A tegnap hajnalban, 84 éves korában elhunyt Vekerdy Tamás volt a legismertebb, legtöbbet idézett és legnagyobb hatású magyar gyermekpszichológus, az alternatív pedagógiai módszerek első számú népszerűsítője, aki számtalan sikerkönyvet publikált a témában, és a hazai Waldorf-oktatás megszervezésében is kiemelkedő szerepet töltött be. Ennek fényében talán meglepő lehet, de pályája egészen másként indult. Fiatalon még írónak vagy költőnek készült, majd – elsősorban szülői nyomásra – elvégezte az ELTE jogi karát, hogy aztán gyakorlatilag egy napot se dolgozzon a szakmájában, hisz inkább az írás, valamint, ahogy ő fogalmazott, a világcsavargás érdekelte; az egyetem után a Család és Iskola nevű lapnál helyezkedett el újságíróként, mellette pedig házi tanítóskodott, és a Nemzeti Színházban volt statiszta néhány évig. Bár 1967-ben végül pszichológusi diplomát is szerzett, és onnantól kezdve ez jelentette a fő hivatását, azért szépírói ambíciót sem adta fel: írt történelmi színművet Rákóczi Ferencről (Jelenetek Rákóczi életéből), verses drámát Don Juanról (Don Juan – a csábítás iskolája), kísérleti prózát (Nagyapám iratai) és nagyregényt (Széchenyi) is, noha ezek a művei valószínűleg kevésbé ismertek, mint a gyerekneveléssel vagy a szülő-gyerek kapcsolatokkal foglalkozó munkái.
Vekerdy Tamás (Fotó: Hernád Géza)
Egyik legizgalmasabb könyve, az 1973-ban megjelent A színészi hatás eszközei – Zeami mester művei szerint egyszerre színház, történelem, szépirodalom és pszichológia: a mű alapvetően az ősi japán nó-színházzal, valamint annak legnagyobb mesterével és fő ideológusával, a 14.-15. században élt Motokiyo Zeamival foglalkozik, tágabb értelemben meg a nyugati és a keleti színházi hagyományok közti hasonlóságokat és különbségeket, illetve a színjátszás hatásmechanizmusát, lélektanát és szabályrendszerét vizsgálja. A komoly, tudományos igénnyel készült, ám élvezetes, könnyen olvasható stílusban megírt, színháztörténeti adatokban és eredeti, nem ritkán meghökkentő megállapításokban egyaránt gazdag könyv nemcsak Vekerdy életművében, hanem úgy általában, a magyar nyelvű, színházzal foglalkozó munkák között is igazi kuriózum. A jó hír pedig az, hogy az 1988-as második kiadás a terebess.hu oldalán teljes egészében el is olvasható. Kedvcsinálónak itt egy rövid részlet arról, hogy egyáltalán mi is az a nó-színház:
Kötélen táncoltak, kardot és tüzet nyeltek, bábokat mozgattak és bűvészkedtek a nó–színész ősei. És táncoltak a vetés, az aratás ünnepén – vagy ha párt választott, halottat nyugosztalt úr és paraszt. A fejüket szerzetes módra nyírták, templomok köré települtek. Megelevenítették a templom védőszellemét, isteneit. Egy–egy isten szerepét mindig ugyanaz játszotta – s ha meghalt: a fia. És táncoltak – játszottak, megjelenítettek – maguk a papok is. Mert japán rajongott a táncért és az énekért – a megjelenítésért. […] A buddhista papok – a szerzetesek – azért léptek fel, hogy térítsenek. A sintoista pap és a papnő nemcsak a templom előtt táncolt és énekelt, hanem a szentélyben is; így mutatta be az áldozatot (A császári udvarnál és egynéhány templomban még ősi sámántáncot is jártak). Népünnepély és áldozati szertartás: ebbe fúrta kettős gyökerét a nó[…]
A nó–darab első részében a főhős emberi alakjában jelenik meg; a második részben kinyilvánítja lényegét: isten (illetve fák, kövek, állatok vagy emberek szelleme). De: minden nóhős naphős, eredete szerint. Lényét mozgásban és szóban nyilvánítja ki. A szó: ének. A mozgás: tánc. A nó alapszövete: a zene. Zene; ének, tánc – ehhez kell a tudás; a nó. Ez az előadói megjelenítő tudás – művészet. A szűkebb témát a japán történelem és a (buddhista, sintoista) legendák adják. […] A nó–előadás órákig tart (néha napokig tartott). Reggel kezdődik, vagy délben két órakor; maga a nó–darab csak húsz–huszonöt perces. Az egyes darabok vagy a darab két része között adják elő a bohózatot, a vaskos, a szatirikus vagy komikus kjógent. Ez vagy tíz–tizenöt percig tart. Nó = tudás. Ez a tudás az előadás minden részletét meghatározta – és megmutatta a színésznek a hatáshoz vezet utat (azt, hogy hogyan kell a néző szívét megragadni; és mind az öt érzékét).
