A legenda szerint Rákosi egyszer azt mondta, hogy ő elmebetegeket nem akar látni Budapesten. Például ezért is nyíltak hatalmas, félreeső, főleg fővárosiakat kezelő intézetek az országban. Ilyen a szentgotthárdi pszichiátria is (hivatalosan: Rábaparti Integrált Szociális Intézet Vas Vármegye), ahol több száz beteget ápolnak úgy, hogy akár esélyük is lenne az intézményen kívüli normális életre, mégsem kerülhetnek ki soha: a rendszer és a környezetük egyszerűen magukra hagyta őket.
Egy fiatal szakember, Bacsák Dániel, aki kriminológusként érkezett Szentgotthárdra 2010-ben, majd többször visszatért – és végül ott is maradt évekig, elhivatottságból, az ott élőkért, miközben szélmalomharcot vívott a rendszer ellenében, amely aztán egy mozdulattal pusztított el mindent, amit felépítettek. Élményeiről most könyvet írt A láthatatlanok – Pszichiátria a határon címmel, nekünk pedig elmesélte, mi visz egy 21 éves budapesti egyetemistát az országhatárra, milyen érzés négy és fél órákat ingázni nettó 80 ezerért, miért vette le a fehér köpenyt, hogyan terjednek a skizofrén téveszmék a Facebookon, és mi a teendő, ha egy lakó éppen az ő irodájában kezdi látni, hogy ömlik a vér a falból.
Hogy kerül egy lelkes, frissen végzett kriminológus-szociológus egy félreeső pszichiátriai intézetbe?
Különleges történet ez, már csak azért is, mert kriminológust sem előtte, sem azóta nem alkalmaztak Szentgotthárdon, sőt, a szociális ellátórendszerben általában sem. A második évfolyammal végeztem el a kriminológiát, amikor tehát lediplomáztam, ez a végzettség még nem volt ismert. Ezt a tudást előtte főként jogászok vagy pszichológusok alkalmazták.
Azóta is főleg úgy ismert, hogy morcos férfiak nyilatkoznak a híradóban szörnyű bűnesetek kapcsán.
Ez a része kevéssé érint, és egyébként is profán dolog terelt ebbe az irányba: már gyerekként rajongtam Agatha Christie történeteiért, és szociológusként is a deviancia szociológiájával foglalkoztam. Innen evidens volt, hogy elvégezzem a kriminológiát is. Még szociológusként kerültem be egy kutatócsoportba, amit Csepeli György és Bíró Judit vezetett. A szülőgyilkosságokkal foglalkoztunk.
Hány éves voltál?
Húsz-huszonegy. Különböző területekről érkeztünk, volt köztünk pszichológus, antropológus, társadalomkutató, szociálismunkás-hallgató, illetve volt egy meghívott kutatótársunk, Takács Marianna, aki akkor már jó ideje Szentgotthárdon dolgozott, kezdetben mentálhigiéniés szakemberként, majd pszichológusként és művészetterapeutaként. Az egyik szakterülete a skizofréniával diagnosztizált szülőgyilkosok diagnosztikája és terápiája volt. 2010 decemberében elvitt minket az intézetbe, hogy nézzük meg. Emlékszem, karácsonyra készülődtek. Akkor jártam először hasonló helyen, és mint mindenki, sok előítélettel érkeztem. Azt hiszem, ez meg is határozta az első benyomásaimat. Olyan jelentésekkel ruháztam fel az élményeimet, amelyek, hogy is mondjam, inkább a kulturális élményeimből jöttek: „őrült kacaj, fura pillantások”, ésatöbbi.
Meszkalin (egy lakó rajza 2000-ből)
Markos ápolók minden szobában, szadista nővérek, kiégett orvosok, és közben liftzene szól?
