„Budapest sokunk otthona. Megvannak a törzshelyeink: a kedvenc padunk a Margitszigeten, az utca, amin mindennap végigtekerünk, vagy a sarok, ahol a péntek esti sörözés előtt összefutunk. De vajon hogyan látják a várost azok, akik számára ezek a helyek szó szerint az otthont jelentik?” – teszi fel a kérdést a Budapest Bike Maffia. A fejtegetésre pedig a legilletékesebbek, hajléktalan embertársaink adják meg a szemet gyönyörködtető választ. Az idén harmadszorra, az nlc. médiatámogatásával megrendezett My Budapest Photo Project keretein belül fedél nélküliek egyszer használatos fényképezőgépet kaptak, amivel Budapestet fényképezték – úgy, ahogy ők látják. A szakmai zsűri által legjobbnak ítélt ötven képet a Madách téren mutatták be. Ezek közül tizenhárom került be a MyBudapest 2019 naptárba. A naptár, illetve a nyertes fotók felhasználásával készült képeslapok és jegyzetfüzetek már kaphatók a Budapest Bike Maffia webshopjában, illetve az alábbi üzletekben: Fiók, Fuga, Kiscelli Múzeumshop, Konfekció, Massolit Books & Café, Műcsarnok Art Box, NOS, Szimpla Design Shop. Az eladásokból származó bevétel a tizenhárom nyertes alkotót támogatja, akik közül ötöt sorozatban mutatunk be – remélhetően ezzel is hozzájárulva az előítéletek lebontásához.
Hiába van munkája valakinek, ha történik egy baleset, akkor pillanatok alatt ki lehet esni a szociális háló időnként embertelenül nagy lyukain. Dárdai Balázs mindezek ellenére reménykedik: ha rendbe jön a keze, és tud dolgozni, akkor lehet még egy szebb és jobb élete a határtól nem is olyan messze, Ausztriában.
„A Balázs nyert? Nem is mondta, de nem csodálkozom. Mindig kitalál valamit. Látta, hogy mit csinált abból a gipszből, ami a kezén volt? A Pompidou Központban látni olyanokat” – mondja a Kőbányán lévő hajléktalanszálló gondnoka, amikor megtudja, hogy miért készítek interjút az egyik lakóval.
Dárdai Balázs, a MyBudapest Photo Project nyertese fiatalon vált hajléktalanná. A közvetlen ok egy baleset volt, de ha kicsit is mélyebbre nézünk, akkor egyértelmű, hogy a szülői támogatás, a szülői háttér hiányzott igazán. „Budapesti vagyok, itt születtem. Édesanyámat tizenhárom évesen elvesztettem, apám meg hol volt, hol nem volt. Anyukám halála után a nővérem vett gyámság alá engem és az ikertestvéremet. Nála pár évig laktam, de neki volt már két gyereke, kicsi volt a lakás, sok volt a feszültség. Amikor tizennyolc lettem, elköltöztem tőle. Ekkor már volt munkahelyem, szakács a szakmám, a vendéglátásban dolgoztam. Havi tízezer forint volt a fizetésem, ez akkoriban nagy szónak számított.” A nagykorúsággal bekövetkezett önállósodás után Balázs rengeteg helyen lakott, hol albérletben, hol barátoknál, de volt olyan is, hogy a munkahelyére költözött be. „Az nem jött be. Nem jó, ha az ember ott lakik, ahol dolgozik. Nincs magánélete.” Élete egyik nagy lehetőségeként külföldön, Ausztriában vállalt munkát. Erre az időszakra nagyon szívesen emlékszik vissza, de egy év után kénytelen volt hazaköltözni. „Apám rákos lett, valakinek gondoskodnia kellett róla. Én ápoltam, én fizettem a számlákat és a lakást, ahol lakott. Ő még betegen sem vetette meg az italt.”
Fotó: Neményi Márton
Balázs egyes kollégái a vendéglátós munkával járó feszített tempó oldására nem a legmegfelelőbb módszert választották, és végül a fiatal fiú is belecsúszott a dologba.
Az ilyen helyeken iszonyatos pörgés van. Nem ritka a napi tizennégy-tizenöt óra munka. Volt, hogy egy hónapig nem kaptam szabadságot. Az egészet úgy lehet csak kibírni, ha az ember iszik, és időnként kábítószert fogyaszt.
