Lassan kiheverjük a nyári szünet fáradalmait, a nyaralást, a hőhullámokat meg az özönvizeket, kezdődnek tehát a tanév izgalmai. Van-e órarend, van-e tanár (a kettő összefügg), áll-e még az iskola (ez sem egészen magától értetődő sok helyen), de most nem is erről fogok beszélni, hanem arról az új helyzetről, ami a már rég elfelejtett Coviddal kezdődött, és mivel látták, hogy ez jó, itt is maradt velünk. Konkrétan arról, hogy
egy csomó iskolába még mindig nem tehetik be a szülők a lábukat, pedig már rég nincs járvány.
Persze, voltak iskolák, ahová már a Covid előtt sem mehettek be a szülők, most viszont mintha ez a gyakorlat vált volna normává.
A szülők meg szépen ott állnak fél kettőkor meg négykor az iskola előtt, nagy tömegben, várják a gyereküket, közben elállják a járdát, néha az úttestre is lelógnak, mert az iskola, hát az szent, oda be nem mehetnek be. Ezt az utasítást adta az igazgató úr.
Furcsa egy hely lett az iskola Magyarországon: a szülők szeretnének bemenni, de nem mehetnek, a tanárok meg nagyon be kellene, hogy menjenek, de ők meg nem akarnak. Érdekes.
Mondhatnám, hogy értem én az érveiket, de sajnos nem értem. Ne zavarja a szülő a tanítást? Már miért zavarná? Azelőtt sem nyitott be óra közben senki, hogy itt van Béci uzsonnája, de megmosd ám a kezed, mielőtt nekilátsz!
Biztonsági okokból, nehogy eltűnjön valami, vagy esetleg nehogy megtámadják a szülők tanárt? Hja, kérem, ha cinikus lennék (az vagyok), azt mondanám, hogy ezért fizetjük az iskolaőröket, csináljanak már ők is valamit, ne a gyerekekkel izmozzanak. De a valóságban azért, lássuk be, ezek a kérdések nem az iskola szférájába tartoznak, hanem a rendőrségébe. Különben is, milyen érv már ez?
Komolyan, azt feltételezi rólam az iskola, hogy bűnöző vagyok a többi szülővel együtt? Nos, nem szeretném most itt bővebben kifejteni, hogy én mit gondolok azokról, akik rólam ezt gondolják, de semmi jót, azt elhihetitek.
És akkor itt vége is az érveiknek. Úgyhogy, ugorhatunk is a szülők érveire, hogy miért KELLENE, hogy bemehessenek az iskolába. Az, hogy egy hatéves gyerek még olyan pici és annyira más világban él, hogy esélye sincs rendesen összepakolni a cuccát önállóan, triviális. Viszont, ugyanez a tulajdonságuk, mármint, hogy a realitásokkal többnyire köszönő viszonyban sincs a gondolkodásuk, azt is eredményezi egyúttal, hogy az iskolanapról szóló beszámolójuk, hogy is mondjam, nem feltétlenül a teljes valóságot tükrözi. Vagyis igen, csak az ő speciális nézőpontjukból, ami nagyon cuki, de a legtöbb szülő azért szeretné a tanítókkal is megbeszélni, hogy mi a helyzet, mert annyi minden lehet. És erre tökéletesen alkalmas lenne az az öt perc, amíg a szülő beugrik a gyerekéért az iskolába, ahogy az informális kapcsolatok is ilyenkor épülnek ki az iskola dolgozóival. Mondhatni, beépül a szülő az iskola szövetébe.
Mit titkolnak az iskolák, ahová nem léphet be a szülő? (Fotó: Getty Images)
Habár, ezt a beépülést egyébként sem lehet nagyon megúszni, tekintve, hogy a legtöbb suliban úgyis mindent a szülők csinálnak. Kifestik az osztálytermet, felszerelik a fogast, feldíszítik az osztálytermet karácsonykor meg farsangkor, megjavítják a zárat és az ajtózsanért – és mondjuk a tizedik ilyen ingyenes iskolaszolgálat után mégiscsak felvetődik az emberben, hogy hogy van az, hogy ha zsanért kell javítani, akkor bemehetek az iskolába, akkor nagyon szívesen látnak, ha viszont beszélnem kéne a tanárral, akkor rögtön életbe lép a főszabály: a szülő nem léphet be.
