Igen-igen, ez már nagyon ismerős. Istenem, hányszor rajzoltunk általános iskolában földgömböt, amit sok-sok kisgyerek állt körül kézen fogva! Kötelező volt legalább egy figurát sárgásra (elnézést, de így volt) és egyet barnásra színeznünk. Számunkra ez jelentette a nemzetköziséget: hogy ázsiai kislányok és fekete kisfiúk (na jó, akkor nem így mondtuk) mindig állnak a képzeletbeli körben. Ilyen lett az 1960-as Nők Lapja-évfolyam gyermeknapi száma is: sok-sok különféle kicsivel.
„Magyarországon nincs éhező, rongyos, mezítlábas gyerek. Sem Budapesten, sem a legistenhátamögöttibb faluban” – ezzel az örömteli mondattal indít ez az oldalpár, és valóban: a képeken egy rongyos vagy mezítlábas gyereket sem látunk. A riporter az állami nevelőotthonok szellemi, ügyességi és sportversenyéről tudósít. „Azon már nem is csodálkoztunk, hogy ruházatban, ápoltságban állják az összehasonlítást a legféltőbb gonddal őrzött, szellőtől is óvott, Váci utcából öltöztetett egyetlenkével is” – festi a hangulatot a szerző.
A jubileumi gyermeknap alkalmából minden kapitalista ország megkapja a magáét, a baráti vidékek pedig a szokásos méltatásban részesülnek. Az újságíró szomorkodik egy sort a francia és a nyugatnémet kisgyerekek sanyarú sorsán, aztán persze jön az összehasonlítás: „míg Franciaországban az állam évente egy főre számítva 22,7 dollárt ad ki közoktatási célokra […], a Szovjetunióban 79,2 dollár jut ugyanerre”. Viszont itt is megmutatkozik a Nők Lapja egyik erőssége: a gazdag riportképanyag.
Csodás ruhák csodás manökeneken (a kor modelljeit így nevezték), és az elmaradhatatlan szabásminta. Igen, voltak, akik tényleg nekiálltak a kiskosztümnek. Mindez az Iparművészeti Vállalat jóvoltából.
Talán ez a kedvencünk, a szolgáltató oldalpár, ami szintén markáns vonal a mai napig a lapnál. Egészen hihetetlen, de az itt ábrázolt „kis vitrinterítő” készítési módját sorról sorra leírják precízen. Vajon létezik még ember, aki ez alapján elő tudná állítani? Kapunk heti étrendet, ami érdekes módon nem sokban különbözik egy mai közétkeztető menüjétől, különös tekintettel az aranygaluskára tejsodóval, és a főtt marhahúsra darakörettel. Hogy a hétfőre javasolt „vasárnapi tészta” mit takar, csak találgatni tudjuk. Aztán jönnek itt az ügyes-bajos dolgok, hogy például Benkő Gyuláné a Szófia utca 18-ból zománcozott szemetesvödröt vásárolna, hogy Koronczai Istvánné kislányának gyapjúpulóverében összefolytak a színek (ejnye-ejnye, Hódmezővásárhelyi Harisnya- és Kötöttárugyár!). De a legjobbak a jeligés levelek, ahol csupán a választ láthatjuk, miszerint a „Szomorú kislány” jeligéjű olvasónak nem kéne hinnie házasságszédelgőknek, az „Adonis” néven írt illetőnél viszont a felejtés hamarosan teljes lesz.
