Aktuális

Ököllel verték és szexuálisan molesztálták a szüfrazsetteket

161 éve ezen a napon, július 15-én született Emmeline Pankhurst. Nem keveset köszönhetünk neki.

A szüfrazsett szó hallatán a legtöbben Mrs. Banksre gondolnak a Mary Poppinsból, aki csillogó szemmel, üdén és frissen indul tüntetni – és természetesen elegánsan és jól fésülten tér haza. A valóságban azonban a nők választójogért folytatott harca ennél jóval mocskosabb volt. A tüntető nőket gyakran brutálisan, ököllel verték a rendőrök, és ebbe örömmel szálltak be a mozgalmat ellenző férfiak is, akik minden egyes megmozduláson megjelentek. Nem számított ritkaságnak, ha egy nőnek csontja tört, kiverték a fogát, betörték az orrát, még kevésbé, ha közben szexuálisan is molesztálták.

Jogi úton nem értek el semmit

A választójogért folytatott küzdelem soha nem a gazdag úrinők harca volt, de tény, hogy manapság az ő arcukat és hangjukat ismerjük leginkább, hiszen ők voltak a vezetők, akik kiálltak beszélni, cikkeket, könyveket írtak történetükről. A mozgalom igazi bázisa azonban munkásnőkből állt, mert ők voltak a társadalom legkiszolgáltatottabb tagjai, és nekik volt leginkább szükségük a védelemre is.

Emmeline Pankhurst, a szüfrazsettek legismertebb képviselője is értük harcolt leginkább. Saját szemével látta ugyanis, hogy a nők mennyivel nyomorultabb helyzetben vannak a férfiaknál annak következtében, hogy nekik kell a gyermekeikről és a szüleikről is gondoskodniuk, miközben ugyanannyi munkáért jóval kevesebb fizetést kaphatnak, jogaik pedig nincsenek, ráadásul minden keresetük és tulajdonuk a férjüket illeti meg, akitől el sem válhatnak.

Hatalmasat küzdött (Fotó: Wikipédia)

Emmeline egyébként a saját bőrén mindezekből a nehézségekből nagyon keveset tapasztalt csak meg. Jó családba született, jó nevelést kapott (bár szülei jóval kevesebbet költöttek rá, mint a fivérei taníttatására), és a férje is jó ember volt, ráadásul szintén a női jogok élharcosa. Richard Pankhurst volt a női választójogról szóló első angliai törvényjavaslat előkészítője, amely azt akarta elérni, hogy minden nő megtarthassa a saját keresetét és tulajdonát, akár a házassága előtt, akár közben szerezte azt. Magánéletében is vele egyenrangúként kezelte a feleségét, támogatta politikai terveit, és sok beadvány elkészítésén közösen dolgoztak.

A szüfrazsettmozgalom akkor már jó pár évtizede létezett – de a női szavazati jogért írt beadványokat a parlamentben állandóan leszavazták. Megtehették, mert ez egy békés mozgalom volt. Gyűléseket tartottak, szórólapokat osztogattak – és persze semmit nem értek el. Az emberek nem is nagyon tudtak erről a harcról, hiszen az újságok soha nem írtak róla.

A nők kiszolgáltatottsága

Emmeline Pankhurst azonban egyre erősebben érezte, hogy valamit tenni kell: nem elegendőek az elvek, cselekedetekre is szükség van. Csatlakozott hát a Független Munkáspárthoz, és elvállalta az úgynevezett „szegényjogi” felelősi posztot. A „szegényjogi” törvényt még a középkorban hozták, és eredetileg valóban a szegények védelmét szolgálta: kimondta, hogy minden egyházközségnek pénzt kell gyűjtenie, és ebből az alapból kell segítenie a környéken lévő nincsteleneket.