A mi adónkból tartják fent az iskolákat. Ezenfelül is mi fizetünk egy csomó költséget és elvégzünk egy csomó munkát a fenntartó helyett. A mi gyerekünk van ott reggel nyolctól délután négyig, kötelező jelleggel, és a saját gyerekéért mégiscsak a szülő a felelős, az iskolára csak rábízza őt. Legfőképpen pedig mégiscsak az iskola van a gyerekekért és nem a gyerekek az iskoláért. És nem mehetünk be? Mégis, hogy gondolják?
És hova nem kísérhetem még be a gyerekemet? A gyerekorvoshoz? Esetleg a gyerekkórházba, nehogy eltűnjön valami, és különben is, a szülő csak zavarja az orvosokat a gyógyításban? A játszótérre? A gyerekszínházba elkísérhetem a gyerekem, vagy csak a helyet foglalom a nagy testemmel, ahelyett, hogy még több gyerek beférne? Az okmányirodába bemehetek vele a személyi igazolványát megcsináltatni, vagy elég nagy már hétévesen, intézze egyedül? Na jó, itt azért még nem tartunk, röhejesek is a példák, pedig az iskola mitől lenne más?
Eléggé aszimmetrikusnak érzem a helyzetet, de persze azt is érzem, hogy ez az egész csak falra hányt borsó, mivel az, hogy a szülők mit tartanának helyesnek és mi a gyerekek érdeke, sok helyen már rég nem számít. Mondjuk az sem számít, amit a tanárok szeretnének, ami szintén megérne egy saját cikket. A tanárok-fenntartó-szülők-gyerekek közös és demokratikus döntéshozatali fóruma, más néven iskolaszék a legtöbb helyen már rég nem működik, vagy csak elbábozzák, hogy igen. Utasítások vannak, és már úgy megszoktuk, hogy szülőként gyereknek kezelnek, hogy eszünkbe sem jut tiltakozni ellene. Csak magunkban morgunk, amíg az iskola előtt toporgunk a napon, a szélben vagy a mínusz tíz fokban, a gyerekre várva, aki egyszer csak megérkezik kabát nélkül, a kulacs a padban maradt, ja, hupsz, a tolltartó is.
Pedig, ha a nagy egészet nézzük, az iskola és a szülők közös feladata, hogy a gyerekből embert neveljenek, az pedig a szülők és a tanárok folyamatos együttműködése és egyeztetése nélkül nem fog menni.
Ez is olyan egyirányú lett: a tanár bármikor berendelheti a szülőt egy dörgedelmes üzenetben, ha a gyerek rossz fát tett a tűzre, de a szülő mikor írhat a tanárnak levelet arról, hogy záros határidőn belül találkozni akar, mert muszáj valamit megbeszélni? Vagyis, nyugodtan írhat levelet, amit vagy el sem olvasnak, vagy simán lepattintják a szülőt: jövő hónapban lesz fogadóóra, kérjen időpontot!
Mert az iskolába belépni tilos, a tanárral beszélni tilos, ha valami sürgős és fontos, tessék levelet írni. „Tisztelt Tanárnő, Véda apukája tegnap infarktust kapott, kérem gyermekem kíméletét a mai napon, mert nagyon megviselték a történtek.” Amit majd elolvas a tanár tanítás után, vagy soha (megtörtént eset, a KRÉTA-n keresztül küldött levelek a Soha El Nem Olvasott Üzenetek sorát gyarapították, végül kipuhatoltam a tanár e-mail címét, akkor végre válaszolt), a tanár meg nem érti, egyszerűen fel nem foghatja, hogy miért lett ilyen magába zárkózó a gyerek. Pedig, ha a szülőnek lett volna alkalma beszélni a tanárral, hamar kiderült volna, hogy mi történt.
Van nekem egy szörnyű gyanúm, hogy mi az igazi oka a szülők kitiltásának. Az, hogy ne lássák a valódi helyzetet. Ha sokat vannak bent, mondjuk, míg a gyerek edzésen van, még a végén, unalmukban elkezdenek sétálni az iskolában, és meglátják, hogy a mosdóban sosincs vécépapír, se szappan, az alagsorban négyzetméter vakolat hullik a gyerekek lába elé, a tornaterem penészedik, a parketta hiányos, a falak koszosak, a lépcső teknős, a padok meg olyan romosak, hogy kiszakítják a gyerekek ruháját. Ez meg nemcsak kínos, de sajnos megjavítani sincs pénz momentán (az oktatásra meg az egészségügyre valahogy sosincs pénz), úgyhogy inkább rácsukják az ajtót, hogy legalább ne lássuk. Probléma megoldva, minden megy tovább, mintha mi sem történt volna. Csak hát, megint eggyel rosszabb hely lett ez az ország, és megint eggyel rosszabb lett benne iskolásnak lenni.
