Többször nekifutottam ennek a szövegnek, aztán mindig visszatöröltem: egyszerűen azért, mert ezek azok a képek, amikhez felesleges a betű. Úgyhogy csak egy kis magyarázatot hagynék itt arról hogy miért fotóztam magyar gyerekeket Ukrajnában, a legnagyobb nyomorban.
Ámit Gyula, a nagydobronyi tábor gondnoka a gyerekek közt (fotó: Neményi Márton)
Mindig megfogadom, hogy nem fotózok telibe szegény gyerekeket, abból csak hatásvadász, cinikus nyomorpornó lesz, most is megfogadtam, mielőtt kiszálltunk az autóból a nagydobronyi cigánytáborban (Kárpátalján tábor van, nem telep), fél perc múlva pedig ott guggoltam és szegény gyerekeket fotóztam. Először ők kérték, aztán, amikor látták, mit művelek, a szülők hordták őket fürtökben, hogy legyen már róluk is, akkor esett le, hogy őket még nem fotózta soha senki, mobillal sem, a felük nem is tudta, mi van a kezemben, úgy álltak ott, mintha oltást kapnának, meg kellett mutatni, mi történik, hogy elengedjék magukat. Nem is kérte senki, hogy küldjem el (azért majd elviszem nekik legközelebb), a lényeg, hogy meg legyenek örökítve (megörökítődjenek, megörökítésre kerüljenek), még mielőtt. Hát akkor legyenek meg itt, nem is tolnám tovább a pátoszt, hogy azok a szemek, meg hogy kiből mi lehetne a nagykörúton belül, mindenki vonja le, amit le szoktak ilyenkor vonni.
