„Azt esszük meg hordjuk, amit a gép dob” – szamárral az El Caminón

„Gyere el a benzinkút mellett, aztán a vérvételi hely mögött gyere be a susnyásba, ott vagyunk kicsit megbújva.” Ilyen instrukciókkal érkeztem meg Banka Rolandhoz, aki azért lehet sokak számára ismerős, mert egy szamár és egy kecske társaságában járja a világot – például az El Caminót is így csinálta végig. 

A most 35 éves Roland tanár szakot végzett Miskolcon, majd pszichológiát hallgatott, és később az iskolapszichológus mesterképzést is végigcsinálta Debrecenben. „Elmentem egy környékbeli városba tanítani, de aztán úgy döntöttem, Pestre költözöm, mert rájöttem, hogy én ebben a rendszerben nem tudom azt átadni, amit szeretnék. Az volt az az időszak, amikor úgy döntöttek, hogy annyira szar az oktatási rendszer, hogy legyen még szarabb, és ez cseppet megviselt. Eleinte egy pályázatíró cégnél dolgoztam, de két év után megtalált a depresszió, és a magánéleti problémákkal együtt úgy éreztem, az lesz jó, ha kimegyek kicsit külföldre.”

Sokszor beszélgetett a barátaival az El Camino témáról, de tisztában volt vele, hogy ez sok pénzbe meg időbe kerül. „Minden évben azt mondtam, hogy majd legközelebb, aztán egyszer, amikor épp az Örkény Színházban dolgoztam részmunkaidőben, eldöntöttem, hogy elmegyek.”

Az El Camino

Egy barátjával kitalálták, hogy filmet is csinálnak a Caminóról, a financiális problémákat pedig utcazenéléssel hidalják át. „Emlékszem, a haverom beírta a chatablakba, hogy ő biztos nem fogja cipelni a sok csomagot, inkább szerezzünk egy szamarat. Azonnal rákerestem, hogy létezik-e ilyen, és találtam fórumokat.” 

Hamar kiderült, hogy a barát nem tart vele, de Roland akkorra már kedvet kapott, és autóstoppal elment Ostabatig, ami alig 20 kilométerre van Saint-Jean-Pied-de-Porttól, ahonnan a legtöbb zarándok indul. „A zarándokúton leképeződött az életem. A Camino az életút metaforája, és ha belehelyeződsz ennek az energiamezőjébe, akkor ennek egy csomó pozitív hozadéka van. A születésélmény után, amikor megszereztem a csacsit, az olyan volt, mint egy felnőtté válás, hogy felelősséget kell vállalni valakiért. Az egész életutam lejátszódott a három hónap alatt, ami alatt a csacsival bandukoltam.”

Roland és Rocinante, a szamár (a szerző fotója)

Na de hogy is lett meg Rocinante? Nos, Roland helyben megtanult hatlyukú pásztorfurulyán játszani, és összezenélte az árát. „Kiírtam, hogy szamárra gyűjtök, mert bár volt 300 euróm, Pablo, akitől a szamarat vettem, kicsit visszaélt a helyzettel, és 700-at kért. Mivel ő volt a legmenőbb rejoneador (lovas bikaviador – a szerk.) apja, az egész faluban tisztelték, amikor megkértem valakit, hogy fordítson az üzlet miatt, csókkal üdvözölték. Hiába alkudtam, nem hagyta. Később kiderült, hogy még Rocinante papírjai is hamisak voltak, és nem is annyi idős, mint gondoltam. Valójában most 15 éves az állatorvos szerint, és már a papírjai is rendben vannak.”  

Az elején öt-hat kilométert tudtak haladni naponta, mert mindig haza akart menni a csacsi, de aztán megtanulták szeretni és tisztelni egymást. Az állat pedig megtanult magyarul is. „A szamár nagyon okos, de úgy, mint egy macska, nem úgy, mint egy kutya. Pont annyira lojális is. Semennyire.” Utóbbit jól példázza a jelenet, amikor Monte do Gozóban, a Santiago előtti utolsó dombon a zarándokpár megállt, és lenézett a katedrálisra. „Kikötöttem a szamarat, hogy akkor most vízipipázni fogok, de a csacsi megbökött, hogy vigyél már lejjebb, itt nincs fű. Mondtam, hogy maradj már, ő erre rántott egyet a vállán, farral felém fordult, és odaszart mögém. Lejjebb kötöttem.” 

A szamarat aztán otthagyta Santiagóban, és egyedül indult tovább a tengerpart felé, onnan pedig hazatért Magyarországra. Néhány hét alatt elmúlt az utazás okozta flow-élmény, februárban viszont vissza kellett mennie Rocinantéhoz, mert a szamár nem maradhatott tovább ideiglenes szálláshelyén. Borzalmas idő volt, hó, szél, jégeső – Roland utcazenélni nem tudott, kukákból evett, dolgozott, amit tudott. Aztán találkozott egy társasággal, akik egy monostort újítgattak fel, és ott tudta náluk hagyni a csacsit. Ahogy véget ért a rossz idő, elindult a Caminón visszafelé. 

Minden út Rómába vezet

Roland Magyarországon, a Punkkarácsonyon találkozott Csengével, és megkérdezte, segít-e hazahozni a szamarát. Mivel nem egyértelmű számomra, hogy ők egy párt alkotnak, vagy más jellegű a kapcsolatuk, rákérdezek. „Ő az én compañerám, az útitársam – hangzik a válasz. – Tanítjuk egymást, és tanulunk egymástól.”

