Mindenki nagyon várta Oravetz Dániel diplomavédését menedzser szakon. Afféle zseni diáknak számított, más évfolyamokról is bejöttek meghallgatni. Dániel belekezdett, de a szakmai tartalom helyett egyre furcsábbakat mondott. Felső erőről beszélt, a világot mozgató rejtélyes energiákról és összeesküvésekről. A teremben lassan értették meg: valami nem stimmel vele. Volt, aki később azzal hívta fel: hallottam, hogy megbolondultál. Dániel azonban nem bolond, csupán szkizofréniában szenved. Akár évekig is jobban van, néha azonban feldobja a magasba, majd lehúzza a mélybe „az epizód”. A határok azonban nem is olyan élesek közte és köztünk, mint gondolnánk. Huszonöt éves koráig átlagos, bár túlterhelt ember volt – ebből lett a baj. Rohant, zaklatott volt, hajtott ész nélkül. Mint oly sokan. Most, hogy tíz év után jól van, felesége közreműködésével megírta a Mentőöv című önsegítő kézikönyvet, a magyar pszichiátria történetében az első ilyen jellegű, arccal és névvel felvállalt kötetet. Az Agy Világnapján beszélgetünk velük.
„A média sokszor hamis képet fest a mentális betegségben szenvedőkről” – írod a könyvedben. Elmondanád, hogy szerinted melyek a tipikus tévhitek, és ezzel szemben mi a valóság?
Részben arra tettük fel az életünket a feleségemmel, hogy az előítéleteket és a negatív tapasztalatokat átfordítsuk az emberekben, akik tartanak az ismeretlentől, önvédelemből általánosítanak. A mentális betegeké egy sokszínű csoport, és nem mindegy, hogy valaki kap-e kezelést vagy sem. Mi, mentális betegségekkel élők ugyanolyan álmokkal, vágyakkal, célokkal rendelkezünk, mint egészséges társaink. Hiszem, és tapasztalom, hogy megfelelő terápia mellett a legsúlyosabb tünetegyüttesek is kezelhetők, és a hozzám hasonlók is lehetnek hasznos tagjai a társadalomnak.
Szkizofrénia
A szkizofrénia összetett betegség, mely során a betegséggel élőnek nehézségei támadnak a gondolkodási folyamatokban. Ez gyakran a megszokottól eltérő beszédhez vagy viselkedéshez vezet, aminek a hátterében úgynevezett pszichotikus tünetek állhatnak, mint hallucinációk, téveszmék, zavart gondolkodás. Kialakulása vélhetően többtényezős (genetika, anatómiai eltérések, az agy biokémiai zavarai, traumák), de a konkrét kiváltó ok ismeretlen. A leggyakrabban tizen-huszonéves korban alakul ki, és az emberek 1 százalékát érinti, vagyis Magyarországon körülbelül százezer személyt, akik közül azonban csak minden tizedik szorul kórházi kezelésre, és legtöbbjükkel foglalkozik szakember.
A könyvben pszichotikus epizódokról mesélsz. Megtennéd, hogy összefoglalod, nálad milyen tünetekkel jártak ezek a szakaszok?
Az engem is érintő betegség fiatal felnőttkorban alakul ki általában, esetemben is így történt. A pszichotikus epizódok között nem volt két egyforma, ugyanakkor bizonyos dinamikákat meg lehetett figyelni. Ezek a fázisok általában pozitív élményekkel indultak, amelyek szinte az egekig emeltek lelkileg. Ilyenkor úgy érzem, mindenre képes vagyok, nincs szükségem alvásra, élelemre, mint aki drogot használ. Úgy érzem, mintha át tudnám ölelni az egész világot. Szétárad bennem a béke és a végtelen szeretet. Szívesen ajándékozok értékes tárgyakat, amit aztán megbánok. Ha ilyenkor valaki megkérne, hogy írassam rá a lakásom, gondolkodás nélkül megtenném. A kreativitásom szárnyal, de a munkára nem tudok koncentrálni. Aztán jön a vásárlási láz… Sajnos azonban a szárnyalást rendszerint egy fordulat követte, és a csodálatos tapasztalások, fantáziák zuhanásba csaptak át. Ilyenkor sokszor kerültem lelkileg földre – akár az alá –, és pokoljárásba torkollottak az élményeim. Bűntudat, paranoia, téveszmék, félelem, gonosz erők, hallucinációk, érzékcsalódások. Ebben a szakaszban már csak a gyógyszer segít.