Egy ilyen „feszültségoldós” este fordult át olyan tragédiába, ami teljesen átírta Balázs életét.
„Egy ismerősömnél voltunk, többnapos ivászattal töltöttük az időt. Régi parasztház volt, a nagyszüleitől örökölte, újítva nem volt, csak lakták le. A villanybojler is régi volt. Iszonyatosan forró víz jött belőle, és rázott is az áram. Arra emlékszem, hogy nagyon kész állapotban bementem kezet mosni. Kinyitom a vizet. A következő kép már az volt, hogy kint vagyok a konyhában, hívják a mentőket. Komoly forrázás volt mindkét karomon, egyes helyeken a hús is kilátszott. Nem tudom, hogy az áram volt-e, vagy a forró víz… Mikor beértünk, azonnal megműtöttek. Másnap arra ébredtem, hogy mindkét karom be van kötve, és iszonyatos fájdalmaim vannak. Egy orvos odajött hozzám, és elmondta, hogy két ujjamat le kellett vágni. Elsírtam magam, hívtak egy pszichológust, de megmondtam, hogy nem akarok beszélni vele.”
A baleset után a Balázs kilenc hónapig maradt kórházban. Újabb műtétek, kezelések következtek – többek között azért, mert a kézfej nem fogadta el az új bőrt. Az utolsó időszakot érzése szerint azért töltötte bent, mert tudták: nincs hova mennie. „Nem akartam visszamenni a barátaimhoz. Nem akartam újra azt az életmódot. Az ikertestvérem mindennap jött be, de hozzá sem akartam menni, nem akartam teher lenni számára.” A belgyógyászaton töltött utolsó kórházi „epizód” végül átmeneti megoldást kínált. Az egyik beteget, Béla bácsit rendszeren látogató idős hölgynek feltűnt, hogy Balázs milyen készségesen segít a kórterem nála korosabb és sokkal rosszabb állapotban lévő betegeinek. Béla bácsinak két stroke-ja volt, tolókocsival közlekedett, nem tudta ellátni magát, de egyedül lakott egy ferencvárosi lakásban. Ibolya közvetítésével Balázs az idős úrhoz költözött. Vásárolt, főzött, mosdatta a teljesen magatehetetlen férfit, és elvitte sétálni. Az önállóan szinte semmire nem képes idős ember ellátása viszont egész napos feladat volt, Balázs dolgozni nem tudott, csak a nyugdíj volt kettőjük megélhetésének a forrása. „Béla bácsinak volt egy eltartója, Zoltán. A lakás rá volt íratva, de nem igazán törődött a bácsival, csak haszonszerzésből csinálta. Nekem kellett mindig pénzt kérni tőle, ha elfogyott a pelenka, vagy nem volt már kenyér. Ő meg hol jött, hol nem. Olyankor Béla bácsi mondta, hogy nem baj, együnk csak vajas kenyeret, de te vegyél magadnak egy sört, nincs semmi magánéleted. Tényleg nem volt. Aztán megint be kellett feküdnöm a kórházba, megint műtötték a kezemet. Egy hónapig voltam bent. Ez alatt Zoltán eladta a lakást, Béla bácsit meg betette egy öregek otthonába. Nem volt hova mennem.”
Dárdai Balázs – Föl a csillagokhoz
Pollák László – Távolodik a kormány
Gede Márton – Mindenkinek jár a törődés
Kovács József Pál – Rózsafelhő
Ormódi József – Várakozók
A kórházból már a hajléktanszállóra vezetett az út, ezt a kórházban dolgozó szociális segítő intézte. Az első hellyel sajnos nem voltak túl pozitív tapasztalatok. „Egy lábadozónak nevezett hajléktalanszállóra kerültem, ezt betegek lakják. Viszont a kórházban nem sterilizáltak rendesen, ezért ott elkaptam egy fertőzést. Egyszer az egyik szociális munkás megállított, és nekem szegezte a kérdést, hogy miért nem mondtam el a felvételnél, hogy van egy ilyen fertőzésem. Nagyon megdöbbentem, mert amikor bekerültem, akkor odaadtam minden zárójelentést, abban meg benne volt. Nem tudtam, hogy külön is kellene mondanom. Óriási vihart kavart az egész, az egyik szocmunkás ott kiabált, hogy neki van két gyereke, ő ezt nem fogja hazavinni. Végül külön szobát kaptam, külön asztalnál kellett ennem, és külön vécém volt, amit mindennap fertőtleníteni kellett.”
