Több mint kétezer atombomba robbant a Földön mostanáig – Trump most tovább növelné a számot

Észak-Korea renitens atomkísérleteit leszámítva a XXI. században viszonylagos nyugalom volt jellemző a világ atomhatalmaira. A hidegháborúban részben a fegyverkezési- és űrverseny költségeinek elharapózása vitte csődbe a Szovjetuniót, a csődből kilábalni próbáló oroszok pedig érthetően nyitottabbak lettek a fegyverkezési verseny visszaszorítására. Az ellenség gyengülésével az Egyesült Államok sem látta indokoltnak a határok további feszegetését, és utoljára 1992-ben végeztek kísérleti atomrobbantást, az oroszok pedig két évvel korábban.

Bár voltak katonai szakértők, akik sürgették, hogy a rendelkezésre álló tízezres amerikai atomarzenál egy kis részét élesben is tesztelni kellene, igazán komoly lehetőségként ez sosem merült fel egészen Donald Trump érkezéséig, aki olyannyira az atomfegyverek nagy barátja, hogy egyszer még azt is felvetette, hogy az Amerikában tomboló hurrikánok megfékezésére atombombákat kellene bevetni, felélesztve ezzel egy régi, már a saját korában is abszurdnak tartott ötvenes évekbeli tervet. A Trump adminisztráció most azonban minden eddiginél tovább ment abban, hogy visszahozza a régi világrend egy rendkívül fenyegető elemét.

Újra jöhetnek a kísérleti atomrobbantások?

A hétvégén a Washington Post robbantotta a hírt, miszerint a Trump adminisztráció azt fontolgatja, hogy az Egyesült Államok közel három évtizednyi kihagyás után újra kísérleti atomrobbantásokat végezzen. Az elnök stábja már régóta azzal vádolja Kínát és Oroszországot, hogy titokban földalatti atomrobbantásokat végeznek, megszegve az 1996-os egyezményt – amit az Egyesült Államok is aláírt, viszont hét másik országgal együtt máig nem ratifikált – azok felfüggesztéséről, ugyanakkor kézzelfogható bizonyítékot mostanáig nem mutattak be az elméletük alátámasztására. A Trump adminisztráció célja az újjáindított kísérleti atomrobbantásokkal nem titkoltan egy új, háromoldalú atomszerződés megkötése lenne Oroszországgal és Kínával, és az addig elindított kísérletekkel próbálnának nyomást helyezni riválisaikra egy mindhárom ország számára elfogadható egyezmény aláírására. Szakértők szerint az elmélet meglehetősen gyenge lábakon áll, ugyanis ellenkező hatása is lehet: előfordulhat, hogy a kínaiak és az oroszok is kísérleti atomrobbantások sokaságával válaszolnak, újraindítva a kilencvenes években leállított fegyverkezési versenyt, ráadásul az ország elveszítené azt a morális fölényét is, amit Észak-Korea atomrobbantási kísérleteinek nemzetközi elítélésekor használt. És akkor még nem beszéltünk arról a hatalmas környezetszennyezési kockázatról, amit az újrainduló kísérletek jelentenének.

Fotó: Adam Berry/Getty Images

A Washington Postnak ugyanakkor az egyik név nélkül nyilatkozó résztvevő megerősítette, hogy a tesztek felélesztéséről szóló elnöki meeting nem zárult megegyezéssel, ugyanakkor a vita nyitva maradt, egy másik résztvevő azonban egyenesen azt mondta, hogy az ötletet elvetették. A lap megkeresésére a Fehér Ház nem kommentálta az értesüléseket.