Oravetz Dániel (Fotó: magánarchívum)
Írod, hogy huszonöt éves korodban kezdődött a dolog. Milyen élethelyzetben ért az első epizód?
Akkoriban Veszprémben éltem, és nagy stresszel járó feladatköröket láttam el. Menedzsmentet tanultam és mellette gyakoroltam napi szinten. Az első epizódom során még nem tudtuk, hogy mi is történik velem valójában. A családom, a környezetem és én is csak sodródtunk az eseményekkel. Sajnos pont a diplomavédésemen csúcsosodott ki a betegségem induló szakasza, ahol komoly beszámolót tartottam a földöntúli, misztikus élményeimről. Sokáig várta a hallgatóság, hogy mikor jön a poén. S bizony elmaradt. Engem akkor kikísértek a teremből, és néhány nap múlva a szüleim vittek be akkori orvosom javaslatára egy kórházba. Úgy éreztem, valamit nagyon elrontottam. Eleinte nem is értettem, miért vagyok ott. Több hetes gyógykezelés következett, ami után azt hittem, fellégezhetek, de aztán jöttek a mindennapok kihívásai. Újra kellett építenem az életemet, mint egy apró darabjaira hullott mozaikot. A mai napig nagyon hálás vagyok a családomnak, a barátaimnak és segítőimnek, hogy ez ott, akkor sikerült. Nem egész egy évvel később a kezemben tartottam a diplomámat.
Sokan gondolják azt, hogy ez csak egy hangulatzavar, szomorúság, túlterheltség, amiből ki lehet jönni orvos és gyógyszer nélkül is. Szerinted hol kezdődik az, ami már komoly betegség? Hiszen hullámvölgyei mindannyiunknak vannak.
Sajnos azt kell mondanom, hogy csak akkor ismerhetjük meg igazán a saját határainkat, ha átléptük őket. Akkor viszont az esetek jelentős részében már kevés a saját erő; külső segítségre van szükség. A mai világ tempója nem kedvez a lelki egyensúlynak. Ha csak azt nézzük, hogy mennyi információ, impulzus zúdul a tudatunkra, az bizony nem egy életbiztosítás lelki és testi értelemben sem. A siker, a gazdagság hajszolása, az egymással való versengés bizony rengeteg olyan helyzetbe kényszeríti bele a ma emberét, amelyek mind-mind lelki gubancokat okozhatnak. A kérdés az, hogy megéri-e. Azt kívánom, hogy mások tanuljanak az én példámból, és ne áldozzanak fel mindent a munka oltárán, még akkor sem, ha ez nagyon csábító. Senkit sem szeretnék ijesztgetni, de tapasztalatból tudom, milyen, ha a zseni és őrült határát jelképező hajszál egyszer elszakad. Esetemben már az első epizód olyan elementáris erővel forgatott fel mindent, hogy isten kegyelmének éltem meg, amikor újrakezdhettem. Miután egyensúlyi állapotok és hullámvölgyek követték egymást az elmúlt másfél évtized során, a legmélyebb ponton megértettem, hogy nem szégyen segítséget kérni.
Rejtélyes az a „Felső Erő”, amiről azt írod, hogy az első epizódoknál megszólalt a fejedben. Talán ez a legijesztőbb egy kívülálló számára: a hallucinációk, hanghallások, téveszmék – az, hogy valaki kiszámíthatatlan erők játékává válik.
Egyensúlyi állapotban teljesen értékükön kezelem a múltbéli „csodálatos” tapasztalatokat. Tisztában vagyok azzal, hogy ezek a tudat „játékai” voltak, még akkor is, ha ott és akkor, a múltban sajnos nagyon is valóságos tapasztalatként éltem meg őket. Egyébként úgy élek, hogy a múlt negatív képeit nem veszem figyelembe, arra törekszem, hogy az adott napra fókuszáljak: a jelenben létezzek. Elég minden napnak a maga öröme és kihívása. Ugyanakkor érdekes kegyelem az életemben, hogy hosszú távon képes vagyok célokat kitűzni és megvalósítani. Igaz, ma már nem a karrier, hanem a segítés és az alkotás motivál.
Dánielt gyerekkora óta érdekli a festészet, de csak hobbiként tekint rá
Az ember azt hinné, hogy azok ritkábban kerülnek „padlóra”, akik körül van család, társ, barátok – veled mégis megtörtént. Szerinted miért nem óv meg a közösségi háló?