Ilyesmi. A csoport egyik pszichológus tagja mondta, hogy végig karba tett kézzel mentem. Bezárkóztam. Persze mindenki megilletődött, főleg, amikor bementünk egy akkor még létező zárt részlegre. Később ott volt az irodám. Mariannát valamiért elhívták tőlünk egy-két percre, azt hiszem, ott egy kicsit mindenki megrettent, gondoltuk, nyilván nem véletlenül vannak elzárva ezek a betegek. Amikor már ott dolgoztam, kiderült, hogy de, a véletlennek bizony elég nagy szerepe van abban, hogy ki kerül lakat alá. Az egyik lakó – nagydarab, magas nő, akiről később kiderült, hogy gyakran töltötte ott a „szabadságát” – mély hangú, velőt rázó kacajt hallatott. Az az élmény mélyre ment. Utólag tudom, nem voltunk veszélyben, egyszerűek csak szórakoztatónak talált valamit – talán minket, ki tudja. A három év alatt, amíg én ott dolgoztam, semmi probléma nem volt vele. Mondjuk úgy, hogy nem feltétlenül volt indokolt a betegek elzárása.
Tehát nem úgy jöttél ki, hogy neked ide még vissza kell jönnöd.
Ambivalens érzéseim voltak. Mint amikor thrillert, vagy horrort nézel: oda is nézel és nem is nézel oda. Éreztem, hogy különleges hely, és hogy keveseknek adatik meg, hogy belülről lássák. Mariannával pedig közben nagyon jó mentori és baráti kapcsolat alakult ki. Amikor tehát másfél év múlva jött a lehetőség, hogy visszamehetek szakmai gyakorlatra, immár kriminológusként, nem sokat gondolkoztam. Így tértem vissza egy barátommal és kutatótársammal Szentgotthárdra egy hónapra. A szállásunk is ott volt az intézetben, egy vendéglakás az igazgatósági épületben. Így azért már egészen más volt az élmény.
Reggelente, főleg, miután jobban megismertek, ott vártak minket a lakók, ültek a lépcsőn, kávézgattak, kérdezték, van-e cigink, elmesélték az életüket, és hogy mi vezette oda őket. Akkor már túl voltam azon, hogy „ez egy ijesztő hely”.
Azért persze furcsa volt: ha egy pszichiátria közepén élsz a nap huszonnégy órájában, mindenféle hangokat hallasz: a dolgozókét, a gépek zaját, nevetéseket, kiabálásokat, erre kelsz és ezzel fekszel.
Mi a helyzet a filmekből ismerős sztereotípiákkal?
Azt, ahogy a betegeket ábrázolják a filmekben, gyorsan lerombolta az intézmény; a személyzetről alakított képet kevésbé. Sok szakmailag és emberileg is nagyszerű kolléga mellett bizony jelen vannak az agresszívan kommunikáló ápolók, orvosok is. A kiégés, a túlterheltség persze nem csak Szentgotthárdot sújtja, hanem az összes pszichiátriát. Ráadásul akkor államosították a szociális ellátórendszerben működő pszichiátriákat, amikor megérkeztem a gyakorlatra, azaz a helyzet financiálisan, humánerőforrást tekintve is még súlyosabb lett. Az intézmények, a személyzet, a körülmények tehát tényleg filmszerűek. A betegek azonban egyáltalán nem viselkedtek ijesztően, kiszámíthatatlanul, elenyésző azok száma, akikre egyáltalán azt lehet mondani, hogy „furcsán viselkedik”. Kutatóként voltam jelen, tehát igyekeztem jó kapcsolatot kialakítani velük: nagyon sokat voltam köztük, jártam terápiás csoportokba, kártyáztam velük, részt vettem a programjaikon. A kényszergyógykezelést kutattam, amit csak a későbbi munkahelyemen, az IMEI-ben (Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet, a büntetés-végrehajtás intézménye, ahol elítélteket kényszergyógykezelnek – a szerk.) alkalmaznak, hiszen ez egy büntetőjogi szankció, de Szentgotthárd is jó terep volt, hiszen a 720-ból 40-50 lakó onnan érkezett. Velük készítettem életútinterjúkat.