1834-ben azonban egy jogszabályváltozás miatt a segítségre fordítható pénzösszegek radikálisan lecsökkentek, és ezután csak nagyon különleges és ritka esetekben kaphattak az emberek pénzügyi segítséget. Ha ételre és fedélre volt szükségük, többségüknek be kellett vonulnia egy dologházba, ahol azonban iszonyatos körülmények közé kényszerültek, és napi 12-14 óra munkát vártak el tőlük.

Emmeline Pankhurst munkája közben szörnyű dolgokat tapasztalt. Idős cselédekkel találkozott, akik túl öregek voltak már a munkához, ezért gazdáik egyszerűen kidobták őket. Kislányokkal, akiknek hat-nyolc évesen a hideg kőpadlót kellett súrolniuk egész nap. Terhes nőkkel, akiknek a vajúdás kezdetéig nehéz fizikai munkát kellett végezniük, és ha megszülték a gyerekeiket, csak két hétig tarthatták maguk mellett őket. Ha maradni akartak, örökbe kellett adniuk az újszülöttet – ha ezt nem akarták, pénz és segítség nélkül utcára kerültek.

Ezeknek a nőknek a kiszolgáltatottsága felháborította Emmeline Pankhurstöt, és meggyőződésévé vált, hogy a társadalom csak akkor változhat, ha a nők is beleszólhatnak a politikai döntésekbe.

Gyakran megverték őket

Férje hirtelen halála után azonban Emmeline Pankhurst, a négygyermekes özvegyasszony hirtelen maga is nehéz helyzetbe került (még ha nem is olyan kilátástalanba, mint korábbi pártfogoltjai): kisebb házba kellett költöznie, és munkát kellett vállalnia. Az anyakönyvi hivatalban kezdett dolgozni, a születéseket és a halálokat kellett bejegyeznie – a házasságokat nem, mert azokat csak a férfiak kezelhették. Sokan úgy vélik, ez volt számára az utolsó csepp a pohárban: dolgozó nő volt, adót fizetett, mint akármelyik férfi, de szavazati joga továbbra sem volt. Hazája szemében továbbra is másodrendű állampolgárnak számított, az ország sorsába, jobbításába nem szólhatott bele.

42 évesen, felnőtt lányai biztatására ezért hát megalapította a saját pártját Nők Társadalmi és Politikai Uniója néven.

Tettek, nem szavak

– ez lett a mozgalom mottója, és Emmeline Pankhurst valóban nem félt a tettek mezejére lépni. Persze eredetileg nem volt tervben, hogy bombamerényletek és gyújtogatások révén irányítják magukra a média figyelmét, inkább nagy felvonulásokban gondolkodott. Azt gondolta, hogy ha sikerül megmutatniuk, mekkora tömegben követelik a nők a változásokat, akkor a parlamentnek majd meg kell hajolnia. Később aztán különféle megdöbbentő gerillaakciókkal próbálkoztak: beszöktek a parlamenti ülésre, és bekiabálták, hogy mikor kapnak a nők szavazati jogot, vagy odabilincselték magukat a miniszterelnök lakása előtti kerítéshez. A rendőrség azonban minden ilyen akcióra nyers erővel reagált. Botokkal, ököllel ütötték a tüntető nőket, és előszeretettel néztek félre, ha szüfrazsettellenes férficsoportok érkeztek és támadtak rájuk.

Emmeline Pankhurst saját önéletrajzában is leírja, milyen félelmetes volt, amikor barátnőjével egy vegyesboltba kellett menekülniük az őket üldöző férficsapat elől, akik elsősorban a fejüket és a hátukat ütötték, és alaposan meg is rugdosták a két nőt. A támadás után mindketten hetekig sántítottak – de persze ettől még nem mondtak le a harcról.