Hogy engem miért nem óvott meg, azt kristálytisztán látom. Sajnos akkoriban nagyon erős bizonyítási és megfelelési kényszer hajtott. Azt hittem, hogy a szüleim csak akkor fognak szeretni, és lesznek büszkék rám, ha valami nagyot alakítok a magam területén. Olyannyira elvakított a tettvágy, hogy a nap huszonnégy órájából sokszor több mint húszat az akkori hivatásomnak szenteltem. Volt ugyan akkoriban is tartós párkapcsolatom, de a szerelem sem tudott megálljt parancsolni. Csak a csúcsteljesítmény számított, ezt vártam el önmagamtól, és a környezetemtől is. Az egyik erősnek hitt mozgatórugója voltam az akkori közösségnek, és el tudjuk képzelni, mi történik, ha a rugót túlfeszítjük. Igaz, azt álmomban sem gondoltam volna, hogy olyan rögös utat kell majd bejárnom, mint ami adatott. Az akkori közösségi háló egyik csúcsáról néhány hét leforgása alatt a peremvidéken találtam magam, és onnan nem kis kihívás volt, hogy az apró lépések taktikáját alkalmazva talpra álljak.
A betegeknek fontos, hogy meglegyen a diagnózis, hogy kapjanak egy „címkét” – esetedben a szkizoaffektív pszichózisét. Pontosan mit jelent ez?
A betegségem a szkizofrénia egyik válfaja. Többek között az jellemzi, hogy a betegnek nincsen betegségtudata. Ma már tapasztalatból tudom, hogy a gyógyulás kulcsa az úgynevezett betegségbelátás, amely azt jelenti, hogy az ember önmaga előtt elismeri, hogy valójában lelkileg beteg. Esetemben ez több mint tíz évet igényelt. Úgy érzem, ha akkoriban kezembe kaphattam volna az általunk megírt kézikönyvet, akkor teljesen másként alakult volna az életem. Ez a betegség ugyanis csak akkor kezelhető érdemben, ha a beteg szembenéz a saját valóságával, és együttműködik. Igaz, a tudomány mai állása szerint ez az állapot egy életre szól, viszont tapasztalatból tudom, hogy meg lehet élni akár hosszabb egyensúlyi szakaszokat, és lehet teljes értékű, tartalmas életet is élni.
Talán ezt lehet a legnehezebb elfogadni; hogy bizonyos mentális betegségek olyanok, mint a függőségek – ahogy mondani szokták: nincs belőlük teljes gyógyulás.
Szeretném azt hinni, hogy a tudomány fejlődése előbb-utóbb ezen a területen is meghozza a probléma gyökerét megfogó változást. Ugyanakkor minden alkalommal megköszönöm, hogy ilyen komoly gyógyszerek állnak rendelkezésünkre, amelyek lehetővé teszik, hogy relatíve gyorsan visszataláljunk az egyensúlyunkhoz. Egyúttal segítenek abban is, hogy a pozitív és negatív irányú kilengések mérsékeltebbek legyenek. Ez nem azt jelenti, hogy a mindennapokban nem kell rengeteg kihívással megküzdeni, de sokkal kiszámíthatóbb életet élhetek a gyógyszereimmel, mint nélkülük.
Így kezelhető
Szkizofrénia esetében a terápia általában gyógyszeres és pszichoterápiás kezelés kombinációjából áll. Előbbi történhet tablettákkal vagy tartós hatású injekciókkal. Fontos, hogy időben kezdődjön el a folyamat, és a beteg folyamatosan kapja a kezelést, ameddig azt a kezelőorvosa szükségesnek tartja. A pszichoterápia pedig segíthet a szkizofréniában szenvedő betegnek a betegség megértésében, és abban, hogy megbirkózzon vele, ezzel javítva társas viselkedését és ismételt beilleszkedését a társadalomba. Mindemellett a család és a támogató környezet is elengedhetetlen ahhoz, hogy a betegséggel élő ember jó életminőségben élhessen.
Sokszor írod, hogy ez ugyanolyan betegség, mint a fizikai jellegűek, ugyanakkor szerintem sokkal nehezebbnek tűnik a kezelés, a szinten tartás, a gyógyítás, mert az elme és a lélek sokkal bonyolultabb a fizikumnál. Ezerféle lehet, személyiségfüggők is a tünetek, és az egész sokkal megfoghatatlanabb, mint bármilyen testi baj.