A lábadozót egy másik hajléktalanszálló követte a Ferencvárosban, majd jött a mostani, a kőbányai. Balázs jelenleg is dolgozik, és bár a keze miatt vannak bőven nehézségek, optimista. „Egy kávézóban mosogatok, nagyon megerőlteti a jobb kezemet, de krémekkel és fájdalomcsillapítóval végig tudom csinálni a napot. Tavaly bevállaltam tizenkét órát, de kétszeresére dagadt a kezem.
Ezek az ujjak már nem lesznek a régiek, gyógyszerek nélkül biztos nem tudok már dolgozni.
Ráadásul nagyon könnyen megsérülnek, mert félvastag bőrrel vannak befedve. Szakácsként nem próbáltam azóta elhelyezkedni, pedig sokan mondják, hogy vannak kapcsolataim. Júniusban bedrótozták a jobb kezemet, már ki tudom hajlítani rendesen két ujjamat, tudok normálisan fogni. Ha rendben lesznek a kezeim, kikerül a drót belőlük, akkor visszamegyek vendéglátózni Ausztriába. Amit Graz mellett tapasztaltam, az nagyon tetszett. Közvetlenek az emberek, köszönnek, mosolyognak. A szelektív gyűjtés is tetszik. Meg nagy kutyabarát vagyok, ott meg a bevásárlóközpontban minden üzletbe bemehettek a kutyák. Több helyen kutyatáp és víz is ki volt helyezve. Ez nagyon megfogott.”
A baleset utáni „második élet” tele van olyan nehézségekkel, amik sokunknak rémálomszerűnek tűnhetnek, de Balázs nem csak a rosszat látja benne. „Ha nem lett volna a baleset, akkor szerintem a mai napig innék. Ez most jobb, jobban át tudok gondolni mindent, tisztábban látom a dolgokat. Még a szaglásom is kifinomultabb.”
Fotó: Neményi Márton
Balázs soha nem tanult fotózni, összes ilyen tapasztalata egy sok-sok évvel ezelőtt nyárra korlátozódik. „Nagyon régen, gyerekkoromban elmentünk nyári táborba, akkor szintén kaptam egy egyszer használatos fényképezőgépet. Víz alatt is lehetett fotózni vele, ott csinálgattunk képeket.” A művészeti tevékenységek közül a festés sokkal közelebb áll hozzá, bár ezzel is viszonylag idősen kezdett foglalkozni. „Megműtötték a kezemet, én meg gondolkoztam, hogyan hálálhatnám meg. Abban a kórházban nem volt szokás a boríték dugdosása, a bor meg olyan snassz lett volna. A kórterem hátsó tusolójának ablakából szép kilátás nyílt a Budai-hegyekre. Általános iskolásként jól rajzoltam, onnan jött az ötlet. Lefotóztam, és lefestettem. Amikor átadtam a doktor úrnak, nagyon meglepődött. Utána, amikor betegállományban voltam a szállón, sokszor elvonultam, és festettem. Amikor levették a gipszet, nem akartam kidobni. Valahogy úgy éreztem, ez is az én kezem. Kitaláltam, hogy festek belőle egy fát. Abban az időben nézegettem a fák erezetét, tanulmányoztam a rajtuk levő mohát. Aztán volt egy bőr biciklinyereg, azt galambbá alakítottam át. Ezek a dolgok kikapcsolnak, megnyugtatnak. Ha elkészül az ember, akkor sikerélménye van.”
A fotópályázat tematikáját Budapest adta. Balázs az elért siker ellenére ambivalens viszonyban van azzal a várossal, ahol született, és ahol életének java részét töltötte. „Budai gyerek voltam, ott sok a zöld, Kőbánya meg tiszta beton. A Ferencvárosban láttam először falra vizelést, és ott nyáron a csatornából állandóan jött a szag. Nem érzem magam otthon ott, ahol minden csupa szemét. Budán, a Széll Kálmán tértől kifelé már jobb. A Városmajort is szeretem. A Budai-hegységben van egy hotel, ahova az ikertestvérem által el tudok menni úszni és szaunázni. Ha van időm, akkor elmegyek oda. Amikor sétálok felfele a hegyen, akkor már kezdem jól érezni magam.”