Lakat Judit (70) és Csintalan Zoltán (68) bár látásból ismerte már egymást, életük közös fejezete csak később, 2015-ben kezdődött, amikor egy erdélyi utazáson kiderült, hogy mindkettejüket táncos lábbal áldotta meg a Jóisten; az első közös keringő alkalmával rádöbbentek, hogy a táncparketten tökéletes közöttük az összhang. „Mindketten táncbolondok vagyunk, bármikor, bárhol táncra perdülünk, de az mindkettőnket meglepett, hogy ennyire erős volt a harmónia” – meséli Judit, aki akkor még nem sejtette, hogy élete egyik legszebb fejezetéhez lapoz.
Judit és Zoltán Riminiben (Fotó: magánarchívum)
„Amikor felkértem Juditot, libabőrös lettem. Különös volt, hogy minden ment magától, nem kellett őt irányítani, tartani. Egy táncos férfiember számára ez egy álom” – fűzi hozzá Zoltán, aki harminc évnyi felsőoktatási tevékenység után ment nyugdíjba, ahol jelenleg is óraadóként segíti a gépészmérnök képzést. Judit közgazdászként dolgozott, a nyugdíj mellett több éve a pénzügyi fogyasztóvédelemben tevékenykedik tanácsadóként. 2017 végén került sor az újabb táncos összejövetelre, és még akkor figyelmeztette Juditot, fényesítse a tánccipőjét, mert indul a báli szezon. Ezután nem volt megállás, a két özvegy embert menthetetlenül összeboronálta a zene és a ritmus, azon kapták magukat, hogy egyre gyakrabban találkoznak.
„Bevallom, előtte nem nagyon mozdultunk ki, de miután megismertük egymást, kiderült, jól érezzük magunkat egymást társaságában, átbeszélgettünk megannyi éjszakát” – emlékszik vissza Judit, akinek személyében Zoltán nemcsak társra, de egy életigenlő partnerre is lelt, akiből szabályosan dől a humor és a derű, mellette a mélabúnak esélye sincs. Vidámságát, pozitív életszeméléletét a genetika számlájára írja, mert az eddigi élete minden volt, csak könnyű nem. „Mindketten más életet éltünk korábban, a házasságomban nem volt részem abban a megbecsülésben, amiben Zoli mellett. Mindaz, amit most megtapasztalok, számomra teljesen új” – meséli, miközben mélységes hálával tekint a vele szemben ülő férfira, és elmondja, nem akar ő az első lenni, nem akar versenyezni, tiszteletben tartja a feleség emlékét, a férfi gyászát.
„Juditnak köszönhetem, hogy felálltam a fotelből. A feleségem elvesztése után nem találtam a helyem, csak ültem a tévé előtt, bóbiskoltam, ettem, aludtam; a fiamon és a lányomon kívül nem tartotta bennem a lelket semmi sem” – emlékszik vissza Zoltán, és tudományos hangszínen elmagyarázza, hogy a férfiak többségében van egy jó adag mamlaszság, olykor bátorításra van szükségük, fel kell ébreszteni őket, hogy meglássák a jót. „Magamtól is felkeltem volna, de mindig volt egy jó kifogásom, hogy miért ne tegyem meg” – meséli, majd elkezdi felsorolni, manapság mennyi mindent csinálnak együtt. Rendszeresen kirándulnak, hegyet másznak, kerékpároznak, eveznek, sétálnak, együtt polgárőrködnek, vagy órákon át beszélgetnek könyvekről, filmekről, művészetről és történelemről. Keddenként és csütörtökönként pedig tánctanfolyamra járnak, ahol standard és latin táncokat, valamint kubai salsát tanulnak.
Judit és Zoltán (Fotó: magánarchívum)
„Öregek vagyunk, de lelkesek. Amikor bemutatnak valami új figurát, nem megy mindig elsőre, de aztán belejövünk. Otthon is gyakorolunk, az előszobába kiragasztottunk egy listát a tánclépésekkel, és okostelefonnal is mindig felvesszük a figurákat, hogy tudjunk puskázni” – magyarázza vidáman Judit, és felidézi, hogy a csacsacsa kezdő lépéseit egyszer hajnali 4-ig gyakorolták az előszobában, mire rájöttek, hogyan kell elindulni. Azt sem tagadja, hogy a csípője ugyan kopik, de esze ágában sincs lemondani a táncról, mert a parketten a fájdalom elillan.