Állítólag Rákosi mondta, hogy ő elmebeteget Budapesten nem akar látni, ezért nyitottak meg több félreeső intézetet, tele fővárosi betegekkel. Abszurd helyzet, hogy 250 kilométerre Budapesttől van egy pszichiátria, ahol csak budapesti betegek élnek. Ez miben nyilvánult meg?
Főleg a történetekben, az emlékekben, különösen azoknál, akik előtte egész életükben Budapesten éltek, és viszonylag idősen kerültek be. Náluk gyakran előjött, hogy hova jártak szívesen, kérték, mondjam el, hogy néznek ki most a helyek, milyen a hangulat és hasonlók. Akik a gyermekvédelemből kerültek be, azok nyilván kevésbé kötődtek a városhoz, aki pedig eltöltött pár évtizedet Szentgotthárdon, annak már a múltja is az intézményről szólt. Amely nem csak messze van Budapesttől, de az itt élőknek idővel meg is szűnt az élő kapcsolata a várossal – vagy a kezdetektől fogva sem volt.
Miért mentél vissza dolgozni?
A nyári gyakorlat után az összes egyetemi szünetemet is ott töltöttem, már nem is feltétlenül a szakdolgozatom miatt. Van az a mondás, hogy előbb-utóbb a molnár is lisztes lesz. Sokszor lementem csak úgy, segédkezni Marianna csoportjaiban, szocializálódni a lakókkal, még egyfajta romantikája is volt annak, hogy ilyen messzire ingázom Budapestről.
Amikor elkezdtem dolgozni, hetente jártam be, az ugye négy és fél óra vonatút oda, aztán ugyanannyi vissza. Egészen addig otthon éltem a szüleimmel, majd hirtelen ez – nagyon éles váltás volt. Úgy éreztem, egy különleges történet részese vagyok azzal, hogy befogadtak.
Ez nagyon erősen motivált. Már ekkor felmerült a könyv ötlete: tudtam, hogy itt olyasmit tapasztalok majd, amelyről érdemes lesz írni.
Jó társaság lehettél a kocsmákban.
Szinte csak Szentgotthárdról beszéltem, igaz, a barátaim is csak erről kérdeztek. A leggyakrabban azt, hogy szoktam-e félni.
Szoktál?
Összesen két ilyen a félelemhez hasonló élményem volt. Volt egy fiatal férfi, 30-as, talán kora 40-es lehetett, megjárta a büntetés-végrehajtást, az IMEI-t, emberölés is akadt az élettörténetében, egyébként skizofréniával diagnosztizálták és szenvedélybeteg is volt. Alacsony, nagyon vékony, csontos arcú fiatalember, a kognitív képességein látszott a hosszas drogfogyasztás, sok tekintetben leépült már a személyisége: a tekintetéből semmit sem lehetett kiolvasni és mindig mosolygott. Ez is egy klasszikus sztereotípia. Elkülönített betegszobai részleg, így hívtuk azt, ahova az új lakók bekerültek, amíg megismertük őket, beállítottuk a gyógyszereiket, részt vettek a szűrővizsgálatokon. Én kriminológusként segítettem a beilleszkedését. Tapasztalatlan voltam, nem tudtam, hogy a kórtermek csak kívülről nyithatók, szépen ránk is csukódott az ajtó, miközben beszélgettem vele. Látszott rajtam, hogy zavarban vagyok, jól szórakozott azon, hogy láthatóan kelepcében éreztem magam; finoman kopogtattam kifelé, amíg egy éppen arra járó demens bácsi ki nem nyitotta. Nem történt tehát semmi, sőt, nagyon jó segítő-kliens kapcsolat alakult ki köztünk később; utólag visszagondolva semmi esély nem volt, hogy bántódásom essék.
