókra is.