Ebben egyetértek. Sajnos tapasztalatból tudom, hogy ami a fejedben van, az csak a tiéd. Akár jó, akár rossz. Sokszor érzem, hogy amikor a betegségemmel kapcsolatban beszélek, vagy írok lelki értelemben véve egészséges embertársaimnak, akkor a lehetetlenre vállalkozom. Mégis megteszem nap mint nap. Picit olyan ez, mint az eper ízéről beszélni egy olyan kicsi gyereknek, aki még soha nem kóstolta.
Oravetz Dániel és felesége, Dóri (Fotó: magánarchívum)
Néha azt gondolom, a mentális „esetek” csupán érzékenyebbek másoknál, illetve hogy sokan kaphatnánk diagnózist, csak épp nem megyünk orvoshoz…
Jó a megérzésed. A mentális betegek általában érzékenyebbek egészséges embertársaiknál. Ugyanakkor nagyon fontos látnunk, hogy Magyarországon jelenleg a népesség egy százaléka él szkizofréniával. Ez egy kisebb vidéki város teljes lakosságánál nagyobb lélekszám. Nap mint nap elmegyünk egymás mellett az utcán. Lehet, hogy a boltban a kedvenc eladód vagy a fodrászod is érintett. És hányan lehetnek, akiket még nem diagnosztizáltak… Nekik is, hozzájuk is szól a könyvünk, megelőző jelleggel. Ugyanis a tapasztalat azt mutatja, hogy minél hamarabb nézünk szembe a lelkünk sérüléseivel, annál nagyobb valószínűséggel tudunk rájuk megoldást találni. Vagyis boldogabb életet élni.
Dániel felesége, Dóri: „Úgy gondolom, ha igazán és feltétel nélkül szeretsz valakit, akkor nem érzel tehernek semmit, amit érte teszel. Dani már a kapcsolatunk elején megosztotta velem a betegsége történetét, és én mélységesen tisztelem ezért. Persze rengeteget kellett tanulnom erről a tünetegyüttesről nekem is, hiszen korábban teljesen ismeretlen terület volt számomra. Megtanultam felismerni az első figyelmeztető jeleket, megérteni azt a valóságtól elzárt, titkos világot, amit Dani felépít a pszichózis terhe alatt. Megtanultam kezelni a hallucinációkat, téveszméket és a megváltozott tudatállapotban széles skálán hullámzó érzelemvilágát. A kilátástalannak tűnő helyzetekben az segített, hogy tudatosítottam magamban: Dani ugyanaz az ember legbelül, akit megismertem. Hittem abban, hogy ha szeretettel, türelemmel és megértéssel veszem körül, vissza fog térni hozzám. Nem hagytam, hogy a betegség uraljon minket, ehelyett megtanultuk mi uralni a betegséget.
Hozzátartozóként első lépésben hihetetlenül sokat jelent, ha megértjük, hogy mi is tulajdonképpen a szkizofrénia. Ha ismerjük a figyelmeztető jeleket, a betegség lefolyását és a gyógyszeres kezelés fontosságát, akkor sokkal többet tehetünk szerettünkért. Fontos, hogy a megváltozott viselkedését ne vegyük ellenünk irányuló támadásnak, ehelyett próbáljuk empatikusan meghallgatni, megérteni őt, és szem előtt tartani, mekkora testi és lelki szenvedést ró rá a betegség. A pszichotikus epizódok idején hozzátartozóként akkora szüksége van ránk, mint egy csecsemőnek az édesanyjára. Ezekben az emberpróbáló hónapokban nekem sokat segít, ha csak az adott napra koncentrálok, és nem azon töprengek, mi lesz holnap. Sokat jelent a hit, a család és a barátok támogatása is. Ha megengedhetjük magunknak, akkor a pszichoterápia nekünk is sokat segíthet a történtek feldolgozásában. Az egyensúlyi állapot idején pedig nagyon fontos nekünk, hozzátartozóknak a feltöltődés, hiszen fokozott terhelés alatt állunk. Én mozgással, olvasással és kirándulással tudok kikapcsolódni, és minden sorstársamnak javasolni tudom, hogy ne érezzen lelkiismeret-furdalást, ha magával is törődik!”
Írod, hogy bizonyos értelemben megnyugtató, pihentető volt egy-egy kórházi időszak. Talán nem jó az, hogy ebben a stresszes világban nincs időnk elvonulni pár hétre, hónapra pihenni. Mindenkire ráférne egy kis elzártság, kikapcsolás néha, nem?
