A nyolcvanas években járunk, amikor elkezdtél drogbetegekkel foglalkozni – bár az akkori hivatalos álláspont szerint nem is léteztek. Te pedig egy budai értelmiségi családban nőttél fel. Hogyan talált meg téged ez a téma? Véletlenül?
Erdős Eszter: Egyrészt véletlenül. Másrészt a Magyarországi Református Egyház Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió első könyvének az volt a címe, hogy Senki sincs itt véletlenül. Én sem vagyok itt véletlenül. Szóval egyrészt véletlen, másrészt nem az. Ötödéves teológushallgató voltam, amikor 1983-ban az állam felkérte az Ökumenikus Tanácsot, hogy az egyházak foglalkozzanak a deviáns fiatalokkal. Akkor éppen – véletlenül vagy sem – egy református püspök, dr. Bartha Tibor volt az elnöke a Tanácsnak, és ő létrehozta a Missziót. Az egyházi hierarchia alapján egy esperest nevezett ki elnökéül, Dr. Adorján Józsefet. Ő az akkori Gorkij (ma Városligeti) fasor esperese volt, aki történetesen szociológiát tanított a teológia szakon. És itt meg is érkeztünk a véletlenhez: egy napon megállított a lépcsőfordulóban, és megkérdezte, hogy mennék-e hatodévre hozzá a fasorba úgy, hogy a lelkészi teendőim mellett a most létrehozott Missziót szervezzem meg. Mondtam, hogy jó.
De miért mondtál igent? Tudtad, hogy ez pontosan mit jelent?
Itt van a véletlen, bár egyébként annak sok oka van, hogy igent mondtam. Az egyik az, hogy minden évben összehívják az ötödéves teológusokat, és megkérdezik mindenkitől, hogy mi az elképzelése, hova szeretne kerülni. Én későn érő típus vagyok, úgyhogy kerek szemekkel figyeltem, hogy a csoporttársaim milyen határozottan mondják, hogy őket Isten hova hívja. Én mondtam, hogy nem tudom, mondják meg, hova kell menni, aztán megyek. Úgyhogy az is lehet, hogy ezért szólított meg engem, és nem azért, mert annyira kiváló voltam. Lehet, ha azt kérdezik, megyek-e Baranyába a cigánymisszióba, arra is azt mondom, hogy jó. Senki sincs itt véletlenül…
Kicsi koromtól nagyon szorongásos voltam, és mindig vonzódtam azokhoz az osztálytársaimhoz vagy ismerősökhöz, akiknél valami nem stimmelt. A jó tanulóktól, meg a vagányaktól féltem. Most is így van, a „normál” emberekkel sokkal távolságtartóbb vagyok, mint a kliensekkel.
Velük érzem a legjobban magam, ott felszabadult vagyok, nem szorongok. Nyilván ennek a szorongásnak egyik oka az, hogy zűrös családból jövök, én voltam a legkisebb gyerek, két bátyám van, én voltam a fekete bárány. Sok oka, ezer dimenziója van ennek, kezdve attól, hogy az anyukám volt az óvó nénim, és volt, hogy más ült az ölébe vagy minden játékot más kapott meg, hogy ne a saját gyerekének adja. A kisebbik bátyám Marika néninek hívta anyukámat az óvodában, mert ő intelligensebb volt, mint én. És akkor folytathatjuk sok minden mással. Hogy épphogy hat éves lettem, már mentem iskolába, és egy elég rideg tanító nénim volt, akivel rögtön az elején voltak nehézségek. Éppen akkor, amikor nagyon sok családi gond is volt. Szóval sok minden hozzájárulhatott. De elég zűrös családból jövök és elég zűrös volt a kamaszkorom is.
Erdős Eszter református lelkész (Fotó: magánarchívum)
Miben volt zűrös?
Két általános iskolába, négy középiskolába jártam.
Az első általánosból azért vitt el anyukám, mert megharagudott az osztályfőnökömre. A középiskolák közül volt, ahonnan kirúgtak, volt, ahonnan megszöktem.
Az egyik gimnáziumban a padtársam, akivel nem voltunk barátok, egyszerűen csak a padszomszédom volt, egy iskolai diszkóban, ahol a falat támasztottam, odajött hozzám, hogy ő elmegy a nagymamájához vidékre, és mi lenne, ha én is mennék vele. Mondtam, hogy jó. Erre is azt mondtam, hogy jó. És elmentem vele. Ő már a Nyugatinál bepasizott, úgyhogy nem mentünk a vidéki nagyszüleihez, hanem egy nagyon szürreális fél év következett. Csöveztünk Budafokon meg Nagytétényben, országos körözést adtak ki rám.
Hány éves voltál ekkor?
Tizenhat és fél.
Szó szerint csöveztél fél évig tizenhat évesen a hetvenes években?
Szó szerint, igen. És ott rengeteg alkoholista, drogos haverom volt, lecsúszott emberek. Óvtak attól, amit csinálok. Még nem késő visszafordulni, nézzek rájuk, ilyeneket mondtak. Végignyomtuk a telet, áztunk, fáztunk, nem volt sok örömünk a szabadságban. Minden napot meg kellett valahogy oldani.
Azt mondtad, hogy alkoholisták, drogosok vettek körül. Te hogyhogy kimaradtál ebből?
Utólag lehet csodálkozni, de az összes házibulin én voltam az egyetlen józan ember. Én ugyanúgy az asztalon táncoltam, nekem ehhez nem kellett semmi. Ma már látom, hogy nálunk a családban nem volt szenvedélybeteg. Se a nagyszülők, se a szüleim, senki nem ivott. Nem tudom felidézni, hogy ivott volna valaki. Vasárnap nálunk nem volt az asztalon bor.
Tulajdonképp miért nem mentél haza?
Ezt a mai napig nem tudom. Szégyelltem magam, és ahogy telt az idő, még jobban szégyelltem magam.
Végül hogy kerültél haza?
Ez is egy véletlen. Ültem a Batthyány-téren és odajött hozzám egy hosszú, szőke hajú, farmerdzsekis fiú. Leült mellém, és megkérdezte, mit csinálok. Mondtam, hogy semmit. Beszélgetni kezdtünk, így kiderült, hogy én már fél éve elmentem otthonról, és azóta az utcán vagyok. Mondta, hogy épp anyák napja van. Elsírtam magam. Akkor azt mondta, hogy telefonáljak haza. Lekísért az aluljáróba, hazatelefonáltam, de nem mertem beleszólni.
Persze anyukám tudta, hogy én vagyok az, és csak annyit mondott „Gyere haza!” A fiú hazakísért, egészen a lakásunkig feljött velem, és megvárta, amíg bemegyek. A mai napig nem tudom, hogy ez a fiú ember volt-e, de néha arra gondolok, nem is ember volt, hanem angyal.
Akkor hazamentem, és már otthon is maradtam.
Negyven éve foglalkozik drogosokkal, maga is zűrös gyerek volt, és bár körülötte sokan anyagoztak, ő soha nem nyúlt szerekhez. (Fotó: magánarchívum)
Miért maradtál otthon, mi változott?
Egyszerűen kikészültem már a csövezéstől. Azért az nem egy jó élet.
Újra középiskolás lettél?
Estire jártam, mert a sok hiányzás miatt évet kellett volna ismételnem.
Nagyon szégyelltem volna, hogy bukott gyerekként még egyszer járjam a harmadikat, így estin érettségiztem. Azon a nyáron elmentem egy illegális ifjúsági táborba egy hétre, és ott megtértem.
Megint csak egy véletlen folytán?
Keresztény családban nőttem fel, tehát nekem ez mindig megvolt, hogy van Isten, föl se merült soha, hogy nincs. Csak amikor már nagyobb lány voltam, akkor vasárnap inkább a Műjégre jártam korizni, és nem mentem templomba. Egy barátnőm elhívott ebbe a táborba, bár ő végül nem jött el. A mai napig nem tudom, miért nem. Ha eljött volna, biztos, hogy szégyelltem volna előtte, hogy most engem mennyire megérint ez a történet. De így csupa vadidegen volt ott, senkit nem ismertem. És rájöttem, hogy én mindig ezt akartam. Kiskoromtól nagyon szerettem olvasni, ez volt az én drogom. Nagyon sok misszionárius történetet olvastam, azt hiszem egészen kicsiként is tudtam, hogy misszionárius akarok lenni. Ott az ifjúsági táborban rájöttem, hogy mindig Istenhez akartam tartozni,. És akkor hoztam egy döntést: teológiára mentem.
Sok mindent megbántam az életemben, de ezt még soha. Csodaszép öt év következett.
És, hogy hogy lett ebből drogmisszió és gyerekrehab? Olvasd el a folytatást ide kattintva!