Oda ütöttek, ahol a legjobban fájt

A 19. században a női lét alapvetően is veszélyesebb és brutálisabb volt, mint manapság, és a nőknek sokkal többször kellett fizikai támadásokat átélniük az utcán. Különösen a gyári munkásnők élete volt veszélyes, akik gyakran hajnalban indultak dolgozni, és késő éjjel értek haza – a többségük ezért igencsak jó volt a közelharcban, és kés is mindig volt náluk, ha munkába mentek. De a középosztálybeli nőknek is gondolniuk kellett az önvédelemre: ők kalaptűt és legyezőtőrt használtak (utóbbinál a legyező nyelébe volt rejtve egy kis kés).

A szüfrazsettek fegyverei közé az esernyő, a vastag kötél és a kutyakorbács tartozott – de voltak olyanok is, akik, bármilyen hihetetlenül is hangzik, a dzsúdzsucu mesterei voltak. Ami az atrocitásokat illeti, 1908-ban egy gyűlésükre, amit az Albert Hallban tartottak, betört egy csapat férfi, akik meg akarták akadályozni az összejövetelt. Ketten rögtön a szónokra, Helen Ogstonra támadtak: az egyikőjük egy cigarettacsikket nyomott el a nő kezén, a másik többször úgy mellbe vágta, hogy levegőt is alig kapott. Hamarosan aztán minden nőt válogatás nélkül ütni kezdtek, így végül mindenki szakadt ruhában, vérző orral, feldagadt szemmel menekült a helyszínről. Az újságokban a támadás brutalitásáról nem esett szó – csak arról, hogy Helen egy kutyakorbáccsal védte meg magát. „A bolondos szüfrazsett korbáccsal hadonászik” képet pedig utána rendszeresen elővették, amikor azt akarták bizonyítani, hogy milyen elvetemültek a szavazati jogért küzdő nők.

Érthetetlen brutalitás

Az igazi fordulatot a fekete pénteknek nevezett 1910. november 18-i esemény hozta el, amikor háromszáz szüfrazsett elindult a Parlament felé, hogy átadjanak egy újabb petíciót a miniszterelnöknek. H. H. Asquith ugyan korábban megígérte, hogy fogadja őket, ám az utolsó pillanatban meggondolta magát, és erős rendőrségi kordonnal vetette körül az épületet, a rendőrök pedig elképzelhetetlenül durván bántak az odaérkező békés tüntetőkkel: ököllel az arcukba vágtak, és a rendőrbottal több nő fejét is betörték (ketten később bele is haltak a sérüléseikbe, az egyikük Emmeline Pankhurst húga volt). A mozgalom egyik harcosát kirángatták kerekesszékéből, és a földre dobták, a széket pedig megrongálták, hogy ne tudjon visszaülni bele.

De nemcsak fizikai erőt használtak – szexuálisan is igyekeztek megalázni a nőket. Sokszor támadtak mellre, ágyékra, megmarkolták a tüntetőket, felemelték a szoknyájukat, amikor lefogták őket, a térdüket a lábaik közé dugták, és többször ki is mondták, hogy nyilván ebből van hiányuk otthon, azért nem bírnak magukkal. 115 nőt tartóztattak le aznap – igaz, többségüket egy nap után kiengedték.

Az esetről rengeteg sajtófotó készült, és a történteknek óriási sajtóvisszhangja lett. Az angol kormány azonban visszautasította az események kivizsgálását, és nem nevezett meg felelősöket.

Őrületbe kényszerítve

A nőket azonban ennyivel nem lehetett lesöpörni a színről. Emmeline Pankhurst azt mondta, „ha már úgyis börtönbe kerülünk, inkább a kormány ablakai törjenek, mint a nők teste”, és a szüfrazsettek igazi harcba kezdtek: telefonvonalakat vágtak el, épületeket gyújtottak fel, bombát dobtak üres házakra, raktárépületekre, és persze rengeteg ablakot törtek be téglával vagy kalapáccsal. Azt mondták, pontosan tudják, hogy ablakot betörni értelmetlen dolog – de erre odafigyelnek az emberek, az értelmes érvekre viszont nem, így hát kénytelenek ezzel a fegyverrel élni.