Öreg fa virágai (egy lakó rézmetszete 1986-ból)
Ő pedig legalább látta, hogy ember vagy.
Igen, fontos szempont egy ilyen bentlakásos intézményben, hogy amíg szakemberként vagy jelen, nagyon nagy távolságot tartanak tőled. Egy idő után el is hagytam a fehér köpenyt. Kriminológusként egyébként is furcsa volt hordani. Onnantól kezdve könnyebben kapcsolódtam be a lakók közti beszélgetésekbe is. A másik „félelmetes” eset is egy hasonló kliensemmel esett meg: László is az IMEI-ből érkezett, emberölés, fegyveres rablás, kábítószerek, a bűncselekményei is inkább ez utóbbihoz köthetőek, nem is feltétlenül a skizofréniájához, börtönbüntetést kapott értük, nem kényszergyógykezelést. Az ő személyisége már nagyon leépült, engem például Dani bácsinak hívott – egyébként is bácsizott, nénizett mindenkit. Az sem segített, hogy az arcára volt tetoválva egy sátán-rajz.
Nagyon sokat dolgoztunk, hogy visszaszorítsuk a kábítószer-használatot, az alkoholfogyasztást, az ugyanis, hogy az ember bekerül Szentgotthárdra, nem jelenti azt, hogy tiszta lesz. Az osztrák határ miatt egyébként is előkelő helyet foglalt el a kábítószer a város problématérképén, nagyon sokan jártak át az olcsó cuccok miatt, aminek egy része persze bejutott az intézetbe is. Az alkohol pedig szinte evidens volt – képtelenség lett volna kiszűrni. Ez a kliensem ráadásul a szokásosnál is agresszívebbé vált, ha felöntött a garatra vagy drogozott, ilyenkor eltűntek a gátlásai, azt hallucinálta, hogy a sátán beszél hozzá, hogy meg kell ölnie valakit, és hogy vér folyik a falakból.
Egy idő után sikerült visszaszorítani az alkohol- és drogfogyasztását, de nem lehettem mindig mellette. Az egyik reggel részegen jött vissza, viszont eddigre olyan viszonyban voltunk, hogy legalább rögtön az irodámba jött, bocsánatot kért, hogy ivott, én azonban láttam, hogy hullámokban veszi át az irányítást az agresszív énje. Elkezdte csapkodni az asztalt, a falat, miután felvittük a helyére Mariannával, képtelen volt megmaradni, azt érzékelte, hogy már mindent elöntött a vér, kijött a szobájából, a szomszéd ajtajába kezdte verni a fejét, orvos nem volt az intézményben, ápoló se nagyon, a mentő ki tudja, hol járt, két órát vártunk rá. Végül egy másik lakótól kértünk segítséget – ő is az IMEI-ből érkezett, rablás miatt, előszeretettel távozott benzinkutakról fizetés nélkül, mert azt gondolta, ő a miniszterelnök, és amikor ezt szóvá tették, erőszakos lett, de súlyos sérüléseket nem okozott –, két méter magas, 150 kilós, végtelenül jámbor ember.
Keblére ölelte Lászlót, amivel egyfelől hihetetlen precizitással le is fogta, hogy ne tudja beleverni a fejét a falba, másrészt tökéletesen meg is nyugtatta. Mire kiért a mentő, már el is hárult a probléma.
Sosem az volt tehát a döntő tényező, hogy ki mit követett el az intézeten kívül. És azért fontos megjegyezni, hogy a bentlakók túlnyomó többsége soha semmi büntetendőt nem követett el életében, soha semmilyen veszélyt nem jelentett a társadalomra.
Nem vagy pszichológus, pszichiáter. Hogy tanultad meg, hogy hol vannak a határok, és hogy hogyan ne add ki magad túlságosan?