Robbantások földön, vízen, levegőben

Az ezredfordulóig világszerte több mint kétezer kísérleti nukleáris robbantást hajtottak végre, és ennek a felét egyedül az Egyesült Államok hozta tető alá 1945 és 1992 között. A lista így fest:

Egyesült Államok (1945 – 1992) – 1032 robbantás
Szovjetunió/Oroszország (1949-1990) – 715 robbantás
Franciaország (1960-1996) – 210 robbantás
Egyesült Királyság (1952-1991) – 45 robbantás
Kína (1964-1996) – 45 robbantás
India (1974-1998) – 6 robbantás
Pakisztán (1998) – 6 robbantás

A több mint kétezer robbantás nagyjából negyede történt földön, vízen és levegőben, a többi pedig a föld alatt. Az első kísérleti atomrobbantást az amerikaiak hajtották végre néhány héttel Hirosima lebombázása előtt (máig az USA az egyetlen ország, ami háborús helyzetben használta az atombombát), majd a sorhoz a Szovjetunió csatlakozott 1949-ben. A kísérleti atomrobbantások fénykora azonban az ötvenes-, valamint a hatvanas évek eleje lett. Akkoriban a tudósok és a hadsereg jobbára az atombombák pusztításának elsődleges hatásait vizsgálták, és nem igazán vették számításba az okozott hosszú távú károkat. Ennek volt köszönhető, hogy mind az amerikaiak, mind az oroszok rugalmasan kezelték a lakosság és a saját katonáik veszélyeztetését, akik járulékos károkként szerepeltek csupán a képletben. Az amerikaiaknál előfordult, hogy a saját katonáikat állították ki a nukleáris esőbe, mondván, hogy nem lesz semmi bajuk, hogy később aztán megvizsgálhassák a következményeket.

Mindkét oldal tett ugyan erőfeszítéseket a bombázandó területek evakuálásáért, de rendre becsúsztak hibák, és a radioaktív területek sokszor túl közelinek bizonyultak a lakott vidékekhez. Az elindított fegyverkezési versenyben amerikaiak és oroszok tízezrei haltak meg, méghozzá nem az ellenfél, hanem az országuk saját fegyverei által. Egy idő után ezt maguk a vezetők is kénytelenek voltak belátni, ezért is jöhetett létre 1963-ban a részleges atomcsend-szerződés, ami megtiltotta az atomfegyverek szárazföldi, légi és víz alatti tesztelését, és amihez az Egyesült Államok és a Szovjetunió is csatlakozott. Míg korábban robbantottak hajók fedélzetén, 600 méterrel a tenger alatt, tornyok tetején, léghajókról ledobva, sőt 320 kilométer magasságba kilőve is, a kísérletek ezután bekerültek a föld alá, és intenzívebbé váltak, mint valaha.

Biztonságos a földalatti atomrobbantás?

Kétségtelen, hogy a földalatti atomkísérletek sokkal biztonságosabbak a földfelszíni, a víz alatti vagy a légi társaiknál, de itt is jó néhány alkalommal bebizonyosodott, hogy jelentős kockázatot rejtenek. Ugyan megfelelő tervezés esetén komolyabb földrengést szinte biztosan nem okoznak, a váratlan mellékhatásaik lehengerlőek lehetnek. Ideális esetben a radioaktivitás egy földalatti teszt során kontroll alatt tartható, de nem mindig alakul így. A teszt során ugyanis előfordulhatnak szivárgások, melyekből radioaktív anyagok kerülhetnek a levegőbe. Amikor Észak-Korea 2006-ban elvégezte az első saját atomfegyver tesztelését, a föld alól kiszivárgó radioaktív anyagokat közel 7000 kilométerrel arrébb, Kanadában is kimutatták az érzékelők. Könnyű lenne ezt azzal elintézni, hogy Észak-Korea pancser, csakhogy az Egyesült Államok földalatti atomkísérletei közül is 150 esetben mutattak ki szivárgásokat. Hiába a rutin és az évek, olykor becsúsznak nagyobb gikszerek akár több száz robbantás után is. 1970-ben a Baneberry atombomba-kísérlet során Nevadában például nem számoltak egy különleges geológiai állapottal, aminek köszönhetően a robbanás kiszabadult a föld alól és három kilométer magas radioaktív felhőt szabadított fel az atmoszférába. Képzeljük el, hogy egy ilyen széllel szálló radioaktív óriásfelhő milyen nemzetközi hírverést kapna manapság.