Soha senki nem sérült meg ezekben az akciókban, erre nagyon figyeltek. Ők maguk persze kivételt jelentettek: elsősorban azért, mert a kiérkező rendőrök nem politikai harcosként, hanem garázdaként bántak velük, és a bíróságon is ennek megfelelő büntetést kaptak. Egyetlen kirakat betöréséért is több hónapnyi börtönbüntetésre ítélték őket.

A börtönbe zárt nők úgy döntöttek, éhségsztrájkkal tiltakoznak. Ez azonban kissé megijesztette a kormányzatot, mert semmiképp nem akarták, hogy valaki esetleg meghaljon az éhezés miatt, és mártírrá váljon a mozgalom szemében, ezért elkezdték az éhező nőket kényszertáplálni. Ez igen fájdalmas és megalázó eljárás volt: naponta kétszer hat férfi lefogta az éhezéstől amúgy is gyenge nőt, és a torkán vagy az orrán lenyomtak egy tejből, brandyből és kenyérből álló keveréket. Időnként azonban (különösen szegényebb nők esetében) a végbélbe vagy a vaginába juttatták a táplálékot, aminek a megalázáson kívül nyilvánvalóan nem volt semmilyen gyakorlati funkciója.

A műveletet olyan brutálisan hajtották végre, hogy több nő tartós egészségkárosodást szenvedett miatta (maga Emmeline Pankhurst is, aki 13 alkalommal élte át a borzalmat). Volt olyan szüfrazsett is, aki 230 (!) alkalommal esett át a szörnyű procedúrán, és végül megőrült.

Nem érte meg a sikert

Annyiban mindenképp sikeres lett az Emmeline Pankhurst által vezetett mozgalom, hogy felhívták magukra az újságok figyelmét, és így óriási figyelmet kaptak az általuk elkövetett merényletek, az ellenük támadó rendőrök, és főleg a kényszeretetésről író nők beszámolói. Nem mindenki értett azonban egyet a céljaikkal, és kezdetben az újságok is inkább gúnyolták őket, semmint támogatták törekvéseiket. Ráadásul még a pártfogóik sem álltak ki mellettük teljes mellszélességgel, sokan pedig úgy vélték, hogy békésebb úton is el lehetne érni a céljukat (Pankhurst két lánya is ezért lépett ki a mozgalomból). Egy dolog mindenesetre tagadhatatlan: a női választójog kérdése nem vált volna ilyen széles körben ismertté ezek nélkül a néha igencsak extrém lépéseik nélkül. Ha nem írt volna róluk napi szinten az újság, a kormány továbbra is könnyedén szőnyeg alá söpörhette volna a női szavazójog kérdését, így azonban kénytelen volt foglalkozni vele.

A győzelmet azonban nem Pankhurst harca hozta el – hanem az első világháború.

1914-ben, a háború kitörésekor Emmeline Pankhurst leállította a mozgalom amazonjait, mert úgy vélte, nincs értelme a szavazati jogért harcolni, ha az ország jövője van veszélyben – ilyen nehéz időkben össze kell fogniuk a férfiaknak és a nőnek a közös ellenség ellen. Egyben arra bátorította a nőket, hogy mutassák meg, hogy helyt tudnak állni a földeken és a gyárakban a frontra elvitt férfiak helyett, ami természetesen sikerült is. 1918-ban pedig, amikor vége lett a harcnak, a választójogot kiterjesztették: megkapta minden 21 év fölötti férfi és 30 év fölötti nő, akinek saját ingatlana volt, aztán tíz évvel később, 1928-ban kiterjesztették minden 21 év fölötti állampolgárra, nemre való tekintet nélkül.

Pankhurst azonban nem élte meg a végső diadalt: két héttel a vonatkozó törvény kihirdetése előtt meghalt.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése