Jól tudom, hogy üzletember-feleségként került először Afrikába?
Nem, hanem hátizsákos turistaként. Angliában végeztem az egyetemet – business menedzsmentet tanultam –, és onnan Afrikán keresztül jöttem haza. Aztán később megmásztam a Kilimandzsárót is. Régi szerelem volt nálam a napsütötte, egzotikus Afrika, és ezt olvasmányélmények is táplálták. Például Lángh Júlia könyve volt nagy hatással rám később, a Közel Afrikához.
Andrea az iskolaigazgatónővel (Fotó: magánarchívum)
Ez lett az alapítvány neve is.
Igen, és ő az egyik alapító. Aztán később valóban feleségként kerültem Maliba. Előtte különböző multinacionális cégeknél voltam pénzügyi vezető, aztán amikor megismerkedtem a férjemmel, abbahagytam a munkát, és családanyaként követtem őt. A férjem a cukoriparban dolgozó üzletember volt. Először Angliába költöztünk, később éltünk Dél-Afrikában, Tanzániában, és Mali fővárosában, Bamakóban. Általában 2-3 évet töltöttünk egy-egy országban, Maliban viszont csak kilenc hónapig tudtunk maradni. A férjem egy nagy cukorgyárat épített volna, körülötte cukornád-ültetvényekkel, és 25 ezer embernek adott volna munkát. 2012-ben azonban katonai puccs tört ki, és kimenekítettek minket az országból. Ennek ellenére – talán nem véletlenül – mégis Mali áll hozzám a legközelebb. A mai napig szinte második hazámként tekintek rá.
Mi fogta meg benne?
Az emberek. Nagyon nyitott, békés népek élnek ott. Érdekes a kultúrájuk is 0 egészen más, mint a többi afrikai országban, ahol korábban jártam –, talán azért is, mert színes és gazdag a térség történelme. Maliban rengeteg az arany, így érthető, hogy a valaha élt leggazdagabb ember, Mansa Musa, Maliban élt és uralkodott az 1300-as évek elején. Nemcsak az ország történelme, hanem a népessége is rendkívül gazdag, és az itt élő etnikumok évszázados hagyományokon alapuló békés együttműködést hoztak létre. Az ország 95 százaléka muzulmán hitű, és itt a vallásnak egy békés, szelíd, a helyi szokásokat is befogadó formája terjedt el. A nők nem hordanak csadort – bár a kendő mostanában már kezd terjedni –, tisztelik őket a férfiak, nagy szerepe van az életükben az öltözködésnek, a női szépségnek. A gyönyörű ruhákban sokszor fedetlen a válluk.
Hogyan került kapcsolatba a helyiekkel?
Mindig kerestem, mit tudok még tenni, amellett, hogy a saját gyerekeimmel és a családommal foglalkozom. Elkezdtem angolt tanítani egy európai iskolában, aztán, mivel a házunk egy nyomornegyedre nézett, megkérdeztem az ottani igazgatót, hogy tudnék-e ott is önkéntesként tanítani. A mai napig ez a legfontosabb partneriskolánk. Egy idő után föltűnt, hogy a gyerekek csaknem fele hol jár iskolába, hol nem, attól függően, hogy abban a hónapban tudja-e fizetni a család a tandíjat. Maliban ugyanis nem ingyenes az oktatás. Így jött a bamakói gyermektámogatás ötlete. A projekt lényege az, hogy olyan támogatókat keresünk Magyarországon, akik kifizetik az általuk patronált gyermekek tandíját, egyenruháját, iskolai felszereléseit. Ez havonta 4000 forintjukba kerül.
És ezzel a teljes havi oktatási kellékeket fedezik?
Bizony! Mi ráadásul tankönyveket is vásárolunk a gyerekeknek, ami nagyon kevés ottani diáknak adatik meg. A gyerekeket én veszem föl, jó esetben a támogató évekig fizeti a gyerek taníttatásának költségeit, így nagyon személyes kapcsolat alakulhat ki. Mivel a gyerekeknek nincs telefonjuk, levélben küldenek fotókat, rajzokat, és vannak önkénteseink, akik lefordítják ezeket a leveleket. Ahogy cseperednek a gyerekek, egyre inkább látjuk, hogy nem lehet a kezüket elengedni. Így jöttek létre a lányklubok, ezekkel is az a célunk, hogy minél tovább oktatásban tudjuk tartani a gyerekeket.
Hogyan találják meg a támogatásra szoruló gyerekeket?
Gyakori, hogy elkezdik járatni a szülők iskolába a gyerekeket de aztán nem mindig tudják fizetni. Vagy a család a hat gyereke közül hármat tud csak taníttatni. Az ilyen helyzetekről persze tudnak a tanárok, és így kerülnek a látóterünkbe a gyerekek. Legutóbb két kislányt azért vettünk fel, mert az egyikük örökbe fogadott, és fel sem merült volna, hogy iskolába tudják küldeni, a másikról a piacon hallotta az iskolaigazgatónő, hogy az anyukáját elhagyta a férje, ott maradt egy csomó gyerek megélhetés nélkül. Nem mindenkit veszünk fel, aki nehéz sorsú, van, mikor azt mondjuk, hogy előbb legyen egy picit jobb tanuló. Vannak olyan törzsek, ahol a lányokat már tizenhárom éves koruk körül férjhez adják. Van is egy ilyen lányunk, aki otthon lakik a szüleivel, de férjnél van. Ő például orvos akar lenni. A legjobb tanuló az osztályban, és a legmélyebbről jött, állattenyésztő családból. Ilyenkor például azt sem tudjuk, kivel tárgyaljunk: a férjjel vagy a szülőkkel. Mindenesetre az apuka megígérte nekünk, hogy a lánya nem fog teherbe esni.
Ott a nők genitális csonkítása mennyire elterjedt gyakorlat, és lehet-e erről beszélgetni a lányokkal?
Csaknem mindenki átesik rajta 4-5 éves korában. Ez ellen az ősi szokás ellen a jövőben nagyon szeretnénk fellépni, de még nem tudtuk kitalálni, hogyan. Semmiképpen sem szeretnénk a „fehér nő megmondja, mi a jó” attitűddel belevágni. A lányklubokban óvatosan tudjuk szóba hozni néha. A kisebbik lányom, aki az USA-ban jár egyetemre, nagyon elkötelezett abban, hogy az FGM (Female Genital Mutilation) hagyományát visszaszorítsuk, elindított egy mozgalmat: amerikai és afrikai lányok közt építgeti a kapcsolatokat. Ezen a területen óvatosan lépegetünk.
Lányklub a gimiseknek (Fotó: Morris Andrea)
Mennyire hallottak a mali nők a szomáliai szupermodell, Waris Dirie tevékenységéről, aki nagyon aktívan lép fel az FGM ellen?
Semennyire. A szexualitás a legérzékenyebb tabu téma. Azt sem tudják, hogy a világ számos országában a nőknek nem kell csonkítást elszenvedniük. Nagy nehezen találtunk Maliban két olyan civil szervezetet, amely helyi aktivistákkal fellép az FGM ellen. Érdekes, hogy az egyik, az Egészséges jövő elnevezésű civil szervezet vezetője egy olyan férfi, akinek az anyja hivatásos „csonkoló” asszony volt.
Maguk a nők is helyeslik, ami történik velük?
Igen. Ebben a társadalomban nagyon fontos a hagyomány, és ez annak a része. Nem tudják, hogy a nők egészségügyi problémáit sokszor ez a beavatkozás okozza (illetve a szövődményei). Megkérdeztem, mit gondolnak olyankor, amikor egy fiatal lány elfertőződik vagy elvérzik a műtét következtében. A civil szervezet vezetője azt felelte, az anyukája erre mindig azt mondta: „feláldozta magát a többiekért, akiket vele együtt vágtak meg”. Igencsak megnehezíti az FGM megítélését az a dogon népcsoport animista mitológiájában uralkodó nézet, miszerint a gyereknek nincs neme, amíg ezen a beavatkozáson át nem esik. A kislány akkor tud nővé válni, ha kivágják belőle ezt a részt, amit ők a férfi nemi szerv egy csökevényes maradványának tekintenek. Miután a lányokat megvágták, a fiúkat körülmetélték, egy héten át ünneplik őket mindenféle rituálékkal.
Az iskolázott nőkkel – például a támogatott iskolákban – lehet erről beszélgetni?
Nem nagyon. Az egyik iskola igazgatónője például azt mondja, ők ezt már nem csinálják. Nem vagyok benne biztos, hogy ez így van, de arra rávilágít, hogy aki felvilágosult, az már szégyelli. Az egyik lányklubban azok a tizenéves lányok, akik mind átestek rajta, azt mondják, ők már nem fogják engedni, hogy ezt megtegyék a gyerekeikkel. A másik iskolában viszont az iskola vezetője megtiltotta, hogy erről beszéljünk a gyerekekkel. Attól fél, hogy a szülők felháborodnának. Az is érdekes volt, amit ez az igazgató mondott, félig viccnek szánva, hogy hát inkább az a gond, hogy ez a beavatkozás nem eredményes. Amivel arra célzott, hogy nem veszi el a lányok kedvét a szextől, ezért túl korán teherbe esnek.
Morris Andrea a helyi asszonyokkal (Fotó: magánarchívum)
Egy fiatal lánynak mennyire lehet saját akarata?
A családjogi törvény szerint a szülőnek joga van beleszólni a gyerek életébe, akkor is, ha az már felnőtt. Ugyanakkor a nők fifikásak, tudják érvényesíteni az akaratukat. Viszont egy nő nem válhat el a férjétől, csak ha az már három éve eltűnt. A férfi viszont bármikor elválhat a feleségétől, és bármikor hozhat új feleséget. Viszont, mivel a házasságot a két család köti meg, előfordulhat, hogy a feleség családja kiköti, hogy a férfi nem vehet második feleséget.
A filmben látszik, hogy ez a végtelenül kopár ország a homok birodalma. Meg tudják termelni az élelmiszereket?
A film a Szahara peremén levő Gao városában játszódik, az valóban kopár. Délebbre van jó termőföld is, de Mali legnagyobb kincsei a föld alatt vannak. Élelmiszer szempontjából nem önellátó az ország, sokan éheznek. Egyébként még egy olyan nagyvárosban is, mint Bamako, melyet a Niger folyó szel ketté, a folyó partján kis konyhakerteket művelnek az emberek.
Mennyire lehet egy ilyen stabil államot nélkülöző országgal együttműködni?
Nem könnyű. A legnagyobb gondot a gyakran Szaúd-Arábiában kiképzett dzsihádisták megjelenése és terjeszkedése jelenti. Ezek a saría törvényét akarják érvényre juttatni ebben a térségben, és a békés Maliban sajnos egyre nagyobb rá a nyitottság a társadalom nincstelenjei körében. Az ország a klímaváltozás frontvonalába esik: ahol néhány éve még volt víz a folyómedrekben és lehetett gazdálkodni, ott ma egyre kevésbé van. A gazdaságra negatívan hat a túlnépesedés, és a központi hatalom teljes hiánya is, főleg az ország középső és északi részén. Korábban sem volt nagyon erős a közigazgatás, de legalább megvoltak a hagyományos társadalom helyi vezető erői, például az öregek tanácsa. A dzsihadista betörések azonban ezt is szétzilálják, már mindenki mindenkitől fél. A fegyveresek általában motorokkal jönnek: 40-50-es konvojokban. Malin egy ősi kereskedelmi útvonal szeli át, ez egyben a csempészút is, ahol a tuareg törzsek, a „sivatag zsiványai” jártak a karavánjaikkal, akik kereskedésből, csempészetből élnek. A fő üzletág ma már a fegyver-, a drog- és az embercsempészet, és a dzsihadisták tartják a kezükben.
Egy régi fotón Andrea az osztállyal (Fotó: magánarchívum)
A városok is veszélyesek?
A városok biztonságosak, az oda vezető út azonban egyáltalán nem az. A katonák is repülővel mennek Bamakóból a szaharai támaszpontokra. A piacok a dzsihádisták legfontosabb toborzó központjai – ezért ezek közül sokat be is záratott a kormány –, és a pásztorok bevonásával sokfelé megfigyelőrendszert működtetnek: a pásztorok leadják a drótot, ha valahol fehér embereket vagy szállító konvojt látnak. Cserébe 5-10 évi megélhetésüknek megfelelő pénzt kapnak.
Maliban jelentős az a réteg, amely elhagyja az országot?
Nem, mert a Szahara útjukat állja. Ahogyan a filmben is elhangzik, a sivatagban sokan odavesznek, ezért tömegesen nem szánják rá magukat az útra – más út pedig nincsen. Illegális menekültekről beszélünk, akiknek nincsenek papírjaik. Én is gyakran találkozom azzal, hogy a fiataljainknak nem tudunk pénzt küldeni, mert nincs olyan személyi okmányuk, amivel fel tudnák venni. Csaknem 75 százalékos az írástudatlanság, és akik nem jártak iskolába, nem tudnak útlevelet elintézni maguknak, hiszen a közigazgatás nyelve a francia. A születő gyerekeket nem regisztrálják, így azt sem lehet tudni, mikor születtek. Nagyon sok a menekült, főleg a belső migráció miatt. Bamako szélén is van több önszerveződő menekülttábor, amelyből egyet már néhányszor meglátogattam. Úgy jött létre, hogy egyszerűen letanyáztak a szemétdomb mellé. Nincs senki, aki igazán segítené őket, szerencsétlenek most már nemcsak éheznek, hanem vizük sincs, mert aki eddig adott nekik, az nem tudta fizetni a számlát. Bamakóban nagyon sok helyen nincs víz, az utcai vízvételi helyeken is fizetni kell. Az ilyen helyekről szamárkordékkal szállítják a vizet, és pénzért árulják. Gondolkodunk, hogyan tudnánk megoldani ott a vízellátást. Fúratnánk kutat, ha volna, aki finanszírozza. Márciusban újra megyek Bamakóba. Az alapítványunk szlogenje: „Megismerni, megérteni, segíteni” – mi most a menekülttábor tekintetében a megértés folyamatában vagyunk.
Vízvásár a menekülttáborban (Fotó: Morris Andrea)
Hogyan lehet lemérni a Közel Afrikához Alapítvány eredményességét?
10 éve vagyunk jelen Maliban, és beszélünk az iskola fontosságáról. Azon a környéken, ahol dolgozunk, már ismerik a magyarokat, és ismerik a tanulás fontosságát. Egyre többen szeretnék iskolába küldeni gyermekeiket, de ez egy háborúba forduló ország esetében sajnos egyre nehezebben megvalósítható. Több ezer iskola nem nyithat ki Maliban a dzsihadisták miatt, akik többek között a vidéki iskolákat is támadják.
Nem lenne egyszerűbb egy saját iskolát építeni és ott ingyen tanítani a gyerekeket?
Fontos alapelvünk, hogy a helyiekkel együtt alakítjuk ki a programjainkat, ezért nem célunk, hogy átvegyük egy iskola üzemeltetésének a felelősségét.
Teljesen magánadományokból működik az alapítvány, vagy a magyar állam is támogatja?
A magánadományok a legfontosabbak, a bamakói gyermektámogatási programunk csak erre épül. Az iskolának fúrattunk kutat, építettünk sportpályát, számítógépes termet hoztunk létre – erre a Miniszterelnökséghez tartozó nonprofit szervezet, a Hungary Helps adott segítséget tavaly. Van egy nagy cég is, amely minden évben támogat minket: a német-magyar Xeless cég, amely több helyen is finanszírozta WC és mosdó kialakítását. Afrikai tevékenységünk mellett kiemelten fontosnak tartjuk, hogy Magyarországon is egyre többet meséljünk Afrikáról. Ezért tartunk ismeretterjesztő előadásokat, iskolákban Afrika-napot, szervezünk fesztiválokat. A jövő Afrikáé, abban az értelemben, hogy a Föld legnagyobb problémáját az fogja jelenteni, hogy mi lesz az afrikai emberekkel. Őket érinti leginkább a klímaváltozás, a népességrobbanás, a migráció. Ha többet tudunk róluk, akkor talán nem viszonyulunk hozzájuk olyan vakon és érzéketlenül, mint eddig.
Vetítés, aztán beszélgetés
Az utolsó menedék című filmet szerdán, 20.00 órakor vetítik a Mamut II. Cinema City-ben. Bővebb információ itt. A vetítések utáni beszélgetésen részt vesz Morris Andrea, a film nagykövete, a szerdai napon Rea Milla, Szomáliából menekült magyarországi modell.