Ezeket valóban a terepen tanultam meg. Nagy szerencsém volt Szentgotthárddal, hiszen amikor ott dolgoztam, Kapócs Gábor volt az igazgató, szakmailag rengeteget fejlődött alatta az intézet. Sokféle szakember dolgozott ott, ő vett fel kriminológusként is. Nekem kellett megírnom a munkaköri leírásomat, meg egy indoklást, hogy a fenntartónak miért éri meg engem alkalmazni. Nettó 80 ezres fizetésem volt egyébként, diplomásként, harminc órában. A lényeg, hogy volt pszichológus, művészetterapeuta, addiktológiai konzultáns, gyógytornász, belgyógyász, általános orvosok, a csúcsidőszakban négy pszichiáter, szóval elég széles volt a szakmai team. Rengeteg esetcsoportunk, megbeszélésünk volt, a reggeli jelentéseken is beszélgettünk, majd’ minden napra esett egy vizit, amin én is részt vettem. Sok-sok csoportfoglalkozásra ültem be. A döntéseket is csoportként hoztuk, és bár a pszichiáteré volt a végső szó – elvégre jogilag ő felel a betegért és a gyógyszerét is ő állítja be –, tényleg meghallgatták a véleményünket. Az elején nyilván bátortalanabb voltam, de mindig éreztem, hogy partnerként tekintenek rám, ebből pedig eleve rengeteget lehetett tanulni. Ami a határok betartását illeti: az lakóként és helyzetenként változik, tőlük függ, mennyire látják őket és sértik meg. Ha azonban átlépték, volt közege annak, hogy odaforduljak egy szakemberhez, kérdezhettem. Ma pedig egyre kevesebb a szakember, és egyre több a dolgozó, akinek, akárcsak nekem, nincs pszichiátriai szakképesítése. Nagyon veszélyes, ha nincs szupervízió, és/vagy egy megtartó szakmai közeg.
A könyved címe is arra utal, hogy aki ide bekerül, nem kerül ki többé, és többször írsz arról, hogy az ott élő emberek többsége egyébként jól funkcionálna a társadalomban. Tényleg nincs kiút?
Mindig elmondom: nem szükségszerű, hogy az ellátórendszerben legyen végállomás. Ilyen intézménytípus már nincs is nagyon Európában. Minden lakó esetében megtalálhatók azok az objektív körülmények, amelyek ide vezették őt: itt azok élnek, akikről lemondtak. A családjuk, a szűkebb közegük, a kezelőorvosuk, akár azért, mert ők sem kaptak már segítséget. Támogató közegük többnyire eleve nem is volt. Akik Szentgotthárdra érkeznek, ebből a szempontból már mindenüket elveszítették. Nincs kimondva ugyan, hogy ez a végleges otthonuk, de a többségnek mégis az.
Ezzel a fiatalabbak nehezen barátkoznak meg: ha valaki 18 évesen bekerül, hogy magyarázod meg neki, hogy könnyen lehet, hogy soha nem kerül ki innen? Ezt nem is mindig tudtuk így elmondani nekik, hiszen akkor mi tartja őket életben a következő 40-50 évben?
Ha valaki Szentgotthárdról visszakerült a társadalomba, az inkább a szerencsés véletlenek egybeesésének volt köszönhető. A könyv egyik szereplőjének egyébként sikerült ez, de csak azután, hogy előkerült egy ismerőse vagy családtagja, aki nem hivatásos gondnokként megszervezte, hogy visszajusson Pestre. Kapott munkát, talán a gondnokság is lekerül róla, ennek pedig nagyon örülök, hiszen amikor bekerült, nem tűnt reálisnak ez az eshetőség. Ő azonban ettől még a kivétel, nem a szabály. Egy ilyen intézményben, ekkora szakemberhiány és ilyen finanszírozás mellett egész egyszerűen nem kapnak segítséget ahhoz, hogy önellátóvá váljanak. Nem javul a munkaképességük, elsorvadnak a kapcsolataik, nincs elég orvos, pszichológus, terápiás lehetőség, jó esetben tünetmentessé válhatnak, de vissza már nem fogadja őket a társadalom.