A Baneberry kísérleti robbantás a Nevada sivatagban (Fotó: AFP)

A szovjetek általában akkor ütköztek problémákba, amikor kreatívan akarták tesztelni az atomfegyvereiket. 1965-ban Kazahsztánban a Szemipalatyinszki kísérleti telepen például egy 400 méter átmérőjű és 100 méter mély tavat akartak létrehozni egy száz kilotonnás atombomba (a Hiroshimára dobott darab 15 kilotonnás volt) segítségével. A tó vize természetesen erősen sugárszennyezett lett, a szennyezése még ma is hatással van a környezetére. Üzbegisztánban pedig egy gázlelőhely égését fojtották el földalatti atomrobbantás segítségével, majd miután ez sikerült, a talajt utána egyszerűen csak lebetonozták.

Kiszámíthatatlan veszélyek

A kísérleteket végzők ugyan szeretik hangoztatni, hogy urai a helyzetnek, és mindent a kezükben tartanak, azonban ez sokszor nincs köszönőviszonyban a valósággal. Amikor a 23 szigetből álló Bikini-atoll lakosait elköltöztették az ötvenes években, azt mondták nekik, hogy mindössze három hónapra kell elhagyniuk az otthonaikat. Ehhez képest a terület még ma is emberi lakhatásra alkalmatlan és veszélyes, a sugárzás mértéke pedig hatszorosa a megengedettnek. Jobb a helyzet azokon a helyeken, ahol a robbantás a föld alatt zajlott. A Tatum Dome teszt során a Mississippi állambeli Lamar megyében két bombát robbantottak a hatvanas években. Ugyan a területre máig nem engedélyezett beköltözni, és tilos az ottani földbe való ültetés, ettől még különösebb veszélyek nélkül látogatható az emberek számára.

A Szemipalatyinszki kísérleti telep (Fotó: STANISLAV FILIPPOV / AFP)

Amikor a kazah Szemipalatyinszkban az oroszok kísérletezni kezdtek, jó ideig nem számoltak az atomrobbantásokkal együtt járó radioaktív esők következményeivel, így hiába robbantottak a lakott területektől legalább 80-100 kilométernyire, az utóhatás pusztító volt, és máig folynak a számháborúk, hogy hány rákos megbetegedést és halálesetet okoztak a környéken. A legszennyezettebb területeken máig húszból egy gyerek valamilyen deformáltsággal születik a fél évszázaddal ezelőtt történtek következtében.

A természet visszatér

Bár a kísérleti atomrobbantások Szemipalatyinszkban és a Bikini-atollnál is óriási rombolást végeztek, úgy fest, ezek a területek hiába nem ajánlhatók lakhatásra az emberek számára, az élet egyéb területei már burjánzásnak indultak. Bár a Bikini-atollnál a víz ihatatlan, az ott élő állatok húsa ehetetlen, ahogy az ott termő növények is, ettől még az ökoszisztéma felépült a 23 robbantás okozta sokkból, és a hírek szerint jobb állapotban van, mint más trópusi szigeteken. A területet vizsgáló Stanford Egyetem tudósai maguk is meglepődtek, hogy a halpopuláció milyen jó állapotban van, és a korall is nagy arrafelé. Ezt nyugodtan mondhatjuk trendnek is: Csernobil környékén is virágzik a természet évtizedekkel a nukleáris baleset után. Úgy fest, az emberek jelenléte hosszú távon a természetben még egy atombombánál is nagyobb károkat képes okozni. És ez az, ami igazán szomorú.

Bikini-atoll, 1946 (Fotó: AFP)

(cnn) (weforum) (qz) (the guardian) (népszava) (index) (ctbto) (national geographic) (un)