Az Ország Örökifjú Szerelmespárja – „Megpendítettem neki, mi volna, ha eljegyezném”

– idézi Sándor Scsipacsov merengő hangulatú versét a vele és párjával, Zsófival készült interjú alatt. A beszélgetés az „örökifjú szerelmesekkel” persze korántsem ilyen szomorkás hangulatban telt.

B. Dénes Zsófia (69) és Asztalos Sándor (88) egy nyaralóban fogadnak Tihanyban. Az utca végéből indul a turistaút a félsziget nevezettségei, a gejzírkúpok és az apátság felé, a kertből gyönyörű kilátás nyílik a Balatonra. A derű és a harmónia alapérzés itt. A pár ugyanezt árasztja magából, öröm őket együtt látni, jó érzés szembesülni azzal, hogy túl a hatvanon, sőt a nyolcvanon is szerelembe eshetünk, úgy, mint egy tinédzser.

Zsófia és Sándor (Fotó: magánarchívum)

Pedig mindketten egyaránt bővében voltak az élettapasztalatoknak, amikor megismerkedtek.  Zsófi hatvanon felül volt, özvegyen élt. Sándor pedig már nyolcvan elmúlt a „nagy találkozáskor” – ő harminckét évet töltött egy szerencsétlenül sikerült házasságban. „A válásom olyan volt, mint egy életmentő műtét – meséli. – Aztán több mint húsz évet éltem egyedül, de egy idő után éreztem, hogy kellene valaki. A honvédségnél is mindig mondták, hogy egy ember nem ember, két ember egy ember. A való életben is így van. De az a bizonyos léc mindig nagyon magasan volt nálam.” Aztán jött egy nyugdíjasklub által szervezett cserkeszőlői kirándulás, és vele együtt Zsófi, aki megfelelt a magasra pozicionált igényeknek, még annak ellenére is, hogy dohányzott. Sándor sok évig maga is cigarettázott, de a leszokása óta tartózkodik tőle. „Ha a nyugdíjasklubban dohányoztak, akkor közel se mentem. Viszont ott, Cserkeszőlőn megpillantottam a cigiző csoportot, és benne Zsófit. Első pillantásra nagyon csinosnak láttam, azonnal megtetszett. Kérdeztem tőle, hogy miért nem szokik le. Azt válaszolta, hogy nagyon kell szeretnie azt az embert, aki miatt abbahagyja. Na, gondoltam magamban, remélem, nekem sikerülni fog.” Zsófi mosolyog a régi emléken, és csak annyit tesz hozzá: „Ha te dohányzol vagy én nem, akkor már előbb összejövünk.” Azt is elárulja, hogy a teljes leszokás még várat magára, de nagyságrendekkel kevesebbet szív azóta, és azt is csak akkor, ha nincsenek együtt.

Cserkeszőlőn rengeteg időt töltöttek együtt, beszélgettek, egyre közelebb és közelebb kerültek egymáshoz. De már akkor érezni lehetett, hogy ez több lesz, mint barátság. Az egyik este zenés-táncos összejövetelt szerveztek a nyugdíjasoknak, amire mindenki csinosan kiöltözött.

A cserkeszőlői napoknak hamar vége lett, de Zsófi és Sándor egyre többet találkoztak, kapcsolatuk egyre mélyebb és intenzívebb lett. Sándor egyre többször és többször aludt Zsófinál, míg végül úgy döntöttek, hogy összeköltöznek.

Az összebútorozást eljegyzés követte, mégpedig nem is akárhogyan. A gyerekek, unokák és dédunokák mind egybegyűltek, hogy még szebbé tegyék a nagy eseményt. Kapcsolatuk elején mindketten leszögezték, hogy nem akarnak még egy házasságot. Aztán mégiscsak felkerült a gyűrű mindkettejük ujjára. „Két év után éreztem, hogy Zsófi többre vágyik – emlékszik vissza Sándor. – Megpendítettem neki, hogy mi volna, ha eljegyezném. Hogy gondolod?! – hangzott a válasz. Aztán megegyeztünk, hogy eljegyzés lesz, házasság viszont nem. Mi leszünk majd az örök menyasszony és az örök vőlegény. A lelki kötelék megvan esküvő nélkül is.” Zsófi ehhez csak ennyit tesz hozzá: „Ha összeházasodnánk, akkor sem tudnám jobban szeretni, mint amennyire most szeretem.”