Forrás: Oriold és Társai
A mai lehetőségekkel teljes értékű életet lehet élni paranoid skizofréniával?
Igen. Sokféle lefolyása lehet ennek a betegségnek, de az esetek többségében csökkenthető a pszichotikus epizódok gyakorisága, a köztes időszakban tünetmentes állapotban lehetnek, képesek dolgozni, kapcsolatban élni, és ha támogató közeg veszi körül, az epizódokat is könnyebb együtt kezelni. Egy idő után pedig már ők maguk is érzékelik, ha közeleg a baj. Ha pedig időben közbeavatkoznak, akkor nehezen ugyan, de átvészelhetőek a kritikus órák, napok. A modern pszichiátriának nem véletlenül alapelve, hogy amit csak lehet, közösségben, közösségi ellátásban kell megoldani, otthon, nem kiszakítva a beteget a közegéből. Ha azonban bekerül egy intézetbe – mint a szentgotthárdi –, pár hét alatt ritualizálódik az élete: nem kell takarítania, étkeztetik napi ötször, percre pontosan beosztják a napirendjét. A gyógyszerezést is az ápolók végzik. A pszichiátriai betegségeknél – a skizofréniánál is – kulcsfontosságú, hogy ő maga szedje a gyógyszereit, ezzel is elismerve, belátva, hogy beteg, vagy legalább azt, hogy szüksége van valamilyen kezelésre. Ha egy ápoló teszi a szájába a gyógyszert, vagy megkapja az injekciót, nem tudjuk, hogy egyébként önállóan megtenné-e.
Egy gazdasági válság közepén kezdtél Szentgotthárda járni. Azóta túlvagyunk egy menekültválságon, pár hullám Covidon, az oltások körüli őrületen, dúl az infláció és háborúznak a szomszédban. Nem teljesen normális reakció erre az őrület?
A pszichiátria azért különleges, mert miközben orvosi diszciplína, nagyon szorosan kapcsolódik a társadalomhoz, a kultúrához, amiben mozgunk. Amikor a 19. században elkezdtek tudományként tekinteni rá, az volt a gondolat az akkor megnyitó intézmények mögött, hogy az iparosodott társadalom, a városiasodás miatt őrülnek meg az emberek. Ezért olyan intézeteket kell létrehozni, amelyek kiszakítják őket ebből a közegből. Nem véletlen, hogy a természet közepén nyitottak meg, bennük gyönyörű parkokkal. Lipótmező klasszikusan ilyen intézmény volt. Azt gondolták, pusztán azáltal, hogy mentesítik az embereket a városi élet stresszétől, meggyógyulnak, ezt hívták akkor morális gyógykezelésnek (moral treatment).
Ez azóta is kíséri a pszichiátriát, és tudjuk, hogy jelentősen megnő a mentális zavarokkal küzdők száma, ha egy külső hatás – háború, válság – megrázza a társadalmat. A koronavírus alatt is sokszorosára emelkedett az ellátás iránti igény a gyermekpszichiátriákon. De tüneti szinten is van kapcsolódás. A skizofréniának például a téveszme az egyik jellegzetes tünete, ezekből azonban nagyon sokfajta van, és alapvetően meghatározza őket a társadalom. A századforduló környékén gyakori téveszme volt a betegeknél, hogy ők valójában arisztokraták kitagadott, vagy uralkodócsaládok eltitkolt gyermekei. A második világháború után pedig sokan tudni vélték, hogy a titkosszolgálat üldözi őket. Ami itt, a keleti blokkban nyilván elő is fordult. Az ezredforduló környékén aztán megjelent a mesterséges intelligencia a téveszmékben.
A könyvben is írtam egy kliensemről, aki szentül hitte, hogy AI segítségével manipulál mindenkit, hogy teljesítse a küldetését. Ez 2015 környékén sci-finek tűnt – illetve főleg a skizofrénia egyik tünetének –, ma már, amikor az életünk része a ChatGTP, nehéz lenne elintézni ennyivel.
De komoly hatással vannak a tünetekre a politikai diskurzusok, például, amik a migrációról szóltak. Szentgotthárdon készítettem egy kutatást, arról kérdeztem a bentlakókat, hogy ők maguk mennyire előítéletesek más társadalmi csoportokkal szemben. A migránsokkal szemben nagyon sokan tápláltak sztereotípiákat, ezek olykor be is épültek a tévképzetekbe.
Aki odabent a vénájába fecskendezett 5G-s chippel vizionál, azt paranoid skizofrénnek hívják, aki idekint, azt Facebook-kommentelőnek?
Pontosan. Idekint kollektív, társadalmi téveszme lett abból, hogy az oltásokkal 5G-chipeket ültetnek a bőrünk alá, most pedig a háború mögötti okokkal történik ugyanez. Könnyen elmoshatók a normalitás és az abnormalitás közti határvonalak.
Bacsák Dániel (fotó: Neményi Márton)
Dolgoztál szülőgyilkosokkal, bántalmazókkal, rablókkal. Nem ítélkeztél közben?
Az ember képtelen kikapcsolni azt, hogy ember, ez lehetetlen. Szentgotthárdon ráadásul kriminológusként valóban elsősorban azokkal a lakókkal volt dolgom, akik mögött hasonló élettörténetek álltak. Mindig nagyon fontos volt, hogy ismerjem ezeket a történeteket, hiszen ez határozta meg, hogy a segítő kapcsolatban hova helyezzük a fókuszt. Ha például valaki családon belül követett el esetleg egy súlyos cselekményt, nyilvánvalóan nem próbálom mindenáron visszaépíteni a családi kapcsolatait, főleg nem azonnal. Az ítélkezést azonban ki tudtam zárni: egy ilyen közegben egy szakember csak akkor foglalkozhat eredményesen ezekkel az emberekkel, ha kizárja. Előítéletekkel nem lehet segítő beszélgetést vagy készségfejlesztő csoportot tartani.
Sokan azok közül, akik az IMEI-ből érkeztek, nem is emlékeztek arra, mit követtek el; amikor később kitisztult a tudatuk, túl voltak a pszichotikus epizódon, és rádöbbentek arra, mit tettek, irgalmatlan bűntudat kezdte őket gyötörni. Ha ekkor előítéletekkel állok hozzájuk, megkérdőjeleztem volna, hogy a pszichiátriai betegségük képes olyan állapotot előidézni, amelyben az ember nem ura a cselekedeteinek, amikor, ahogy a jog fogalmaz, nincsen beszámítási képességük. Ezzel pedig a pszichiátria és a kriminológia alapjait kérdőjeleztem volna meg. Ezért is furcsa előítéletes pszichiáterekkel találkozni – márpedig találkoztam a pályám során, nem is olyan ritkán.
A könyvből kiderül, hogy tanúja voltál egy késelésnek, és egyszer, hosszas tanácskozás után leszedáltátok a hosszú hétvégére az egyik kontrollálhatatlan beteget. Hibáztattad magad akár ezekért, akár azért, hogy – bármilyen lehetetlen is – nem változtattad meg az igazságtalan rendszert?
Persze. Lényegében az egész könyv egy kanosszajárás, ha úgy tetszik, adósságrendezés. Meghatározóak voltak ezek az esetek, még évekkel később is, hiszen ezek mentén alakul ki az ember szakmai identitása.
A gyógyszerezős esetnél arra döbbentem rá, hogy én is annak a büntető pszichiátriának lettem a része, amely fegyverként használja a gyógyítás eszközeit. A totális intézmény egyik fogaskerekévé változtam, és ezzel akkor, abban a pillanatban még elégedett is voltam.