A zarándokpáros Portugáliába repült, onnan átgyalogolt Spanyolországba, majd hazaindultak – igaz, némi kitérővel, mert Roland szerette volna a másik zarándokvárost is látni. Az első cél így Róma lett, gyalog, a szamárral. Az út elején viszont kirabolták őket – Roland laptopja is eltűnt, amin az írásait tartotta –, így két hétig még pénzt gyűjtöttek kerámiakészítéssel. Csenge néha máshova utazott, mert mint mondják, hosszú távon nem bírják egymást, mert „a másik tyúkszemére tudnak lépni”. 

Roland és Csenge

December 23-án még 50 kilométerre voltak Rómától, így már tudták: Rocinantéval nem érnek be karácsony napjára a városba, a szamár napi menettávja ugyanis 20 kilométer. Ekkor azonban megjelentek az olasz csendőrök, a carabinierik, és azt mondták, hogy aznap a sötétedés miatt már nem is mehetnek tovább. Roland szerint ők voltak az angyalok, akik az égi jelet küldték, így ugyanis másnap a világosban volt esélyük meglátni az út menti lovardát. 

Ott megkérdezték, nincs-e valakinek egy lószállító kocsija, amivel bevinné őket a szent városba. Szerencsére akadt ilyen ember, de várni kellett rá, így leültek az istállóban. Szemben velük három pásztor foglalt helyet, az egyik elszaladt a kocsijához süteményért, a másik sört adott nekik, a harmadik a szamarat etette meg. Végül aztán megjött Emanuel, akinek a lószállítóján egy sárga csillag ragyogott, és bevitte őket Rómába, így 24-én mégis elkezdődhetett a család szálláskeresése. „Volt egy ajánlásom egy apácák által üzemeltetett zarándokszállásra, de az apácák nem engedték meg, hogy ott aludjunk” – mondja Roland.

Egy parkban aztán találkoztak egy másik apácával, aki a San Pancrazio-templomhoz küldte őket, amelynek sekrestyése, egy szenegáli férfi, a „szerecsenkirály” vigyázott a szamárra, míg Csenge és Roland az utcákat rótták. Ételt főleg a kukákból szereztek. „Nagyon könnyű ételt szerezni, a pékségek melletti kukákban van pékáru, a szupermarketek mellett meg minden más. A Lidl külföldön is lezárja a kukákat, de a többiek kiteszik, ami megmarad. Ha kilyukad egy joghurt, akkor az összeset kidobják, amire ráfolyt, nem mossák le, de ugyanez van a sörrel is. Itthon még a kilyukadtat is eladnák. Engem nagyon stresszel ez a nagy választék, nekünk erre nincs gondunk, azt esszük meg hordjuk, amit a gép dob.” Igen, ahogy az ebből is kiderül, Rolandék a ruhákat is találják – legutóbb Ozoráról szedtek össze több mindent a fesztivál után ott hagyott holmik közül.

Bolha, a kecske (a szerző fotója)

Na de vissza Olaszországba. Róma után Padova jött, legalábbis Rocinante részéről, őt ugyanis egy szamárfarmon hagyták, ahol sérült gyerekekkel is dolgoznak. „Meglepő módon Liguriában sokan adtak nekünk pénzt csak úgy – pedig bár elfogadunk adományt, kérni sosem kértünk. Ott egyszerűen csak adták, hogy a szamárnak küldik.” Az így összegyűjtött összegből tudták Padovába szállíttatni Rocinantét, ők pedig stoppal elmentek Firenzébe és Velencébe, aztán hazacsorogtak. 

Itthon kivettek egy albérletet, előadás-sorozatot szerveztek a Camino különböző aspektusairól, kerámiákat árultak – de aztán menni kellett Rocinantéért, hogy végre Magyarországra költözhessen. Csenge eredetileg itthon maradt, hogy felvételizzen az egyetemre, bábkészítő szakra, de a második forduló előtt elaludt, így végül ő is Roland után indult. „Önsorsrontás ez, azért történt” – mondja nevetve Roland. Majd hozzáteszi: „Ha egy hátizsáknyi cuccból élsz, és nem követed, mi történik a világban, csak az apró dolgokra koncentrálsz, akkor megtalálod, mi a személyiséged magva, és mi az, amit csak a társadalom kényszerített rád.”

Roland most arra készül, hogy könyvet ír, kiadót keres, és egy magyarországi körtúrán maga árulja a könyvét, közben pedig előadásokat tart – természetesen a könyvbemutatókra is Rocinantéval, a szamárral fog menni. Csenge eközben kerámiabábokat készít, és egy utcabábfesztiválra utazik Franciaországba, majd gyűjt egy kis pénzt, és végre elindul egyedül a Caminóra. Idén pedig új társsal is bővült a csapat: Szlovéniában megmentették a vágóhídról Bolhát, aki – mi is illene jobban egy macskára emlékeztető szamár mellé? – egy kutyatermészetű kecske. 

Roland azt mondja, most is tanít, csak máshogy és másokat. A bekategorizálás és sztereotípiák ellen küzd, és szeretne hidakat építeni az emberek közt. „Vallásos az ateistával, hajléktalan az értelmiségivel, mindenki mindenkivel szót értsen.”