„A báli szezont mindig kihasználjuk, előfordul, hogy velünk söprik ki a helyet” – mondja Zoltán, és beavat, Judit a táncórára is magával viszi a humorát. „Egy intenzív óra végén például azt találta mondani, hogy »Mehetünk vissza a kórházba infúzióra!«, és simán az Alzheimerre fogja, ha nem megy egy tánclépés memorizálása.”
Szavazz a kedvenc párosodra!
A te kedvenced Judit és Zoltán? Kattints IDE, és szavazz, hogy ők legyenek az Ország Kedvenc Örökifjú Szerelmespárja! Nyereményük: 50 ezer forintos vásárlási utalvány.
Olvasd el a többiek történetét is!
„Egyszer már majdnem sikerült vitatkozunk is – mondja Judit. – Olyan szépen táncoltunk együtt, hogy úgy döntöttünk, benevezünk egy szenior táncversenyre. A tanárnőnk boldog volt, de amint elkezdett árgus szemmel figyelni bennünket, befeszültünk, hibáztunk. Már majdnem villant a tekintetünk, amikor észbe kaptunk, és lefújtuk az egészet. Egyetlen oklevél sem ér annyit, hogy összevesszünk – meséli Judit, aki makacsul ragaszkodik a jóhoz. – Én már nem érek rá arra, hogy ne élvezzem az életet. Hetven éves vagyok: gyakran eszembe jut, vajon meddig tarthat mindez? Tudom, ahogy elmúlik a rossz, úgy elmúlik a jó is, de mindig elkergetem magamtól a gondolatot. Meg különben is, egyszer megbeszéltük, ahogy a mesében, mi is kiírjuk a halálnak, hogy »Majd holnap!«, pontosabban, »Majd tíz év múlva!«”
Bár történetüktől rég gombóc nőtt a torkomba, Judit gyorsan figyelmeztet: „Na ne hidd, hogy tökéletesek vagyunk, ha nagyon akarnánk, megtalálnánk egymásban a hibát, de nem azt keresgéljük.”
Ha valakivel együtt szeretnél lenni, akkor koncentrálj a jóra, néha ülj a másik székébe, és gondolj bele, mennyi baja lehetne veled!
– neveti el magát, majd megszorítja párja kezét, és látom, nemcsak szereti a férfit, de végtelenül büszke is rá.
„Én ezt láttam otthon, szerintem ez a természetes: tisztelni, becsülni és segíteni kell a másikat” – magyarázza Zoltán, és édesapjára emlékszik, aki mindig nagyon előzékeny volt az édesanyjával. „Tökéletes persze nem vagyok – mentegetőzik – nekem is van egy tipikus hibám: a halogatás. Régebben sokszor mondtam, hogy »majd«, de miután Judit felhívta erre a figyelmem, kevesebbszer teszem.” Büszkén vállalja, hogy rajong a gyerekekért, születendő unokája mellett bármikor boldogan vállalja a dada szerepét, vagy éppen Judit öt unokája közül szívesen segít bármelyiknek.
Judit és Zoltán a Porladó-szikláknál (Fotó: magánarchívum)
Judit és Zoltán nem költöztek össze, külön egzisztenciájuk van, de egyre több időt töltenek együtt, többek között a konyhában: „Nem tudok jól főzni, de kiváló kukta vagyok, jól hámozom a krumplit, és a hagymaaprítási technikám utolérhetetlen. Zoltán viszont egy varázsló a konyhában, olyan ételeket, ízeket mutat nekem, amikkel korábban soha nem találkoztam – magyarázza lelkesen Judit, majd tovább gondolkodik. – Mit tanultam még tőled? Ja, a himbát!” – és bár életemben nem hallottam ezt a szót, velük együtt én is majdnem begurulok az asztal alá a nevetéstől.
Mielőtt elköszönünk, kapok tőlük egy fontos útravalót: „Úgy gondoljuk, hogy példát mutatunk azoknak az idősebbeknek, akik úgy hiszik, hogy már késő új életet kezdeni. De jó példa lehetünk a fiatalok számára is, akik 30-40 évesen azt gondolják, hogy már nem találnak új partnert, és jön a szörnyű, magányos öregség. Nyilván nem öröm megöregedni, de ha az ember nem adja fel, meg lehet édesíteni az utolsó tíz-húsz évet is.”