Mégis nagyon komoly fordulópont volt: ezután végképp e szemlélettel és rendszerrel szemben működtem. Ezután hagytam el a fehér köpenyt is. Próbáltam háttérbe szorítani a formalitásokat. A késeléses eset is egy olyan tanulási folyamat fontos állomása volt, amelyen minden segítő szakember átmegy: amikor rá kell jönnünk, hogy hiába a mi kliensünk, a felelősség attól még az övé. Megadhatjuk a segítséget, hogy megküzdjön a problémáival, de nem lehetünk ott huszonnégy órában, hogy befolyásoljuk a döntéseit. Csak a krízist kezelhetjük, ha már meghozta azokat.
A szervezeti kudarcot már nehezebb volt feldolgozni. Szentgotthárd ebből a szempontból kifejezetten szomorú történet, mert ott az új igazgató érkezésével pillanatok alatt ment tönkre mindaz, amit fölépítettünk pár év alatt. Sorra mentek el a szakemberek, teljesen kiürült a szakembergárda. Amíg ott voltam, kidolgoztam a kollégákkal és a lakókkal közösen egy bűnmegelőző stratégiát. Egy ekkora, zsúfolt intézményben ugyanis – főleg, hogy olyanokkal van tele, akik nem önszántukból vannak ott – megjelenik mindaz, ami odakint is: agresszió, lopás, alkoholizmus, uzsora. A tervet a különböző szakmacsoportokkal és a lakóönkormányzattal együtt készítettük el. Egy százoldalas dokumentum lett a vége, konkrét intézkedésekkel, javarészt olyanok, amik pénzbe sem kerültek volna. Orvosi és jogi szakértők véleményezték, Gönczöl Katalin korábbi ombudsman volt a tanácsadónk. Gondolkodás nélkül visszadobta a fenntartó, azaz az állam.
Nagyon sok szabályt, amit kitaláltunk, visszavontak, például azt, hogy ne kimenő megvonásban gondolkodjunk, hogyha valaki a házirend ellen véd – ez egyébként jogszerűtlen is, szakmaiatlan is –, hanem mondjuk jóvátételi munkában. Többen így jöttek rá, hogy nem is rossz érzés az intézeten belül dolgozni, ráadásul jóvá is tették a vétküket a közösség előtt. Pár hónappal az igazgatóváltás után elmentem én is. Abból, amit ott megalkottunk, mára semmi nem maradt. Készítettünk, illetve főként Kapócs Gábor például egy kitagolási tervet is arról, hogy hogyan lehetne az intézményt kiváltani kisebb lakóotthonokkal, lakócentrumokkal; az út vége Budapest lett volna, azaz visszavezettük volna a társadalomba a lakókat. Válaszra sem méltatták.
„Elmebetegeket nem akarunk látni Budapesten.”
Ilyesmi is lehetett mögötte. A jelenlegi döntéshozóknak ez a kérdés egyszerűen érdektelen.
Visszamész néha?
Az intézetbe nem; be sem engednének. Volt, hogy pályáztam, de érvénytelenítették, a fenntartó még az intézetben töltött munkaviszonyomat sem ismerte el releváns szakmai tapasztalatnak. Szentgotthárdra azonban visszahúz a szívem: évente egyszer-kétszer elmegyek. Van egy hangulata az Őrségnek, ami miatt úgy érzem, vissza kell járnom. A Rába töltéséről látszik az intézmény, ott mindig elsétálok. A városban néha lakókkal is találkozom, vagyis találkoztam, az ágyipoloska-fertőzés óta már őket sem látom. Leveleket még kapok, van pár lakó, aki beszámol a történésekről. Azt hiszem, a szakmai hitvallásomon túl azért is írtam könyvet, hogy lezárjam az életemnek ezen szakaszát.
Monet nyomán (egy lakó rajza 2012-ből)