Bizony, lehet ez hasznos. Esetemben a legelső kórházi traumát egy későbbi kezelés teljesen felülírta. Megtapasztalhattam, hogy a kórházban is szeretet vehet körül, és hogy megannyi segítő dolgozik azon nap mint nap, hogy az ember visszataláljon belső önmagához. Nem beszélve arról, hogy olyan sorstársakkal lehettem együtt, akikkel folyamatosan „fogtuk egymás kezét”.
Könyvet írni csak egészséges periódusban van értelme, ugye? Akkor lesznek jól használhatók az ott leírtak.
Nálam ez terápiás jelleggel indult. Akkori pszichológusom javaslatára kezdtem papírra vetni tapasztalataimat: mire hogyan reagálok, és mit hogyan kezelünk? Akármennyire is furcsán hangzik, volt alkalmam önmagamon tesztelni és tökéletesíteni a módszertanunkat egy-egy újabb gödör fenekén. S bizony a tapasztalat azt mutatta, hogy nálam működik. Így fejlődött a kis iromány, és forrta ki magát több mint tíz év alatt kézirattá. Majd feleségem, mint hozzátartozó vetette papírra tapasztalatait: miben és hogyan tudott segíteni utamon.
Milyen „jótanácsokat” kaptál eddigi történeted során a laikusoktól? Mi az, amit ne mondjunk egy mentális betegnek vagy a hozzátartozójának, amivel esetleg inkább csak ártunk?
A „szedd össze magad!” típusú hozzáállás itt kevés. Olyan kevés, mint szomjazónak egy harmatcsepp a fűszál végén. Itt bizony kősziklák kellenek. Olyan „kősziklák”, akikre lehet alapozni. Akár egy gyökeresen új, az eddiginél teljesen más célfüggvénnyel megírt életet. Korábban sikeres ember szerettem volna lenni, mindenáron. Ma már inkább valódi értékek mentén élem az életemet. Befelé és kifelé is figyelek. S a segítő szándék a legnagyobb motivációm. Mind az alkotási folyamat során, amit egy-egy festmény elkészítése során megélek, mind pedig a könyvünk köré szerveződött misszió mindennapjai során. Járjuk az országot, és sortársaknak tartunk előadásokat, reményt, hitet és kapaszkodót adva nekik. Hálás vagyok mindazoknak, akik nélkül nem ülhetnék most itt. Gondolok itt a feleségemre, a családomra, a barátaimra és az orvosaimra. A segítőimre.
„Ma már inkább valódi értékek mentén élem az életemet” (Fotó: magánarchívum)
Beszéltünk „rossz” mondatokról. Melyek a jók?
Nem vagy egyedül a problémáddal! Van megoldás, csak együtt kell működnöd szeretteiddel és segítőiddel. Ne add fel!
Ugyanezeket mondanád saját korábbi énednek, annak, amelyik egészségesnek gondolta magát?
Ha most azt mondanád, hogy beültetsz egy időgépbe, és beszélhetek néhány gondolat erejéig az akkori önmagammal, akkor ez lenne az útravalóm: élj egyszerűen és szerényen! Tedd a dolgod, mint bárki más – te is csak egy ember vagy. Úgy vagy szeretetre méltó, ahogy az isten megteremtett, nincs mit bizonyítanod senkinek. Valósítsd meg a gyermekkori álmaid, és segíts embertársaidnak is ebben. Befelé figyelj ahelyett, hogy külső impulzusok alapján cselekednél! Hallgass a szívedre, és érezd a természet szavát. Becsülj meg minden boldog percet, és addig változtass önmagadon, amíg van rá lehetőséged. Ne várd meg, amíg az élet kényszerít változásra. Szeress tiszta szívből, és maradj meg tiszta embernek. Lépj túl az egód korlátain, láss túl értelmed védőburkán! Egyetlen valódi értékünk a szeretet, a megosztása a boldogsághoz vezető út.
Mit szeretsz ma az életedben?
Szeretem a feleségemet és a cicáinkat, teljes szívemből. Szeretem a barátaimat, a családomat. Szeretem az érzést, amikor egy-egy előadásunk után csillogó szemű sortársak vesznek körül bennünket. Szeretem, hogy olyan segítőim vannak, akikre ma már behunyt szemmel is rá merem bízni az életemet. Szeretem az embertársaimat, és szeretem, hogy isten kegyelméből alkotó életet élhetek.
Mit gondolsz, tudod magad valaha függetleníteni a betegségtől?
A tudomány mai állása szerint nem. A hitem szerint igen.
