„Túléltem, hogy hatszor arcba lőttek” – halott barátai előtt tiszteleg történetével a 16 éves fiú

Waleed most 16 éves, és a BBC Threenek mesélt megrázó részletességgel arról a 2014-es decemberi napról, ami örökre megváltoztatta az életét. „Az a nap is úgy indult, mint bármelyik másik: felkeltem, felöltöztem, és elindultam a suliba. A barátaimmal most is, mint mindig, a parkolóban találkoztunk” – meséli, majd hozzáteszi, ilyenkor, reggelente szinte mindig a barátaival reggelizett, és az előző esti krikettmeccs eredményeiről diskurált.

A 16 éves pakisztáni kamasz immár Birminghamban él, ott tanul, sőt ott tartja a motivációs előadásainak legnagyobb részét is. Az interjúban elmondja, még ma is pontosan fel tudja idézni azt a pillanatot, mikor egy pódiumra kiállva, az egész iskola előtt mondta el, miért heges az arca. „A lelkem legmélyén örültem neki, hogy egy füst alatt letudom a dolgot, és nem kell naponta többször is elmesélnem, ettől függetlenül minden ízemben remegtem, mikor a mikrofon elé álltam.”

Mint kiderült, Waleed azelőtt egy pesavari katonai iskolába járt. „Mivel a hadsereg igazgatta az iskolát, hamar megszoktuk, hogy mindig katonák vannak körülöttünk. Szóval azon sem igazán lepődtünk meg, amikor azon a decemberi napon az igazgató összehívott minket, hogy előadást tartson az elsősegély-nyújtásról.” Waleed úgy emlékszik, az előadásra az egész iskola hivatalos volt; mindenki 11-18 éves korig.

Megható gesztus: a lövöldözés túlélőinek terápiás kutyái is bekerültek a suli évkönyvébe

„Nagyjából a felénél járhattunk, mikor egy nagy durranásra lettünk figyelmesek. Hangos volt, de semmi szokatlan, emlékszem, először azt is hittem, tűzijáték. És, hogy a főiskolások szórakoznak velünk.” Csakhogy a durranások nem maradtak abba. Sőt! Egyre hangosabbak lettek, és egyre közelebbről szóltak. „A pánik akkor lett igazán úrrá a termen, mikor a tanárok váratlanul kulcsra zárták az előadó minden ajtaját.”

Waleed elmondásából kiderül, miután a támadók berúgták az előadó ajtaját, azonnal és válogatás nélkül  lövöldözni kezdtek. „A színpadon ültem mozdulatlanná dermedve. Képtelen voltam mozdulni, és még akkor is a helyemen ültem, mikor az egyik támadó egyenesen rám célzott a fegyverével.”

A férfi alig 10 méterre állhatott Waleedtól mikor lőtt: az arcán találta el a fiút, aki ezután még hét lövést kapott. Hat golyó az arcán, egy a lábán, egy pedig a kezén sebesítette meg. „Biztos voltam benne, hogy meg fogok halni” – jelenti ki, majd hozzáteszi, ezekből a pillanatokból nem is a fizikai fájdalomra, sokkal inkább arra a mentális fájdalomra emlékszik legjobban, amit a halott barátai látványa jelentett számára. „Még úgy is, hogy láttam a mozdulatlan testüket a földön, képtelen voltam elfogadni, hogy meghaltak. Hiszen néhány perce még viccelődtünk” – idézi fel a rettenetes emléket.

Waleed arca olyan súlyosan roncsolódott a lövésektől, hogy a kórházban először nem is a sebesültek, hanem a halottak közé került. Csak a vakszerencsének, egy lelkiismeretes ápolónőnek és a hangos lélegzetvételeinek köszönhette, hogy egyáltalán kezelni kezdték. Végül több mint két évig lábadozott; ez idő alatt pedig vagy egy tucat műtéten esett át.

Másokon segített az iskolai lövöldözés áldozata, 20 évvel később holtan találták

„A támadás utáni hónapokban megbénított az átélt trauma és a depresszió. Napjában többször gondoltam az öngyilkosságra, és közben mindennap imádkoztam azért, hogy ez az egész csak egy rossz álom legyen. Valahányszor eszembe jutott a lövöldözés, csak sírtam, és sírtam” – mondja Waleed, aki szüleivel azután költözött Nagy-Britanniába, hogy Pakisztánban kimerítették az orvosi lehetőségeiket. „Egy idő után a rekonstrukciós műtétek komoly kihívások elé állították a helyi orvosokat, így a szüleim más lehetőségek után néztek. Így kerültem Birminghambe.”

A most 16 éves fiú elárulta, még legalább fél tucat műtét vár rá, ám ő eközben igyekszik ugyanazt az életet élni, mint a kortársai. Tanul, készül az érettségire, a felvételire, közben pedig motivációs előadásokat tart. És, ami számára a legfontosabb: igyekszik minden tőle telhetőt megtenni azért, hogy életben tartsa néhai barátai emlékét. „Boldog vagyok, hogy itt, az új otthonomban is vannak már barátaim, de egy pillanatra sem feledkezem meg azokról, akiket akkor, 2014. december 16-án elveszítettem.”

Nyitókép: WNTV