Mi leszünk majd az örök menyasszony és az örök vőlegény (Fotó: magánarchívum)

Az eljegyzést viszont végigsírta az újdonsült menyasszony. Az eljegyzésre az egész család összegyűlt, a gyerekek és az unokák első perctől kezdve jó szemmel nézték a kapcsolatukat, Sándor dédunokái pedig hamar megszerették „Zsófi mamát”. („Tudja, mi kell a gyerekeknek. Kedvesség és finom sütemények” – összegzi Sándor). Zsófi házának a teraszán terítettek, hatalmas lakomát csaptak. Sándor egy vörös, rózsaalakú dobozban adta át a gyűrűt párjának. De nem ez volt az, ami a könnyekig meghatotta a menyasszonyt. Sándor lánya egy csomagot adott át neki, és mondta, hogy olvassa fel. A szépen becsomagolt dobozban szerelmes versek voltak, hozzá instrukciók, hogy melyiket a vacsora mely pontján kell felolvasni. „Mindenki sírt” – emlékszik vissza Zsófi.

Azóta együtt élnek, békében nyugalomban, egymásra figyelésben, és szeretnek minél több időt tölteni  a „teázós asztalnál”. A reggelit, ebédet és a vacsorát az ebédlőasztalnál fogyasztják el, mint bárki más. De teázni és kávézni átülnek a „beszélgetős asztalhoz”. Egy csészényi ital elfogyasztása sokszor beletelik egy vagy két órába is, hiszen közben mesélnek egymásnak, megvitatják az élet kis és nagy dolgait. „Szeretem hallgatni, amikor Sándor mesél – mondja Zsófi. – 1931-ben született, húsz évvel idősebb nálam. Ő már katonatiszt volt, amikor én születtem. Nagyon érdekes történetei vannak.”

Fotó: magánarchívum

„Miben más a szerelem idős korban, mint fiatalon?” – fogalmazódik meg a kérdés a beszélgetés egy pontján. Mind Zsófinak, mind Sándornak határozott állásfoglalása van a kérdésről. Mindketten úgy ítélik meg, hogy a kor csak hozzátesz az érzelmekhez, ha van minősége a szerelemnek, az az évekkel csak magasabb lesz. „Az érzések nyugodtabbak és érettebbek. Nincsenek a féltékenységből vagy bármi másból adódó fellobbanások, hiszen ilyenkorra már bölcsebbé vált az ember” – véli Zsófi. Sándor szerint pedig az is sokat hozzátesz az érzéshez, amit mások pont hiánynak gondolnának.

Zsófiék szemmel láthatólag boldogságban élnek, adja magát a kérdés, mi boldogságuk titka, milyen tanácsot tudnának adni a fiatal (vagy esetleg annyira nem is fiatal) pároknak. Zsófi szerint fontos, hogy ne mondjunk semmit csak dühtől vezérelve a másiknak. „Ha vitatkoznak, akkor gondolják meg jól, mit mondanak egymásnak. Mert másnap úgyis kibékülnek, és akkor még sokáig egymás szemére hányják, hogy a veszekedés hevében mit vágtak a másik fejéhez.” Sándor pedig az önzetlenségre és a terhek „közös viselésére” helyezi a hangsúlyt. „Arra figyeljenek, hogy a másiknak mi a jó. Ha mindketten erre törekszenek, akkor minden tökéletes lesz. Ezt az élet összes területére értem, még a házimunkára is. Nem jó, ha az egyik ló húzza az igát, a másik pedig csak megy mellette. Egy nőnek is jól esik, ha a férje takarít és főz.” Zsófi rögtön megerősíti, hogy Sándor nem csak beszél a „modern” férjszerepről, hanem meg is valósítja. „Múltkor mentem a boltba, előtte megjegyeztem, hogy majd ki kell valamikor takarítani. Mire hazaértem, már minden ragyogott a tisztaságtól. Pedig eszembe sem jutott, hogy meg fogja csinálni.” „Mert én félszavakból is értek” – teszi hozzá Sándor, aztán mindketten elnevetik magukat, nem először és nem utoljára a beszélgetés alatt.